Szétszedik a HUN-REN kutatóhálózatot: négy központ az ELTE-hez kerül
Még kérdés, hogy az akadémiai ingatlanegyüttes is átkerül-e.
HVG: Könnyű kimondani, hogy „Korniss Dezső 1949-ben belső emigrációba vonult”, de hogyan lehet szinte egy életen át elviselni a mellőzöttséget?
Korniss autonóm személyiség volt, egész életében szembement a trendekkel. Végzős volt a képzőművészeti főiskolán, amikor kubista és absztrakt képeket állított ki a Műcsarnokban, ezért a kultuszminisztérium vizsgálatot indított, rátörtek a főiskolai műtermében, és kirúgták. Persze boldog volt, ha a társai elismerték, de ez csak nagyon rövid ideig adatott meg számára, például 1945–1948 között az Európai Iskola tagjaként.
HVG: A nonfiguratív festőket ki nem állhatta a hatalom, a puhuló Kádár-kor sem tudott velük mit kezdeni. Miért nem békéltek meg velük?
Mert semmiféle engedményt nem tettek, nem voltak hajlandók olyan képeket festeni, amelyek akár csak részben beleférnek a hivatalos kánonba. Inkább éheztek. Korniss a Nagyvásárcsarnokban gyűjtötte össze a már eladhatatlan zöldségeket, „de legalább egészségesen főzött”. Az ötvenes években az Állami Bábszínházban festett babafejeket, mint jó néhány tiltott művész, például Ország Lili, de neki még ebben is pechje volt, mert darabbérben fizették, míg mások órabérben lazsáltak mellette. Aztán a hatvanas években a Pannónia Filmstúdióban Kovásznai Györggyel készíthetett néhány kísérleti filmet. A nonfiguratív festők kaptak néha iparművészeti munkákat, így Korniss is, például egy pesti bérház díszítését, de nagyobb megrendeléseket, amiknek már volt politikai tartalmuk, nem kért és nem is kapott.
Kornisss Dezső a szentendrei nyári művésztelepen 1979-ben. Kitaszított leprásnak nevezte magát
MTI / Molnár Edit
| Lakodalom a holtakon |
A második világháború után úgy tűnt, eljött az idő, amikor a magyar művészet csatlakozhat a legmodernebb európai trendekhez, sőt hatással is lehet azokra. A mások mellett Kassák Lajos és Kállai Ernő művészettörténész által alapított Európai Iskolának tagja volt például Anna Margit, Barcsay Jenő, Bálint Endre, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Szántó Piroska, Vajda Júlia és Vilt Tibor. A művészek nemcsak Kelet és Nyugat között akartak hidat építeni, hanem az addig méltánytalanul mellőzött nagy magyar művészek felé is, akiket elődjeiknek tekintettek, mint Ámos Imre, Derkovits Gyula és Vajda Lajos. Bármilyen heterogén volt a csoport összetétele, új korszak kezdetét jelezte a magyar művészetben. A kegyelmi időszak azonban hamar véget ért; 1948, a fordulat éve után a hatalom már nem tűrte meg a nyugatos művészeket, nem állíthattak ki többé, szellemi emigrációba kényszerültek. Korniss Dezső, miután 1945 májusában hazatért a háborúból, egyik alapítója lett az októberben létrejött csoportnak. A pusztulás képei, az átélt borzalmak végérvényesen széttörték korábbi művészi világát: új alkotásain abszurd figurák, gonosz lények, félelmetes bogarak, groteszk szörnyek, ördögök jelentek meg – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria Csak tiszta forrásból című, április 7-éig nyitva tartó, a művész életművét bemutató kiállításán. A zárt kompozíciók, a homogén színekkel festett leegyszerűsített formák szigorú rendje egy félelmetes vízió képét tárja elénk: a háborúban elpusztult, önmagát megsemmisítő civilizáció utáni korszak világát, az ember utáni világot. Ennek az időszaknak fő műve és betetőzése a Bartók Bélának ajánlott Tücsöklakodalom című kép. A festményt háborús élmény inspirálta. Korniss egy ütközet után elcsigázva csendes mezőre ért, ahol fáradtan elnyúlt, és a tücskök ciripelését, a bogarak reptét hallgatva pihente ki magát. Még körülnézni sem volt ereje. Amikor kicsit összeszedte magát, akkor látta csak meg, hogy a békés mezőt holttestek borítják. A kép különös lényei azonban nemcsak az elmúlást idézik meg, hanem az újrakezdés, az élet örök körforgásának optimizmusát is, és benne van a Bartók Házasodik a tücsök című zeneműve ihlette játékosság, vidámság is. |
HVG: Soha nem kísértette meg a behódolás?
Ellenkezőleg, listát vezetett a behódolt művészekről; azt is melléírta, véleménye szerint pénzért vagy meggyőződésből tették, amit tettek. Büszkén írta le azoknak a nevét, akiket sikerült lebeszélnie.
HVG: Az ön édesapja, Kolozsváry Ernő volt az egyik első, sokáig egyetlen gyűjtője Kornissnak, de neki sem volt könnyű a közelébe férkőznie. Miért volt ennyire elzárkózó?
Apám hónapokig hívogatta telefonon, de hol az eső, hol a napsütés miatt mondta le a találkozót Korniss. Csak akkor vette komolyan és egyezett bele a találkozóba, amikor apám elmondta, hogy nála van Korniss egyik kedvenc képe, a Delelés Egry Józseftől. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy annyi mellőzöttség után bemegy hozzá, a kitaszított „lepráshoz” – ahogy magát nevezte az ötvenes években – valaki, aki pénzt akar adni a képeiért. Amikor a fiatal festőgeneráció tagjai – Bak Imre, Keserü Ilona, Nádler István – kopogtattak be hozzá tanulni a hatvanas évek elején, csak annyit mondott a résnyire nyitott ajtón át, hogy „Mit akarnak egy utolsó bölénytől?”.
HVG: Gondolom, fillérekért juthatott az édesapja Korniss műveihez...
Egyáltalán nem. A képek árát a középiskolai tanári jövedelméből teremtette elő, és éveken át törlesztette, havi ezer forintjával. A rendszeresen érkező pénz gyakran a napi betevőjét biztosította Kornissnak, mint írta neki, „megvan belőle a napi egy fej káposztám”. Pontosan tisztában volt műveinek az értékével. A Fuvolázó című festményért például 16 ezer forintot kért, ráadásul csak úgy adta oda, ha apám egyben kifizeti az akkori időkben körülbelül egyéves fizetésnek megfelelő összeget. Ennyi pénzünk természetesen nem volt, de sikerült kölcsönt felvenni háztáji sertéshizlalás céljára – nem tudom, hogyhogy nem tűnt fel az OTP-nek, hogy panellakásban lakunk.
HVG: Talán könnyebben elviselhető lett volna a mellőzöttség, ha az Európai Iskola egykori tagjai összetartottak volna. Miért gyűlölte egymást a két kiváló festő, Korniss Dezső és Bálint Endre?
Mindkettőjük erősen kötődött Vajda Lajoshoz. Bálint Endre nem tudta megbocsátani, hogy Korniss útja elvált Vajdáétól, aki ezt nagyon rosszul viselte. Ő viszont, hiába volt mellette és bálványozta, sőt rokonságba is került vele, intellektuálisan nem tudta betölteni a Korniss után maradt űrt. Korniss pedig úgy érezte, hogy Bálint és barátai mesterkedése miatt köti a szakma Vajdához, és nem őhozzá a népi formakincs felé fordulást jelentő úgynevezett szentendrei programot. Ez a bizalmatlanság végigkísérte az életüket: befelé fordították vásznaikat, ha nagy ritkán egymás műtermében jártak, mert azzal vádolták egymást, hogy a másik ellopja a motívumaikat. Amikor apám, aki talán az egyetlen volt, aki „átjárhatott” a két festő között, összehozott egy közös kiállítást, olyan katalógust kellett kiadni, amelynek két címlapja volt.
HVG: Igazságot akar szolgáltatni Kornissnak a mostani kiállítással? Nem túlzás úgy bemutatni az életművet, mint amelynek a népművészet volt a legnagyobb ihletője?
Magyar Nemzeti Galéria / Nudelman-gyűjtemény
Korniss már a harmincas években leírta, hogy azt az ihlető forrást, amit Picasso és Braque a törzsi művészetben talált meg, neki a magyar népművészetben kell meglelnie. Ő viszi magával Vajdát 1935-ben Szentendrére, majd ősibb és tisztább paraszti világot keresve Szigetmonostorra. Vajda fotózni akart, de 20 pengőjük volt az egész nyárra, Korniss ezért azt ajánlotta, vegyenek inkább a hentesnél csomagolópapírt, és járják végig a vidéket népi motívumokat gyűjteni. Korniss ezeket a formákat egyszerűsítette le műveiben egészen az absztrakcióig. A hagyatékában maradt feljegyzései egyértelműen bizonyítják, hogy az egész életművet átjárta a népművészet ihletése. Leírja, hogy például a kalligráfiasorozata esetében sem kortárs nyugati példák álltak előtte, hanem az úgynevezett írásos lepedővégek hímzéseiből jutott el a legegyszerűbb jelekig.
HVG: A harmincas években élt Párizsban, 1958-ban kiengedték Hollandiába a testvéréhez. Miért nem maradt külföldön?
„Én Párizsban csak egy epigon lehetek” – mondta, amikor hazatért. De Párizs fontos volt számára, mert ott érte a felismerés, hogy a népművészet felé kell fordulnia. A Szajna-parton vette meg Fülep Lajos könyvét a magyar művészetről, és itt hallgatta Bartók előadását a népművészet egyetemességéről. Az emigráció gondolata a háború után sem fordult meg a fejében, mert nemcsak a hatalomnak nem akart megfelelni, hanem a műkereskedelem elvárásainak sem.
HVG: 1965-ben ő volt az első az egykori Európai Iskola tagjai közül, akinek a meglehetősen bátor székesfehérvári múzeum kiállítást rendezett. A megjelenés elégtételt szolgáltatott számára?
Inkább a kockázatát érezte akkor: „Mindig én dugom az oroszlán szájába fejem, s ha nem harapja le – akkor mennek a többiek. A dicsőség persze az övék” – írta a kiállítás idején. De lassan a tiltott kategóriából a tűrtbe került. Néhány vidéki kiállítás után 1980-ban a Nemzeti Galériában rendeztek számára életmű-kiállítást. Boldog volt, amikor megjelent Hegyi Lóránd tollából a róla szóló monográfia; úgy emlegette, hogy „a könyvem”.
HAMVAY PÉTER
