A boldogság madara

Volt egyszer réges-régen egy nagyon szegény országrész Tibetben, ahol nem volt folyó, sem jó termőföld, nem volt meleg, és nem teremtek színes virágok, nem voltak zöld fák, és nem volt zöld fű sem. Az itt élő emberek sokat szenvedtek az éhségtől és az egész évben tartó hidegtől, és már nem is emlékeztek rá, milyen a boldogság. A szívük mélyén azonban mégis úgy hitték, hogy boldogságnak léteznie kell valahol a világban.

Az öreg emberek úgy tartották, a boldogság egy gyönyörű madár, amely messze-messze Keleten, egy havas hegytetőn él. Amerre a madár repült, a boldogság is vele tartott. Minden évben útrakeltek az emberek, hogy megkeressék ezt a madarat, de soha senki nem tért vissza közülük. Azt mondták, hogy a boldogság madara szigorú őrizet alatt állott, három öreg szörnyeteg őrizte éjjel és nappal, akik minden halandót meg tudtak ölni egyszerűen úgy, hogy megrázták a szakállukat.

Egy évben aztán egy nagyon okos és ügyes fiú, akit Wangjiának hívtak, elhatározta, hogy elmegy és megkeresi a boldogság madarát. Mielőtt elindult volna, a falubéli lányok árpából készült italt kínáltak neki, és az anyák a tibeti szokásoknak megfelelően árpaszemeket tettek a hajára, úgy kívántak neki szerencsés utat.

Wangjia Kelet felé vette az útját, és hosszú napokon át gyalogolt, míg egy nagy hegy lábához ért, melynek hóborította csúcsa ezüstként csillogott a tájban. Épp ebben a pillanatban egy öreg, szörnyűséges tekintetű, fekete szakállú szörnyeteg lépett elé az ösvényen.

- Ki jár erre? - károgta, mint a varjú. - Hogy merészelsz erre jönni, mit keresel itt?
- Wangjia a nevem, és azért jöttem, hogy meglássam a boldogság madarát.
- Haha - nevetett az öreg szörnyeteg. - Hogy tud egy ilyen kisfiú, aki nem nagyobb, mint egy tojás, ilyenre még gondolni is? De ha meg akarod találni a boldogság madarát, előbb meg kell ölnöd Luosang anyját. Egyébként súlyosan megbüntetlek. Semmibe sem kerül nekem megölni egy ilyen pöttömnyi teremtést, mint te vagy. Egyszerűen útnak engedlek, hogy gyalogolj kilencszáz mérföldet, és közben úgyis elpusztulsz. 

Wangija komolyan válaszolt:
- Én szeretem a saját édesanyámat, és soha nem ölném meg más ember anyját. Tégy, amit akarsz.

Az öreg szörnyeteg felfújta magát dühében. Megrázta a szakállát, és a sima ösvény egy szempillantás alatt köves-tüskés úttá változott. Minden kő olyan éles volt, mint a kés.

A első száz mérföld után Wangija csizmáját lekoptatták a kövek, és mezítláb maradt. A második száz mérföld után a lábát darabokra szaggatták a tüskék és kövek, és a harmadik száz mérföld után a kezét is összehasogatták a kövek és a tüskék.

“Ez már túl kemény próba - mondta magának. - Kibírom-e az út végéig egyáltalán? Nem lenne jobb, ha most térnék vissza? Nem, soha!” Nem tudta rászánni magát, hogy visszatérjen. Tudta, hogy az emberek itthon visszavárják őt, a boldogságot hozó madárral.

Wangija hasra feküdt, és hason csúszva próbált tovább haladni. A ruhája is cafatokra szakadt, a térde és a válla is csúnyán megsérült. Végül mégiscsak végeszakadt ennek a szörnyű útnak, és egy másik öreg, szörnyű tekintetű, barna szakállú szörnyeteg toppant elé, akinek a hangja olyan volt, mint a sivító szél.

- Ha meg akarod látni a boldogság madarát - sipította a szörnyeteg -, meg kell mérgezned az öreg Silang apót elébb. Ha ezt nem teszed meg, halálra foglak éheztetni.

Wangija félelem nélkül nézett a szörnyeteg arcába, és azt mondta neki:
-Úgy kiabálsz és fütyülsz, ahogy te akarsz, de én szeretem a saját nagyapámat, és nem ölném meg a más nagyapját.

Az öreg szörnyeteg ádáz tekintettel nézett Wangjiára, és megrázta hosszú szakállát. És Wangjia kenyerestarisznyája a szélbe repült. A kék hegyek és a zöld folyók egy pillanat alatt végtelen homoksivataggá változtak, amiben nyomát sem lehetett találni növénynek vagy állatnak.

Wangjia újból útnak indult. Az első száz mérföld után a gyomra háborgott az éhségtől. A második száz mérföld után olyan éhes volt, hogy szédülni kezdett, és a szeme csillagokat látott az éhségtől. A harmadik száz mérföld után olyan erős fájdalmat érzett a gyomrában, mintha késsel vágtak volna bele. Mindenki, aki valaha is éhezett, tudhatja, hogy mennyit szenvedett. Wangjia végül egy folyóhoz érkezett, teleitta magát jó hideg vízzel, és folytatta az útját. Mire az út végéhez érkezett, olyan volt, mint a csontváz. Itt az út végén állt a harmadik, legöregebb és legszörnyűségesebb fehér szakállú szörnyeteg.

- Milyen esztelen bolond merészelt idáig jönni? - villámlott.
- Az én nevem Wangjia, és azért jöttem ide, hogy megtaláljam a boldogság madarát.
- Ha a boldogság madarát meg akarod látni, akkor ki kell vájnod egy fiatal lány, Baima szemét. Ha nem teszed meg, én rögtön kivájom a te szemedet.
Wangjia lehajtotta a fejét, és gondolkozott egy kicsit. Így válaszolt aztán:
- Te biztosan álmodsz, senkinek sincs joga kivájni egy lány szép szemét. Ezt én soha nem fogom megtenni.

Az öreg szörnyeteg borzasztóan üvöltött haragjában. Megrázta a szakállát, ettől Wangjia szemgolyói rögtön kirepültek, és így megvakult.

“Ez már az utolsó parancs volt - gondolta. - Nekem csak a felkelő napot kell követnem, és a végén csak megtalálom a boldogság madarát.”

Vakon, kúszva tette meg Wangjia az utolsó kilencszáz mérföldet. Felmászott a hóval borított hegy tetejére, és a távolból meghallotta a boldogság madarának hangját.
- Kedves gyermekem, azért jöttél, hogy megtalálj engem?
Wangjia túláradó boldogsággal válaszolta:
- Igen, érted jöttem. Az én népem éjjel és nappal rólad álmodozik. Kérlek, gyere velem vissza.

A boldogság madara gyengéden megérintette szárnyával a fiút, és énekelni kezdett. A szárny érintésére a fiú visszanyerte látását, és tisztábban látott, mint valaha. Összes sebe begyógyult, és most erősebb volt, mint azelőtt. A boldogság madara szárított húst és ízes gyümölcsöt kínált neki, a szárnyára véve visszaszállt vele a fiú falujához közel, és letelepedtek a hegy csúcsára.

- Mi az, amit magadnak kívánsz? - kérdezte a boldogság madara. Wangjia így válaszolt:
- Mi mindannyian meleget kívánunk és boldogságot, erdőket és virágokat. Termőföldeket és folyókat.

A hegytetőn állva, három hangosat kiáltott a boldogság madara. Az első kiáltásra aranyló nap tört át a sűrű felhők mögül, és lágy szellő fújt az égből. A második kiáltásra fokról-fokra erdő borította be a kopasz hegyeket, hegyi barack és más gyümölcsfák és gyönyörű virágok virágoztak együtt, pacsirták és más madarak énekeltek. A harmadik kiáltásra zöld folyók és fekete szántóföldek alakultak ki, és kis fehér nyulak táncoltak vidáman a zöld füvön.

Ettől a naptól kezdve a vidék gazdag lett, az emberek szorgalmasan dolgoztak, és soha többé nem szenvedtek ínséget.

(tibeti)

Forrás: A Távol-Kelet varázsa. Válogatta, fordította, szerkesztette Maróczy Magda. Gazella, 1999.
A válogatásba Csóka Judit meseterapeuta ajánlására került.