szerző:
Kovács Gellért

Moziverzumának úgynevezett harmadik fázisát frissen, fiatalosan zárja a Marvel. Persze nagy kockázatot nem vállalnak, ám a Pókember: Idegenben kedves, gyors s persze irtó látványos szuperhősfilm – ráadásul Jake Gyllenhaal alakítása az egyik legnagyszerűbb a franchise történetében. Kritika.

Még egyszer leírom, ne legyen félreértés: aki az előzményekhez képest valami nagyon eltérőt szeretne látni, nyilván csalódni fog Peter Parker európai turnéjában. De egy Marvel-filmtől valami eltérőt várni kicsit olyan, mint arra vágyni, hogy Velencében kikerüljük a galambokat. Arra sokkal nagyobb esély adatik, hogy a gondolák között felbukkanjon a tinilét gyötrelmeivel és Tony Stark elvesztésének kínjával bajlódó Pókember, és hogy a New York-i toronyházak után az öreg kontinens nevezetességeire is rálője hálóját. Persze, kizárólagosan csak az emberiség megmentésének érdekében – mint ahogy ebben a filmben a prágaiak és a londoniak is hasonló műsorszámokra számíthatnak.

A show megszokott ugyan, a kulisszák mások. Viszont kit zavar, ha megszoktuk, amikor Tom Holland változatlanul zseniális címszereplő – a Marvel castingosai minden bizonnyal a mai napig veregetik a vállukat, ha meglátják őt a forgatáson. De meg is értem őket: valóban ügyesek voltak, hogy a 2010-es évek első harmadában lecsaptak erre a még most is csak 23 éves fiúra. Vicces és érzékeny, kamaszosan bizonytalan, de ott van benne a határozott szuperhős is. És nem csak akkor, amikor rákerül a maszk, és speciális effektusokkal felküldik a magasba ugrálni. Ennek a srácnak simán elhisszük, hogy gyermeki boldogsággal csodálkozik rá szuperképességeire, s még mindig örömöt okoz neki, hogy álló helyzetből képes olimpiai rekordok százszorosára magasugrásban – és amikor nincs rajta a hacuka, akkor is ott vibrál a vérében a felelősség. Amiről, mármint a felelősségről a Pókember-filmekben mindig is hosszasan szónokoltak, Holland viszont képes hozzátenni valamit mindehhez egy igazi kamasz energiáiból, kétségeiből. Nem kérdés, hogy mióta létezik Peter Parker, erre a gyerekre vártunk. Leírom hát konkrétabban, mert megérdemli: Tom Holland a tökéletes Pókember.

©

Peter szerelmes, ez is teljesen okés ügymenet, mint ahogy az is, hogy az osztálykirándulást inkább romantikus akciózásra használná – ahelyett, hogy mondjuk, felvenné a telót, ha Nick Fury (Samuel L. Jackson) van a vonalban. (Azért kicsit érdekes Zendayát MJ, a nagy szerelem szerepében látni most, hogy párhuzamosan az HBO szélsőségesen provokatív sorozatában, az Eufóriában, hát, hogy is mondjam, jóval bonyolultabb tinilányt formál. De ettől is szép ez az egész.)

A visszatérő John Watts rendező biztos kézzel játszik humoros és drámai hangnemekkel – hisz amellett, hogy a Pókember: Idegenben pörgős akcióvígjáték, bizony arra is figyelnie kell, hogy érzékletesen bemutassa, mi lett a világgal a Bosszúállók: Végjáték eseményei után. S legkésőbb a stáblista alatti és utáni pluszjelenetekkel oda is el kell juttatnia a filmet, ahonnan már biztosabban látszik, mire számíthatunk a közeljövőben, azaz merre kanyarodik a Marvel a következő filmekkel.

Watts megcsinálta, mindent megcsinált, amit kellett, s közben még arra is jutott ideje, hogy újabb világsztárnak adjon helyet ebben a moziverzumban. Bár az előzetesek alapján nem úgy tűnt, Jake Gyllenhaalnak kiváló szerepet találtak. A film legizgalmasabb karaktere Mysterio, számos meglepetést tartogat, Gyllenhaal pedig mindahányat pont olyan koncentráltan, ívelten vezeti fel, ahogy egy hozzá hasonlatos klassz színésztől ezt elvárhatjuk. Jó, ahhoz, hogy tudjon dolgozni, kellett az is, hogy Chris McKenna és Erik Sommers forgatókönyve adjon neki teret a kibontakozásra – ez most megvan, Jake Gyllenhaalt nézni pedig legalább akkora élmény, mint Holland parádés azonosulása Pókemberrel.

©

Ha valami esetleg egyeseknek riasztó lehet, hogy a Pókember: Idegenben a kiegyensúlyozottságával együtt is eléggé könnyed tinifilm: Peter Parker társai ugyan imádnivalóak, de mégiscsak karikatúrák, a tanárok figurái egyenesen parodisztikusak, s néha csak vékony pókhálónyi grimasz választja el őket attól, hogy ne tudjunk rájuk élő karakterként tekinteni. De Watts és a Marvel stábja észnél van ahhoz, hogy amikor kell, megjelenjen a dráma és az izgalom – sőt, még ilyenkor is képesek úgy poénkodni, hogy a harsányabb viccek sem oltják ki a feszültebb jelenetek tétjét.

Mert ott van az is, hogy az Idegenben cselekménye nagyon rendben van – no, nem kell azért ezen a fronton sem forradalmira számítani, egyszerűen csak működik a koncepció, s kicsit tán jobban reflektál a szuperhősökön túli világra, vagyis arra, amiben mi élünk. Illúzió és média, e kettő irányítja a sztorit, s ha nagyon akarjuk, még azt is mondhatjuk, hogy elgondolkodtatóan teszi. Nem kis dolog ez egy milliárdos bevételre hajtó Marvel-folytatástól, de azért persze hátast se kell dobni tőle. Elég élvezni!

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Lesz, ahol esni fog, máshol marad a száraz, napos idő

Lesz, ahol esni fog, máshol marad a száraz, napos idő

A Google szerint kár Windowst használni, mert már lejárt lemez

A Google szerint kár Windowst használni, mert már lejárt lemez

Lassan Budapestre költözik a Pázmány Egyetem teljes bölcsészkara

Lassan Budapestre költözik a Pázmány Egyetem teljes bölcsészkara

A Polgáron késelő férfi a gyilkosság előtt kiírta a Facebookra, hogy mikor végez áldozatával

A Polgáron késelő férfi a gyilkosság előtt kiírta a Facebookra, hogy mikor végez áldozatával

Már péntektől érkeznek a szeptemberi családtámogatások

Már péntektől érkeznek a szeptemberi családtámogatások

Mit árulnak el a hatalomról a szilikonmellek és a plasztikázott fenekek?

Mit árulnak el a hatalomról a szilikonmellek és a plasztikázott fenekek?