A tündérek tűpárnája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Egyedül nevelte az egyetlen fiát, és mindennap bement a városba alamizsnát koldulni, ennivalót keresni. Egy napon, ahogy az úton ballagott, csillogó holmira lett figyelmes az árokparton. Lehajolt, felvette: egy tűpárna volt, bársonyból, arany szegéllyel. Négy gombostű volt beleszúrva, mind a négynek gyémántból volt a gombja; és volt benne még három ezüst varrótű is, mindháromnak aranyból volt a foka.

A szegény asszony első látásra nagyon megörült, hogy most aztán lesz majd miből ennivalót vennie… ám ahogy forgatta a kezében a drága holmit, hirtelen felötlött benne, hogy ha megpróbálja eladni, biztosan megkérdezik, honnan szerezte. Esetlég még rá is fogják majd, hogy lopta valami uraságtól, és akkor mi lesz szegény fejével? Hosszas gondolkodás után a köténye zsebébe süllyesztette a tűpárnát, és elhatározta, hogy megtartja, amíg meg nem sikerül tudnia, ki veszítette el. Talán még jutalmat is adnak majd a becsületes megtalálónak…

Igen ám, de néhány nappal később váratlan, szörnyű dolog történt: a szegény asszony fia nyomtalanul eltűnt. Hiába szaladt fűhöz-fához, hiába kereste a városban, erdőn-mezőn, hiába várta haza, a fiúról senki sem tudott semmit, mintha a föld nyelte volna el. A szegény asszony szíve majd megszakadt bánatában.

Néhány nappal később, ahogy az utakat járta, meglátott egy öreganyót, aki egy sámlin ülve varrogatott, egy szakadt kabátkát próbált megjavítani. Már kezdett hűvösre fordulni az idő, reszketett az anyóka keze varrogatás közben. Éppen ahogy a szegény asszony elment mellette, eltört az ujjai között a tű.

− Jaj, lányom, nincs véletlenül egy varrótűd? Tű nélkül nem tudom befejezni ezt a kabátot, megvesz az Isten hidege…

A szegény asszonynak eszébe jutott a tűpárna. Benyúlt a zsebébe, és jó szívvel odaadta az egyik varrótűt az anyókának. Ahogy ment, mendegélt tovább, egy fiatal lányt pillantott meg. A lány egy inget hímezgetett, de éppen akkor tört el a tű a kezében, amikor a szegény asszony a közelbe ért. A lány sírva fakadt a törött tű felett.

− Jaj, hogy fejezzem most be? Szégyenszemre félig hímzett ingben menjek templomba?

Megsajnálta a szegény asszony a lányt, neki is odaadott egy tűt a tűpárnából. Nem sokkal később egy kislányt pillantott meg az út szélén, aki a babája ruháját varrogatta szorgosan, kiöltött nyelvvel. Neki is pont akkor tört el a tűje, amikor a szegény asszony odaért. Meglátta a kislány szemében a könnyeket, és mosolyogva odaadta neki a harmadik varrótűt. Most márt csak a négy gombostű maradt a tűpárnában.

Ment, mendegélt tovább a szegény asszony, úttalan utakon, kereste a fiát. Egyszerre csak sírást hallott. Az út mentén a bokrok között egy fiatalasszony ült. Bogyót szedni ment ki az erdőbe, de egy éles tüske a talpába fúródott, nem tudta kihúzni. A szegény asszony leült mellé, az ölébe vette a lábát, fogta az egyik gombostűt, és kipiszkálta a tövist a talpából. 

− Tessék, lányom, fogd ezt a gombostűt. Vegyél belőle cipőt magadnak, hogy ne mezítláb kelljen az erdőt járnod!

A fiatalasszony megköszönte a kedvességet, és elbúcsúztak egymástól. Nem sokkal később a szegény asszony egy faluba ért, és az egyik házból keserves sírást hallott. Benézett az ablakon, hát látta, hogy egy lány ül benn, ünnepi ruhában, amelynek el van szakadva a szoknyája.

− Jaj, hogy fogok így a mulatságba menni? Nincs más ünnepi szoknyám, és a kedvesem vár rám, hogy megtáncoltasson!

A szegény asszony bekopogott a házba, megvigasztalta a lányt, és a maradék három gombostűvel megtűzte rajta szépen a szoknyát. Nem is látszott, hogy valaha el lett volna szakadva, és a tűk olyan szépen csillogtak benne, hogy öröm volt nézni! A lány boldogan borult a szegény asszony nyakába, és ezerszer megköszönte a kedvességét.

Ment, mendegélt a szegény asszony tovább, míg egy folyó partjára nem ért. Tovább már nem vezetett út. Ahogy ott álldogált, egyszerre csak hangot hallott:

− Tegyél le a folyópartra!

A tűpárna volt az. A szegény asszony letette a földre, és láss csodát, egyszerre megjelent egy deszkahíd, amely átívelt a folyón. A szegény asszony átkelt rajta, és amikor a túlsó partra ért, megint megszólalt a tűpárna:

− Ha bármire szükséged van, csak szoríts meg a markodban!

A szegény asszony mendegélt tovább. Egy idő után nagyon megéhezett. Kipróbálta, ad-e neki enni a tűpárna, ha megszorítja – és alig gondolta ki, mit kíván, már ott is volt előtte az asztal, teli mindenféle finomsággal! Jóllakottan indult tovább, és addig mendegélt, míg egy magányos házhoz érkezett. Egy hozzá hasonló szegény asszony ült benne, és keservesen sírt.

− Hát veled meg mi történt, szegénykém?

− Ne is kérdezd! Egyetlen lányom volt, de elrabolta egy rettenetes egyszemű varázsló!

A szegény asszony megsajnálta a másik gyászoló anyát.

− Tudom, mennyire fáj a szíved, az én fiam is elveszett. Ne aggódj, most rögtön elindulok az erdőbe, és megtalálom, hová vitte a varázsló a lányodat!

Neki is vágott rögtön a rengetegnek, de mivel nem tudta, merre menjen, megszorította a tűpárnát, segítséget kért. Abban a pillanatban megjelent előtte egy őz, ragyogó csillaggal a homlokán. A szegény asszony követte az őzet keresztül a rengetegen, míg egy hatalmas sziklához nem értek. A szegény asszony megint megszorította a tűpárnát, és egy nagy kalapácsot kívánt magának; a kalapáccsal aztán nekiveselkedett, és addig ütötte-verte a sziklát, míg az darabokra nem tört.

A szikla mögött feltárult a varázsló barlangjának bejárata. A szegény asszony bátran belépett a sötétségbe. Az őz ment vele együtt, világított a csillag a homlokán. Addig keresgéltek, addig kutattak barlangról barlangra, míg végül az egyik sarokban rábukkantak a szegény asszony fiára. Az anya boldogan ölelte magához a fiút, felültette az őz hátára, és visszavitte az erdei házikóba.

Amikor beléptek, már mondta volna, hogy ha az ő fia meglett, akkor a másik asszony lányát is meg fogják találni… ám ahogy beléptek, a síró asszony felállt, és ragyogó, csodaszép hölggyé változott. Nem volt ő más, mint egy anjana, nagy hatalmú jó boszorkány, aki segít a jószívű embereknek, és megbünteti a gonoszokat.  

− Szegény asszony, aranyból van a szíved, és nagy a bátorságod. Mostantól ez a ház a tiéd. Szorítsd meg a tűpárnámat még egyszer utoljára!

A szegény asszony így is tett. Csodaszép kert jelent meg a ház körül, és legelő is, rajta ötven birkával, ötven kecskével és ötven tehénnel. A boszorkány eltűnt tűpárnástul… a szegény asszony és a fia pedig attól a naptól fogva boldogan éltek, amíg meg nem haltak. 

(spanyol)

Forrás: a Világszép Alapítvány Adventi Mesetára. Fordította és újramesélte: Zalka Csenge Virág