Philémon és Baukisz  

Emberi alakban járt egyszer Phrügiában Zeusz, és vele volt Hermész is, hírnöki pálcával, de szárny nélkül, hogy senki rá ne ismerjen. Ezer házhoz is bekopogtak, hogy szállást kérjenek mint fáradt vándorok, és ezer ajtót zártak be előttük; csak egy ház akadt, amely befogadta őket. Egyszerű kis kunyhó, szalmából és nádból volt csak a teteje, de a jámbor Baukisz anyó és Philémon apó ebben a kunyhóban töltötték el közös fiatal éveiket, itt is öregedtek meg együtt. Szegénységükön avval könnyítettek, hogy megelégedetten viselték, és soha nem is akartak gazdagabbaknak látszani. Csak ők ketten voltak az egész háznép, nem volt úr és szolga, egymásnak parancsoltak, és egymásnak fogadtak szót.

Amint e kedves házitűzhelyhez érkeztek az égi istenek, és átléptek a küszöbön, fejüket lehajtva, hogy bele ne verjék a szemöldökfába, Philémon apó széket húzott oda, hogy azon pihentessék meg fáradt tagjaikat, és a szorgos kezű Baukisz egyszerű szőttest terített rá. Aztán felszította a tegnapi parazsat, száraz falevelekkel és fakéreggel táplálta, és addig szöszmötölt vele öreges mozdulatokkal, amíg lángra lobbant. Száraz ágakat hordott le a padlásról, felaprózta, és a kis rézüst mellé vitte. Férje főzelékfélét hozott be a gondosan öntözött kertből, Baukisz azt tisztogatta, míg Philémon apó a füstölt oldalast emelte le kétágú villával a gerendáról. A sokáig takargatott jó falatból leszelt egy darabkát, és forró vízben puhította meg.

Közben elbeszélgettek, hogy észre se vették a múló órákat. Lágy kákából meg fűzfaágakból ütöttek össze kényelmes kerevetet, és betakarták ruháikkal, melyeket maguk számára csak ünnepnap szoktak leteríteni. Igaz, hogy ezek is ütött-kopott, öreg darabok voltak: fűzfa kerevetre éppen illő takarók.

Hozzáláttak az istenek, lehevertek az asztal mellé, melyet az anyóka nekifohászkodva, remegő kézzel helyezett oda. De az asztal egyik lába rövidebb volt a többinél, egy cserépdarabbal kellett megtámasztani. Akkor aztán viruló mentafűvel illatosították be a terítéket, egyszerű olajbogyót, őszi somot, cikóriát, édesgyökeret és túrót szolgált fel az anyóka és hamuban sült tojást, mindezt szegényes cserépedényben. Majd sárga viasszal bekent bükkfa kupa került az asztalra. Hamarosan a főtt étel is elkészült, utána megint bort hoztak, és mindenféle gyümölcsöt raktak lapos kosárkába, diót, fügét, datolyát, szilvát meg illatos almát és a bíborszínű venyigéken szedett szőlőfürtöket. A közepébe lépesmézet tettek, és a jóságos tekintetek, a vendéglátó szíves szándék feledtették a szegénységet.

Hanem a lakoma közben ha kiürült a sedeg, magától telt meg újra, s meglepetten látta az öreg házaspár, hogy a boruk nemhogy fogyna, még emelkedik is az edényben. Megrendülten álltak a csodálatos látvány mellett, kezüket imára terjesztették ki, mert felismerték a csodáról vendégeikben az isteneket, és remegve kértek bocsánatot, hogy csak ilyen egyszerűen és szegényesen vendégelték meg őket.

Volt még egy libájuk, a kis tanya féltve őrzött, egyetlen jószága, a hajlékukba tért isteneknek azt akarták levágni. De bizony a ludacska fürgén emelgette szárnyát, az ő tagjaik már nehezek voltak az öregségtől; sokáig kapkodtak utána hiába, el is fáradtak bele, de az csak mindig kiszökött a markukból. Végül is az istenek felé futott, mintha menedékért fordult volna hozzájuk, mint oltalomkereső. Azok oltalmukba is vették a szárnyast, megtiltották, hogy levágják az öregek, és így szóltak:

– Valóban istenek vagyunk, és az egész környék el fogja venni méltó büntetését. De titeket megkímél a közeledő vész, csak kövessétek lépéseinket, és menjetek fel a hegy tetejére!

Szót fogadtak mindketten, botra támaszkodva indultak a hosszú útra, és felvánszorogtak a hegyoldalon. Egy nyíllövésnyire voltak még a csúcstól, mikor visszanéztek. Akkor már az egész környéket mocsár árasztotta el, csak az ő házuk emelkedett ki a vízből. Amíg ezen csodálkoztak, és rokonaik, szomszédaik sorsát siratták, az az öreg ház, mely ezelőtt két gazda számára is kicsi volt, templommá változott, oszlopok álltak a gerendázat alá, a szalmatető sárga arannyá változott, az ajtón szép domborművek, és márvány fedte a padlózatot. És szelíd szóval így szólt hozzájuk Kronosz fia:

– Mondjátok meg, jámbor öregek, mi a kívánságtok!

Összenézett Philémon a feleségével, néhány szót váltottak, s közös kívánságukat az öregember terjesztette az istenek elé:

– Engedd, hogy a te papjaid legyünk, és a te szentélyedet őrizhessük, s mivel szép egyetértésben töltöttük egész életünket, egy órában érjen mindkettőnket a halál, hogy ne kelljen látnom soha hitvesem sírját, és hitvesemnek se kelljen engem elhantolnia!

Kívánságuk teljesült: ők gondozták a templomot, amíg csak éltek. S mikor már leteltek a számukra kiszabott évek, történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak éppen, a templomi szolgálatot végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre egymáson, mindkettőjük arca fölött lomb nőtt, s már alig volt rá idejük, hogy utoljára elköszönjenek egymástól.

– Isten veled, én hitvesem! – mondták éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb takarta el az ajkukat is. Baukisz hársfává, Philémon tölgyfává változott.

Egymás mellett álltak, s jámbor kezek gyakran aggattak ágaikra koszorút.

(görög)

Forrás: Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék. Móra, 2016.