Azért azt talán nem sokan gondolták, hogy az idei három Disney-újragondolás közül a második elkerülheti a blamát. Persze, azt majd meglátjuk, hogy A Dzsungel könyvével már bizonyított Jon Favreau mire megy a szintén totál-CGI Az oroszlánkirállyal – mármint minőségileg, mert az anyagi gigasiker garantált. Mindenesetre az valóban meglepő, hogy Guy Ritchie, a jó ideje hollywoodi blockbusterekkel kísérletezgető ex-gengszterfilmes hatásosabban elboldogult a bérmunkával, mint Tim Burton a Dumbóval.
Bizonyos szempontból könnyebb dolga is volt, meg nem is. Egyfelől az 1992-es Aladdint könnyebb akciófilmesíteni, mint igazán „korszerűvé” tenni a nagyfülű kiselefántot, másrészt meg hát a hercegségre vágyó tolvajfiú meséjének animációs musicalverziója a Disney második aranykorának méltán népszerű, kultikus produkciója – és nem csak Robin Williams egészen példátlanul bravúros rajzfilmes jelenléte, de az olyan dalok miatt is, mint a varázsszőnyeges utazások állandó aláfestője, az Egy új élmény, amely tehetségkutatók, és Disney soundtrack best of válogatások kihagyhatatlan, libabőrkeltő szereplője.
IMDb / Aladdin
Az új Aladdin csak kicsit másmilyen, éppen csak komolyabb hangvételű, mint a rajzfilm, és ez pont elég ahhoz, hogy ha indokoltnak nem is, de védhetőnek érezzük ezt a feldolgozást. És élvezhetőnek. A történeten apró dolgokban változtattak, ám alapvetően megmaradt a stílus: egzotikus-zenés vígjátékot láthatunk, egyfajta „arabiwoodi” hangulattal fűszerezve. Egyszer sem csíp, de nem is ragad össze tőle a szánk.
Természetesen Ritchie, amennyire ezt megengedték neki a Disney-nél, kicsit jobban aláhúzta Aladdin zsiványságát – de nem kell félni: külvárosi gengszter nem vált a csóró srácból, és Brad Pitt sem akar babakék lakókocsit szerezni az anutájának. Klipes megoldásokat azért persze kapunk, Ritchie például számos alkalommal felgyorsítja a mozgóképet, kvázi börleszkesen – ez lehetne ciki is, de kifejezetten jól áll a filmnek.
IMDb / Aladdin
Az egyiptomi származású kanadai Mena Massoud musicalsztárnak bizonyára alkalmasabb, mint drámai színésznek, de ide teljesen elég az, ahogy ábrándosan belenéz a kamerába, és szerelmesen kíséri Jázmin hercegnő, azaz az egyre nagyobb sztárnak számító, brit Naomi Scott minden lépését. A dán Marwan Kenzari Jafarja földhözragadtan aljas, és nem is akar rettentően karakteres lenni – pont ezért realisztikusabb főgonosz, s nem valamiféle lélegző karikatúra egy kobrafejű varázsbottal. Ritchie még a három fontos állatszereplővel is elbánik: persze Abu, a majom, Rádzsa, a tigris és a nagypofájú Jágó is digitális figurák, de jóval visszafogottabb szerepet kapnak, mint a rajzfilmben, így nem pixelesítik tele a mozit.
És akkor ott van a lámpás szelleme, Budapest jóbarátja, Mr. Smith, akin teljes joggal derült az internet népe, amikor az első trailerben kibújt a lakhelyéről. Azt nem mondom, hogy nem néz ki furán (a számítógépes szakemberek dolgozhattak volna még kicsit rajta), de nem csak akkor szerethető, amikor épp emberszínben bohóckodik. Smith, mint Dzsini egyszerre tiszteleg Williams előtt, és formálja magához a kívánságteljesítőt: néhány geget átvesz, és ő is használ, de ő elsősorban Will Smith, a rapper-színész, akinek egy ilyen szerepben jobban áll a tánc és az ének, mint a paródia-show. Ezt tudta ő, tudta Ritchie is, s ez így is van rendjén.
IMDb / Aladdin
A magyar szinkron kiváló – a legendás Csörögi István zseniális dalszövegfordításai legnagyobb százalékban megmaradtak, picike különbségekkel. A két új dal pont annyira lóg ki a klasszikusok közül, mint amennyire egyértelmű, hogy aki még nem látta a rajzfilmet, ne legyen kérdés, melyik változatot nézze meg először.
De aztán jöhet ez is. Két „csiszolatlan gyémánt” még pont elfér majd a polcon.
