Míg öt évvel ezelőtt még egy „új fogyasztói szokásról”, a binge watchingról (azaz a darálásról) írtunk, ma már kis híján belefulladunk a sorozatokba. A tévé átalakult, javarészt annak köszönhetően, hogy a kilencvenes évek vége felé az HBO az Ozzal, a Szex és New Yorkkal, majd a Maffiózókkal megtörte az országos csatornák egyeduralmát és hosszú időre megváltoztatta sorozatgyártást.

Az elmúlt másfél évtizedben a streamingszolgáltatók felfedezték maguknak a regényeket, mint alapanyagot, azóta pedig döbbenetes mennyiségben készülnek az adaptációk (legutóbb például Az Úr sötét anyagai indult el az HBO GO-n, amelyről itt írtunk). Itt volt az ideje tehát valamiféle számvetésnek, a jelenség kitárgyalására pedig nemrég vállalkozott Tasnádi István József Attila- és Balázs Béla-díjas drámaíró, forgatókönyvíró, rendező, Angyalosy Eszter író, forgatókönyvíró, forgatókönyv fejlesztő, nemzetközileg elismert írásoktató és Kovács Gellért filmkritikus, a hvg.hu állandó szerzője egy kerekasztalbeszélgetésen.

„Ahhoz, hogy beinduljon ez a hullám, kellett egy kiemelkedő siker. Talán ezt is rákenhetjük a Trónok harcára, amely még az HBO-nak is nagyon kockázatos volt, hiszen a könyvet szerették, de nem volt akkora rajongótábora, hogy tuti siker legyen belőle. Kérdés volt, mi történik, ha megölik a főhőst az évad végén? Mi történik, ha megölik a legtöbb kedves szereplőt? És kiderült, hogy az emberek vevők arra, hogy egy kegyetlenebb narratívával szembesüljenek. Ez áttörés volt” – mondja Kovács Gellért.

HBO

Az adaptált tévésorozatok világában korábban szempont volt, hogy a legvastagabb könyv is véget ér egyszer, most azonban simán kettéválhat egy-egy történet. A legfurcsább eset ilyen szempontból a Trónok harca, hiszen ott egyáltalán nem volt szó lezárt történetről, csak paradox módon George R. R. Martin nem tudta felvenni a versenyt a sorozattal. Mint ismert, az ötödik évadnál elfogyott az alapanyag, D. B. Weiss és David Benioff pedig megpróbáltak saját kútfőből befejezést kerekíteni a Trónok harcának – inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A szolgálólány meséje ezzel szemben minisorozatnak indult, de olyan őrjítően sikeres lett, hogy az alkotók a folytatás mellett döntöttek. Kovács Gellért szerint az egy másik kérdés, hogy mennyire volt értelme művészi-minőségi szempontból így folytatni ezeket a sorozatokat. Margaret Atwood egyébként aktívan részt vesz a sorozat elkészítésében, de mivel nemrég jelent meg a könyv folytatása Testamentumok címmel – amely tizenöt évvel azután veszi fel a fonalat, hogy June Gileádba került –, kérdés, összeér-e majd valahol a két történet.

Elizabeth Moss A szolgálólány meséjében

AFP / Justin Tallis

Őrületes a tempó

Tasnádi István gyakorló íróként sokszor találkozik az óvatossággal, amikor különböző csatornák vezetőinek ötleteket próbál eladni, hiszen egy-egy sorozat elkészítése elképesztően sokba kerül, így inkább választanak olyanokat, amelyek valamelyest már bizonyítottak. Csakhogy ez szerinte sokszor illúzió: ami könyvként működik, lehet, hogy sztoriként nagyon vékonynak bizonyul.

Tasnádi szerint ugyanakkor a 90-es évek közepétől már látható, hogy a technikai változásoknak, a digitális képrögzítésben rejlő lehetőségeknek köszönhetően egy olyan verseny alakult ki, ahol világossá vált: az a csatorna nyer majd, amelyik egyedi, saját tartalmat gyárt.

Az őrületes tempó egyébként már a könyvkiadásban is észrevehető, Angyalosy Eszter – aki korábban a Libri főszerkesztőjeként dolgozott – azt tapasztalta, hogy már a kiadók is olyan alapanyagot keresnek, amelyből remélhetőleg készül egy jó sorozat vagy film. „Mindenki szemmel tartja a nemzetközi könyvpiacot, vannak erre szakemberek, és gyakorlatilag egy jósda működik a kiadókban. Azt mondják: ’hú, ennek a könyvnek vedd meg a jogait, mert olvassa a Warner is, később már valószínűleg nem lesz rá lehetőséged’.”

Így lehet harmincországos eladásokat generálni egy elsőkönyves író sosem látott regényére, amiről senki nem tudja, hogy micsoda, de ha van rá esély, hogy lesz majd az eladásban egy film-, vagy sorozatadaptációs támogatása, akkor lecsapnak rá. Jó példa erre Christopher Paolini, akinek az első, Eragon című regényének megfilmesítési jogait szinte rögtön a megjelenés után megvásárolta a 20th Century Fox. Angyalosy viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy arról, mibe fektetnek pénzt, emberek döntenek, akik nem tévedhetetlenek.

Tényleg éhesek vagyunk?

De tényleg nagyobb lenne a történetéhség most, vagy pusztán arról van szó, hogy egyszerűen több a felület és nagyobb a verseny? Az biztos, hogy az éhségünk megvan. Angyalosy Eszter idézte fel, hogy az elmúlt pár évtizedben rengeteg olyan orvosi kutatási eszköz fejlődött olyan szintre, hogy mára nagyon sok újat tudjunk a történetfogyasztásról. Kiderült például, hogy amikor történetet fogyasztunk, azzal az egyik legfontosabb túlélőkészségünket gyakoroljuk: azt, hogy bizonyos szituációkban kiszűrjük azokat az ingereket, amelyekre reagálnunk kell, ezekre kiválasztjuk a megfelelő reakciót, és teszteljük, hogy működött-e. Kiderült az is, hogy ha a sorozat jó és kielégítő, tulajdonképpen pont ugyanaz történik az agyunkban, mint amikor drogot fogyasztunk, szexelünk, vagy egyéb élvezetes tevékenységet csinálunk.

„Konkrétan lehet függeni történetektől, és az online streamingszolgáltatók azt ismerték fel, hogy ebben mekkora lehetőség van, majd tudatosan kezdtek el dolgozni egy olyan narratíván, amely a függőségi rendszert, vagy akár a binge watchingot elősegíti” – értelmezte a jelenséget Angyalosy Eszter.

Kovács Gellért szerint az embereknek nincs nagyobb szüksége történetekre, mint máskor, egyszerűen több a felület, ahol nézhetik a sorozatokat, és nagyobb a verseny. „A tévézés is átalakult, régen az embernek be kellett jelölgetnie a tévéújságban, hogy mikor mi van, és ahhoz igazított mindent. Mivel körbevesznek minket a történetek, ez csak egyfajta fantoméhség” – mondja.

A történetéhség Tasnádi István szerint is megvolt korábban, csak éppen egy monopolizált piacon. „Most hiába nézünk sok sorozatot, még mindig egy csomó van, amit nem láttam, és frusztrál, hogy nem ismerem őket. Régen, ha tetszett, ha nem, kedden Columbót néztünk, szerdán meg Onedin családot” – magyarázza. „Most már fragmentálódott annyira a piac, hogy bejöhettek a rétegtartalmak is, és nyugodtan elveszhetünk a párhuzamos univerzumokban. Ha ugyanis bejött valami, akkor biztosan készül még hozzá 15 klón, és ha az elsőt szeretted, akkor nézheted ezeket is a nap 24 órájában.”

Onedinéket néztük, mert nem volt más

AP

Amíg régen leült egy család Vészhelyzetet nézni, és egy hétig tudtak beszélni róla, hogy meghal-e Green doktor, addig ma már dúskálunk a tartalmakban, és Kovács Gellért szerint, ha valami nem tetszik, egyszerűen eldobjuk. Kétségtelen, hogy mindenkinek megvan a saját módszere arra, hogyan szelektál, a kritikus például úgy, hogy ha egy sorozatrész közben kétszer nézi meg a számlálót, akkor érzi, hogy valójában nem érdekli. Ha egyszer nézi meg, kap még egy esélyt a sorozat, ha egyáltalán nem, akkor pedig megy tovább.

Fordulatról fordulatra

Míg korábban – amikor mozifilmekre adaptáltak könyveket, színdarabokat –, sokat bajlódtak a sűrítéssel, addig ma már nagyon sok ideje van az alkotóknak arra, hogy kibontsanak egy történetet, sőt, A szolgálólány meséjénél inkább azzal kínlódtak, hogyan nyújtsanak ki egy-egy fejezetet ötvenpercesre.

Tasnádi István szerint az adaptációk ma már nagyon gyorsan felfalják a regényekben lévő fordulatokat. A könyveknek van egy belső ritmusa, és általában egy szereplővel megyünk végig, egy sorozatnál viszont 4-5 főszereplő a minimum, legalább ennyi kell ahhoz, hogy ne pörögjön ki hamar a történet.

„Néha hiába vannak nagyon erős figurák és alapkonfliktusok, látjuk, hogy fogy ki belőlük a szufla. A Trónok harcánál ezért tették le ennyire messze a főszereplőket. Évadokon keresztül gyakorlatilag nem is találkoztak egymással, így lehetett elérni a nyolc évadot, meg azt, hogy az interakciók során felmerülő konfliktusok száma ne merüljön ki” – mondja.

Bár a Trónok harcában George R.R. Martin aktívan részt vett, kérdés, hogy ha valaki megvásárol egy regényjogot, vajon azt csinál-e vele, amit akar. Egyáltalán milyen szabályok mentén lehet képernyőre vinni egy könyvet?

Jelenet a Trónok harcából

HBO

Egy sorozatnál nem fordulhatna elő például az, ami Molnár Ferenc Delilájával, amelynek a nyíregyházi bemutatóját tiltották le a szerző örökösei arra hivatkozva, hogy felkavarta őket a rendezés formabontó megközelítése.

Egy sorozatnál általában pontosan, szerződésben tisztázzák, hogy mit jelent a jogátadás, és az írószobának általában teljes szabadsága van az alapanyaggal, mert már sokan megégették magukat azzal, hogy egy hű, szolgai adaptációval egy teljesen érdektelen sorozatot készítettek.

Ettől függetlenül az író gyakran benne marad a folyamatban, kreatív vagy executive producerként jelenik meg, segíti a munkát, tanácsot ad, esetleg megvásárolják, zsebre teszi a pénzt és onnantól kezdve semmilyen beleszólása nincs a sorozatba. Extrém példa erre Alan Moore a Watchmennel – hívja fel a figyelmet Kovács Gellért – ő ugyanis figyelmen kívül hagyja az összes adaptációt, nem írhatják ki rájuk a nevét, sőt, igazából meg sem nézi őket. „Lehet ott egy szerződés, hogy min nem változtathatnak – ha megnézzük az adaptációk promóanyagait, a betűtípusról, a képekről eszünkbe jut a képregény –, és nyilván Moore-nak is jó, ha hozzá kötik a brandet, de így akarja kivédeni, hogy egyfolytában arról kérdezgessék, mit szól hozzájuk. Ezzel próbál előre menekülni, elég nagy sikerrel, hiszen a rosszul sikerült adaptációkért nem őt szokták hibáztatni” – mondja a filmkritikus.

Nem a cél a lényeg, hanem az út

De mitől lesz jó egy adaptáció? Mitől lesz jó egyáltalán egy sorozat? Angyalosy Eszter két dologban hisz. Szerinte a könyvnél fontos a lezárás, egy sorozatnál pedig az odavezető út az érdekes. Ezért fordulhat elő, hogy egy befejezés az emberek kilencven százalékának nem kielégítő, vagy már-már bosszantó, felháborító.

via GIPHY

Angyalosy úgy gondolja, attól lesz jó egy sorozat, ha találnak egy kérdést, egy megválaszolhatatlan emberi dilemmát benne, hiszen akkor elkezdhetnek válaszlehetőségeket kikísérletezni rá.

„Az Aranyéletnél például az volt a dilemma, hogy mennyi önzőség, önzetlenség kell ahhoz, hogy sikeresen tudd vinni az életedet” – mondja.

Angyalosy szerint, ha van dilemma, adott egy jó sorozatmotor is. Fontosnak tartja azt is, hogy minden ember először szívvel, és nem fejben reagál a képernyőn látottakra. „Először érzéseid vannak, először érzelmi élményt adnak neked. Minden történetnek van egy adott érzelmi palettája, és ha adaptálsz valamit, akkor ahhoz kell hűnek lenni. Ha a történet ugyanazt az érzelmi hatást váltja ki belőled sorozatként, mint regényként, akkor nyertél.”