Mert mi történik egy Suzanne Vega-koncerten? Semmi.
Nincsenek különös trükkök, artisztikus vagy bombasztikus vizuál, csak pár reflektor világít hátul, azok sem nagyon villódznak, sőt semennyire sem, nincs őrjítő hangerő, sőt ezen a koncerten még csak teljes zenekar sem. Csak az 59 éves énekes-dalszerző és hűséges basszusgitárosa, Michael Visceglia, aki amúgy egészen elképesztő, hogy mit művel a színpadon (de erről később).
Semmi, de minden. És persze a hangsúly valójában a mindenen van.
Kezdjük ott, hogy annyira kevés az önazonos, egyenes vonalú, egyenletes, intakt, sérülésmentes, tulajdonképpen hibátlan életmű a poptörténelemben, hogy ami van, azt érdemes igen nagy becsben tartanunk. Ezért kell, hogy amikor csak lehet, aláhúzzuk, Suzanne Vega alkotói pályája ilyen életmű.
1985 óta készít lemezeket és még a legutóbbi, talán kevésbé exponált albumai is kitűnő arányérzékkel, biztos ízléssel elkészített dalcsokrok, és akkor ne is beszéljünk a pályafutása első tíz évében kiadott lemezcsodákról.
És persze Suzanne Vega sokkal több az esetleges sztereotípiákban megjelenő akusztikus gitáros folkrock-lány szépléleknél. Tud finoman ironikus, maróan gúnyos, incselkedő, erotikus, elszállt, pszichedelikus, erőteljes, vagy ezeknek különféle kombinációja is lenni. Életműve nemcsak a minőség, hanem a változatosság felől nézve is kivételes.
Kleb Attila
Szóval, egy Suzanne Vega-koncerten ez a minden történik. Ráadásul, és ez az igazi trükk, minimális eszközökkel. Vagyis csak látszólag minimálisakkal. A minimálist úgy értjük, hogy tehát nincsenek különös ezek, meg különös azok, hanem csak a dalnok, a történetmesélő, meg a dalai. És ezek a dalok – amelyek egyszerre épülnek mindenki által ismert érzelmi alapszínekre; szerelem, vágy, csalódás, humor, és így tovább, ugyanakkor pedig egészen különös és különleges, apró megfigyelésekből kibontott és absztrahált történetszálakra – nem csak elképesztő hangulati ívet fognak át, hanem képesek minimális hangszereléssel, egy szál akusztikus gitárral és basszusgitárral is megszólalni.
Sőt, van ahol csak a basszusgitár és Suzanne Vega énekhangja szólal meg, és ott sincs semmi hiányérzetünk – és akkor itt jön az a pont, amikor a hihetetlen ízléssel, dinamikával és alázattal kísérő Michael Viscegliáról kell külön megemlékeznünk, aki az elpöttyintett üveghangoktól az apró, de feledhetetlen motívumokig és az izgalmas szólókig, a torzítós gitárnyüstöléstől a hagyományos kíséretig mindent bedobott az este folyamán.
Kleb Attila
Suzanne Vega pedig – mondom, semmi meglepő nem történik egy ilyen koncerten – a legjobb dalait vitte színpadra mintegy bő másfél órában. Hozzájuk még, avatott New York-i stand uposként, hosszú lábjegyzeteket is mellékelt. Megtudhattuk, hogy miért írt válaszdalt Rod Stewart egy idősebb nő és egy fiatalabb pasi románcát taglaló Maggie May című slágeréhez (I'll Never Be Your Maggie May), hogyan nem fogadta el Bono egy italra szóló ajánlatát, hogyan született dal (Horizont) Václav Havelnek, amiről természetesen eszébe jutott Donald Trump is (nyilvánvalóan a két személyiség és életpálya meglehetős eltérései végett).
Az se csalódott, aki a nyilvánvalóan legnagyobb slágert, az emblematikus Suzanne Vega-dalt, a Luka című klasszikus akarta hallani, és az sem, aki szeretett volna együtt énekelni Ruby Froom anyukájával az acapella Tom's Diner tüptürüppöző refrénjében, és egyáltalán, nehéz lenne elképzelni bárkit is, aki erről az estéről nem pár centivel, de legalább pár milliméterrel a föld fölé emelkedve távozott.
