Scherer Péter: Számomra a politika túl fájdalmas terep

HVG: Hogyan mutat a közelmúltban elnyert Playboy-díja a 2007-ben kapott Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje és a 2009-ben átvett Jászai-díja mellett?

Scherer Péter: Nevezzük talán Man of the Year kitüntetésnek, nekem az jobban tetszik. Azért fontos számomra, hogy „az Év Férfija” lettem előadóművész kategóriában, mert ezt az elismerést a nézők adják a szavazataikkal. Ezért vagyok büszke arra is, hogy valamivel korábban a legjobb színésznek járó Comet-gömböt szintén átvehettem.

Lehet az a díj üzenete, hogy ön az egyik legkevésbé megosztó színész?

Arra gondol, hogy se a jobb-, se a baloldal felé nem húzok? Számomra a politika túl fájdalmas terep. Nehéz persze úgy élni, hogy az ember egyáltalán nem foglalkozik vele, viszont ha akármilyen szinten beleártja magát, óhatatlanul átszivárog a lelkébe a rosszkedv az úgynevezett mai magyar valóságból. Ennek nem szeretném átadni magam, noha tudok és látok mindent, ami a közéletben történik. Na jó, majdnem mindent.

A saját bőrén érezheti a kulturális kormányzat intézkedéseinek kárát, hiszen az alaposan kivéreztetett független színházi közegben is mozog.

Az alternatívok leginkább abban különböznek kőszínházi kollégáiktól, hogy – miközben ugyanúgy a végsőkig kitartanak az elképzeléseik mellett és harcolnak a megvalósításukért – ők szegények. Annyira rajonganak a szabadon művelhető hivatásukért, hogy időnként szerepet vállalnak a kőszínházi gázsi negyedéért is. A szabadságnak az a lényege, hogy azt csinálhatok, amihez kedvem van; kilóg a seggem a gatyából, de fütyülök rá. Nem azt mondom, hogy ez jól van így, mindenesetre több évtizedes magyar hagyomány. A Szkéné persze ma már más, nem nekünk kell pakolnunk a díszleteket.

Túry Gergely

Hátráltatta valaha, hogy nincs színészdiplomája?

Eleinte az önbizalmamnak ártott, hogy kétszer, rögtön az első fordulóban kiestem a felvételi rostán. Jóval később, amikor jöttek az elismerések, már nem bántott. Szorongásoldóként a Magyar Színészkamarától úgy kaptam színművészoklevelet, hogy még a vizsgadíjat sem kellett kifizetnem, mert láttak a Csányi János rendezte legendás Szentivánéji álomban. Így méltányolták az üstfoltozó Orrondi átiratában nyújtott alakításomat. Az Alternatív Színházak Országos Találkozóján 1994-ben első díjat nyert előadás fordulópont volt az életemben, de Mucsi Zoliéban is. Ez hozta meg az első filmszerepeinket, kezdve a Gengszterfilmmel, folytatva a hat kapa–pepés Jancsó-rendezéssel.

Játszik és rendez kő-, alternatív és iskolaszínházban, szerepel filmben, tévésorozatban, szinkronizál. A sokrétű művészpálya kiépítését is tanították az útépítő mérnöki karon?

Ez nem tudatos tervezés eredménye. Engem a kíváncsiság hajtott. A harmincas éveimben kezdtem szinkronizálni és filmezni. Ott is mindent az alapoktól kellett megtanulni. A Gengszterfilm forgatásán szólt az operatőr, hogy odébb kellene húzni az asztalt. Odaugrottam és elhúztam. Szomjas Gyuri elmagyarázta: „Péter, te a főszereplő vagy. Az asztaltologatásra ott vannak a berendezők. Ha te csinálod, azt hiszik, elveszed a munkájukat.” Csodálatos dolog a filmezés, de úgy érzem, hogy színház nélkül nincs színészet. Csak ott lehet az esélytelenek nyugalmával kísérletezni. A két hónapos próbaidőszak alatt az ember feszegetheti a határait, kitapogathatja a falakat, többször megijed a saját árnyékától, aztán megkeresi a nem homályos helyeket. A színészek a színházi tapasztalataikat használják fel a filmben. Tarantino állítólag hosszan próbál a forgatás előtt. Magyarországon ez nem megy, túl költséges volna.

Túry Gergely

Igaz, hogy a színész egy fontos szerepre készülve sokáig a privát életben sem tud szabadulni a rá kiosztott figurától?

Ez nagyrészt legenda. A mi szakmánkhoz hozzátartozik a mítoszgyártás. Jack Nicholsonról beszélik, hogy A postás mindig kétszer csenget felvételekor ténylegesen megdugta Jessica Langét a kamerák előtt. Ezt nem hiszem el, de azt el tudom képzelni, hogy akkor kezdett működni köztük a kémia. Biztosan vannak olyan, varázsló alkatú színészek, akiket mélyen átitat a szerep, és nehezebben szabadulnak tőle. Én nem ilyen vagyok, bár adódnak kivételes alkalmak.

Milyen közönséget szeretne „nevelni” a Nézőművészeti Kft.-jük?

Mindenekelőtt olyat, aki jegyet vesz az előadásainkra. A cégnevet a Nézőművészeti Főiskola című darabunkból vettük át. Ebben a kormány bezáratta az összes színházat, mert a virtuális térben élő nézők már nem tudták értelmezni a háromdimenziós színész alakját. Két állástalanná vált színész elhatározta, hogy újra megtanítja nézni az embereket. A színház igazi társasjáték. Ha nem nyitott és elfogadó a közönség, ha nem hagyja otthon a csip-csup napi ügyeket, ha nem szólítja meg a téma, akkor a világ legjobb előadása is hidegen hagyja. Ellenkező esetben egy kevésbé jó produkció is mélyen tudja érinteni.

Túry Gergely

Hogy érezte magát a Válótársak című tévésorozat Dávidjaként?

Élveztem, mert a figura és a szituáció hasonlított a normál életemre: középkorú férfi, aki gyötrődik, mert megpróbálja egyszerre menedzselni a melót, a családot, a barátokat. Ilyen feladatot filmben ritkán kapok, inkább a csetlő-botló, trottyos gatyás lúzerfigurák találnak meg. Némiképp Dávid is vesztes karakter, ő mégis maga a jólöltözöttség, a jólszituáltság. Örülök, hogy kicsit kirántott a korábbi skatulyából.

Hogy lehet a Pepe-féle ügyefogyott alakkal hosszan azonosulni?

Úgy, hogy nyilván ilyen vagyok. Szakmai szlenggel élve: nem véletlenül „csapott pofán” a Szentivánéji álom Orrondi-változata, a beszédhibás rendezőasszisztensé, aki segítőkész, de mindent lever, színész szeretne lenni, noha olyan pösze, hogy egy szavát sem érteni. Harmincnégy éves koromig csinos, helyes, vékony, jóképű fiúnak hittem magam. De akkor a Vörösmarty tér egyik hajlított tükrös ablakában megláttam egy töpszli alakot, akinek húsz centivel a töke alá lógott a gatya. Belém nyilallt: úristen, ez én vagyok. Nincs ezzel semmi baj, csak idő kell, hogy elfogadjuk. Gondolhatom, hogy hasonlítok kicsit Orlando Bloomra, de jobb, ha megbarátkozom a realitással.

MÁTRAHÁZI ZSUZSA

Az interjú a HVG 2018/37. számában jelent meg.