hvg.hu: „A pártfüggő tulajdonosok nem a megoldást, hanem a problémát jelentik a médiapiacon mindenkor.” Ezt egy ellenzéki politikustól, Szigetvári Viktortól idéztem, de elég tipikus és általános vélemény. Pedig hát már a nagy francia forradalom sajtója is csupa szenvedélyesen pártos lapból állt. 1945 után gyakorlatilag minden számottevő lap pártlap volt, a sajtódiktatúra kiépítése előtt is, csak akkor még nem egy párté. A háború előtt is pártokhoz, politikai irányzatokhoz kötődött a lapok jelentős része, élükön a Népszavával. Mitől alakult ki az a hiedelem, hogy nincs sajtószabadság ott, ahol a pártos lapok dominálnak.

Takács Róbert: A médiaelméletben az ötvenes évek óta az angolszász hatás a meghatározó. Annak egyik alapműve Siebert, Peterson és Schramm könyve, A sajtó négy elmélete. Ebben egy-egy 18. századi és 19. századi modell mellett az angolszász újságírásnak megfeleltethető „társadalmi felelősség” modellje áll szemben az ún. szovjet modellel, amely az egypárti nyilvánosság leírása. (Ma már az is közhelyszámba megy, hogy tiszta modellek nincsenek, egy ország médiarendszerében a fentiek mintázatai is megjelennek.) Így egyszerűen elhalványult az a tény, hogy az európai sajtó jelentős részében, például Skandináviában, a Németalföldön a sajtó pluralizmusa jellemzően a pártsajtó pluralizmusát jelenti. Ez volt a helyzet nálunk is a világháború után azzal a jelentős különbséggel, hogy a belépés korlátozott volt, csak a SZEB, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jóváhagyásával lehetett lapot indítani. Amit a kormány nem akart, föl sem terjesztették. Például egy katolikus napilap elindítására is volt szándék, gyűjtést is szerveztek, de nem valósulhatott meg. Azok a pártok, amelyek komoly sajtóbirodalommal rendelkeztek, kivétel nélkül kormányon voltak. A legkisebb kormánypártnak, a Parasztpártnak kb. egy tucat lapja volt szerte az országban, a nagyobbaknak 30-60. Jelentős részben városi lapok, ez felelt meg a magyar sajtóhagyományoknak. Ezt a tradíciót söpörték el akkor, amikor 1949-50-ben a városi lapok helyébe a megyeieket állították. Ez önmagában is súlyos centralizációs lépés volt.

Takács Róbert

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Volt-e különbség a későbbi állampárt és a többi párt között abban, ahogy kezelték a lapjaikat?

T. R.: Volt. A kommunista párt nem tartott fenn akkor még akkora agitprop osztályt, mint később, de a különböző szinteken a vezető pártpolitikusok, illetve a pártvezetők emberei ott voltak a lapoknál, és biztosították a pártvonal követését. A Szabad Népnél például Révai József, Horváth Márton, Betlen Oszkár. A többi pártnál nem volt ennyire központosított és egységes a sajtó irányítása. A Kisgazdapártban például a Magyar Nemzet képviselte Balogh páter vonalát, a Hírlap Nagy Ferencét, a Kis Újság a párt mindenkori centrumának vonalát, 1947 nyarától már Dobi Istvánét. Különböző típusú pártok – különböző módon kezelik a sajtójukat.

hvg.hu: A könyvében azt írja, hogy immár bő két évtizede demokratikus viszonyok között élve „a kommunikációs szakemberek által felkészített politikusok a legújabb marketingtechnikákat is bevetve igyekeznek befolyásolni a közönséget. Nincs szükség arra, hogy a nyilvánosság egészét kézi vezérléssel irányítsák.” Mintha manapság nem azt tapasztalnánk, hogy ez a törekvés elgyengült.

T. R.: Ez 2012-ben jelent meg. Amikor pályára léptem a 2000-es évek elején, egységes rossz volt a kézi vezérelt, monolit Kádár-kori sajtó megítélése. Akkor számomra az volt az érdekes kérdés: valóban ennyire monolit volt? Működött-e információforrásként a propaganda mellett? Lehet, hogy most máshová tenném a hangsúlyokat. Persze mindig nagy a kísértés az aktualizálásra, a történész pedig a mindenkori jelenben teszi fel a kérdéseit a múltról.

hvg.hu: Én a 90-es évek elejéről is emlékszem határozott monopolizálási törekvésekre. Ezért robbantotta ki az akkori kormány a médiaháborút.

T. R.: De akkor még nem volt internet, és ez nagy különbség. Persze ma is kérdés, kihez mi jut el, ki mit szív fel ebből az információs tengerből. Rég megállapították már: aszerint fogyasztjuk az információt, hogy mit akarunk hallani. Nem biztos, hogy a sokoldalú tájékozódás általános igény.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Ma összesen három országos politikai napilap van. A magyar sajtótörténetben csak egyszer volt ilyen kevés. Az ’56-os forradalom leverése utáni hónapokban.

T. R.: Ez így van, de csak akkor, ha a bulvárlapokat – és az online újságokat – nem vesszük figyelembe. Azokat pedig kicsit önkényes dolog figyelmen kívül hagyni, mert a bulvár is politizál, régen is politizált, például Az Est sokkal színvonalasabban, mint némely kifejezetten politikai lap. A sok lapból álló sajtó igazából a II. világháború előtti világra volt jellemző. A koalíciós években tizenkét országos politikai napilap volt már csak, a Kádár-korszakban öt az Esti Hírlappal együtt. A politizáló bulvárlapokkal együtt ma is van annyi.

hvg.hu: A sajtót egységesen – osztatlan egységként – irányítja a párt. Évtizedeken keresztül ez volt az elv, az ideál és jelentős részben a gyakorlat. Lehet-e ezt az ideált követni ott, ahol létezik még nem kormánypárti sajtó, amikor a kormánypártinak van alternatívája, hallatszanak még más hangok is?

T. R.: Attól függ, mekkora buborékot képez az a kormánypárti sajtó. Mekkora része az egésznek? A Kádár-korszakban is volt valamilyen értelemben alternatíva. Például a Szabad Európa Rádió, amelyet 1965-től már nem is zavartak, és szűk körben a nyugati sajtóhoz is hozzá lehetett jutni.

hvg.hu: A Gorkij Könyvtárban egy-két napos késéssel az jutott hozzá, aki akart. Ott volt szabadpolcon a Herald Tribune, a Time, a Le Monde, a Le Canard Enchainé…

T. R.: Az jutott hozzá, aki tudott erről, aki kereste, aki a fővárosban élt, aki olvasott idegen nyelveken. Értelmiségiek, diákok szűk köre. Természetesen a nyugati médiához – például magazinokhoz, nyugati lemezekhez, később alámondásos videokazettákhoz – ennél jóval szélesebb volt a hozzáférés.

hvg.hu: Ha már csak a periférián van választási lehetőség, ha az már csak keveseket ér el, akkor annak a hatalom nagy médiabirodalmával szemben föltehetőleg nincs is már leleplező ereje. Talán már működhet is úgy, mintha ez a periféria nem is létezne.

T. R.: És azt se felejtsük el, hogy az ember racionális hírfogyasztó. Ha az a tapasztalata, hogy nincs tétje a szélesebb körű tájékozódásnak, mert úgysem lehet másképp, úgysem múlik rajta semmi, vagy minden párt vagy rendszer egykutya, akkor nem töri magát, hogy többet vagy mást tudjon, mint amit rá árasztanak. Kialakul egy ilyen önkéntes tájékozatlanság. Ha a társadalomban az elégedetlenség szintje nem emelkedik magasra, akkor a tájékozódás igénye sem túlságosan erős.

De azért azt se felejtsük el, hogy nemcsak a politikai információk jelentik az alternatívát, hanem mindaz, ami a filmeken, egyéb forrásokon, személyes élményeken keresztül egy másmilyen világról bejut a fejekbe. Már a hatvanas években is bemutattak évente úgy hatvan nyugati filmet, és ezek száma fölment a nyolcvanas évek elejére nyolcvanra és még tovább. Tömegek nézték a nyugati világot, civilizációt, környezetet a mozikban, aztán már tömegek turistáskodtak is Nyugaton, lassacskán nőtt az idegen nyelvet beszélők aránya is, szaporodtak a kapcsolatok.

De ez akkor vezet fordulathoz, amikor az elégedetlenség szintje megemelkedik. Az 1979-es áremelés a fordulópont. Amikor már a Ludas Matyi is azzal a címlappal jelenik meg, hogy „éljen augusztus 20,- 26,50”.

hvg.hu: 1945 után a sajtóban nagyrészt olyanok dolgoztak, akik a világháború előtti sajtót is közelről ismerték, benne voltak. Az ötvenes évekre kevesen maradtak meg közülük. A könyvében is írja, hogy akkor a többség fiatal, alulképzett kezdő volt. Ők voltak a megbízhatók.

T. R.: A kiszorítás azonnal megkezdődött 1945 után. A háború előtti gárdából azok maradtak, akik azzal a világgal szemben álltak, s akik az új világot a magukénak, 1945-öt felszabadulásnak érezték. Aztán nagyrészt ők is kiszorultak. A diktatúrába haladó társadalomban mindig szorul a prés. Ki hogyan, ki meddig bírja, milyen kompromisszumokat vállal, s aki eleget, annak lassan hozzá is szokik a megalkuváshoz az agya, a szervezete. Aki megélte 1938–1945-öt, nem biztos, hogy 1949-et tartotta a nagyobbik rossznak.

hvg.hu: A rendszerváltás után pedig túlnyomórészt a pártállamból kiszorítás és szelekció nélkül átáramló gárda működtette a felszabadult sajtót. Azok, akik a sajtódiktatúrában kezdték a pályájukat, aztán a fellazulás éveiben folytatták.

T. R.: Azért az a néhány forrongó év, a polarizálódás és pluralizálódás évei nagyon fontosak voltak. A szakma forrongott, heves viták folytak a MÚOSZ-ban, a HNF-ben, sok helyen. Radikális reformtervezetek készültek. Az 1988. májusi pártértekezlet után már nem volt agitprop osztály, a kézi vezérlés gyakorlata megszűnt. A szerkesztőségekben kikristályosodnak a különböző platformok, irányzatok. A ’89-es pártdokumentumok tanúsága szerint próbálnák még kézben tartani a sajtót, de már nem megy.

Ennek a néhány évnek volt szocializáló hatása, de felbukkantak olyan elképzelések is, hogy kellenének tanfolyamok, képzések, mint Németországban, tanulmányutak nyugati szerkesztőségekbe, hogy miként működik egy egészen más jellegű sajtó, de aztán nemigen szerveztek ilyeneket.

hvg.hu: Az a belső pluralizmus, amely egyes orgánumoknál kialakult, fenemód idegesítette a hatalmat már közvetlenül a rendszerváltás után is. A Magyar Nemzetből ezt brutálisan kiölték, a köztévé, a közrádió elnökeit azért hurcolták meg, mert a hatalomközeli műsorokkal szemben hatalomtávoli műsoroknak is helyet adtak. A Vasárnapi Újság mellett ott volt a 168 Óra, az MTV1 Híradója és A Hét mellett az MTV2 Híradója, az Aktuális majd az Egyenleg. Ezt a pluralizmust brutálisan letörték.

T. R.: Hát igen, a politikában is, a médiában is előtört a harcos mentalitás, kitört a kultúrharc, amit évtizedeken át lefojtottak, hatalmas erővel robbant ki.