Adventi mesenaptár – december 12.

A hét boldog esztendő

Egy gazdag embert annyi minden szerencsétlenség ért, hogy egyszer csak azon vette észre magát, ha valami munkához nem kezd, ugyancsak felkopik neki is, meg a gyerekeinek is az álla. Nem is sokat tépelődött, hanem elment egy reggel s napszámba állott. Egész nap szorgalmasan szántogatott két ökröcskével. Mikor már közeledett az este, egyszer csak megáll a szegény ember előtt egy ősz öregember, s megszólítja:

- Hallod-e te szegény ember, hét esztendeig nyugodtan s gazdagságban élhetsz megint, csak mondd meg, most szeretnéd-e azt a hét esztendőt, vagy késő öregségedben?

- Bizonyosan boszorkánymester vagy te, s a lelkem üdvösségével fizetném meg azt a hét esztendőt. Nem kell nekem olyan gazdagság, inkább kínlódom egész életemben az eke mellett, - mondta a szegény ember.

Az öreg ember, aki nem volt más, mint Éliás próféta, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

De másnap, épen mikor be akarta fejezni a szegény ember a munkáját, ismét megjelent Éliás próféta, s megint megkérdezte tőle, hogy mikor szeretné a hét boldog esztendőt. Alig hallgatta végig a szegény ember, megint elutasította a prófétát.

Harmadnap ismét csak megjelent Éliás, de most már azt mondta: - Az Isten küldött engem hozzád, te szegény ember, ne vonakodj hát, hanem mondd meg, mikor akarsz boldogul élni?

Hej, bezzeg most nem utasította el a prófétát a szegény ember, csak annyit kért tőle, hogy hazaszaladhasson s megbeszélhesse a feleségével a dolgot.

- Menj csak, fiam, - mondta a próféta - mire te visszatérsz, itt találsz engem is.

Szaladt haza a szegény ember a szélnél is sebesebben, elmondja az egész dolgot a feleségének, s tanácskoznak, suttognak sokáig, hogy mit határozzanak a dologban. Végre azt mondja az asszony:

- Jobb lesz, édes uram, ha most mindjárt kérjük a hét esztendőt; majd ha öregek leszünk, csak megélünk valahogy.

Az ember is így gondolkozott, s mindjárt szaladt is vissza a mezőre, s elmondta a prófétának, hogy mit határoztak.

- No, ha így határoztatok, menj csak haza, az áldás már várni fog otthon, - monda Éliás.

S csakugyan, amíg a szegény ember oda járt, a gyerekei az udvaron egy akkora gyémántkövet találtak, mint egy tyúktojás. Viszik be a fényes követ a szobába nagy örömmel, bezzeg megösmerte a szegény asszony, s mutatja az urának nagy lelkendezéssel, mikor hazajön:

- No, itt van a gazdagság, édes uram, ezután nem kell, hogy olyan keservesen kínlódj a kenyérért.

Nagy volt a boldogság s az elégedettség a szegény ember házatáján ezután. Iskolába járatta a növendék gyermekeit, s jól éltek, de a szegényekről sem feledkeztek ám meg! Nem jöhetett oda szegény ember úgy, hogy üres kézzel eresztették volna tovább.

Egymásután teltek, multak az esztendők, hát egy reggel arra ébredett a hajdani szegény ember, hogy bizony vége a hét esztendőnek. No, ha vége, meg is jelent pontosan Éliás próféta a gyémántkőért, hogy vigye magával. Bemegy az ember a feleségéhez, s mondja neki nagy szomorúsággal:

- Na, édes feleségem, add ide a követ, mert eljött érte az az öreg ember, akitől kaptam!

Gondol valamit az asszony magában, s azt tanácsolja az urának:

- Mondjad annak az embernek, hogy jól van, vigye el a követ tőlünk, de csak akkor, ha olyan emberekre talál, akik több jót tesznek a szegénnyel, mint amennyit mi tettünk ezalatt a hét esztendő alatt!

Meg is mondta az ember Éliás prófétának, amire az asszony tanította, az meg felment Istenhez, hogy megkérdezze, mit csináljon. Isten pedig azt felelte neki, mikor elmondotta a szegény ember kérését: - Hagyjad náluk a követ örökre, mert ilyen jólelkű házaspárt úgy sem igen találnánk a földön.

Sokáig élt még gazdagságban s boldogságban az egyszeri szegény ember, de a szegényekről ezután sem feledkezett meg.

(héber)

Forrás: Ezüst mesekönyv. Fordította: Benedek Elek.