Iszapbirkózás lett Trump vámháborújából
Nem világos, hogy a leginkább szablyacsörgetésnek tekinthető kereskedelmi háború átmegy egy langymeleg állapotba, vagy augusztus elsején totális káosz lesz a vége.
El tudnak képzelni egy olyan popkoncertet, ahol egy végletesen kettészakított ország két egymást gyűlölő és egymással háborúskodó vezetője is részt vesz, majd az énekes (aki valószínűleg az egyik politikai vezér parancsára fél évvel korábban majdnem merénylet áldozata lesz) invitálásra mindkettő felmegy a színpadra, hárman egymásba karolnak, majd együtt az égbe emelik a kezüket? Közben a popsztár az őrjöngő tömeg előtt mikrofonba mondja, hogy
„szerelem, jólét, mindenki legyen velünk, jah!”.
A történet dátuma 1978 áprilisa, a helyszín a jamaicai Kingston stadionja. A két politikus: Michael Manley regnáló és mellesleg korábban szükségállapotot elrendelő miniszterelnök és Edward Seaga, az ellenzék vezetője. Az énekes pedig Bob Marley, aki a raszták kezdeményezésére, a sziget békéjének helyreállításáért szervezett koncertre érkezett az ellene elkövetett merénylet után fél évvel hazájába.
A popzene talán sohasem játszott még addig és azóta sem ekkora szerepet egy nép életében.
Ekkor Bob Marley már világsztár volt, a „reggae nagykövete” hihetetlen lemezeladásokkal, világkörüli turnékkal a háta mögött. Mindenütt a szeretet és szabadság üzenetét hirdette. Marley nem sokkal ezután, 1981-ben halt meg leukémiában, temetése Jamaicában nemzeti gyászünnep volt. Épp abban a stadionban ravatalozták fel, ahol emlékezetes békítő-showját adta azelőtt három évvel. Egyik kezében gitár volt, másikban Biblia. A gyászbeszédet Seaga mondta (aki akkorra már átvette a kormányzást).
Munkásságának döntő szerepe van abban, hogy a jamaicai reggae zenét a világon mindenütt megismerték. Jamaica kulturális nagykövete volt, aki elősegítette a különböző bőrszínű, nyelvű és vallású fiatalok együttműködését és kölcsönös megértését.
Robert Nesta Marley tehát pontosan 75 éve, 1945. február 6-án született a jamaicai Nine Mile-ban európai- és afrikai-jamaicai szülők gyermekeként. 12 évesen került Kingston bádogvárosába, szegénynegyedébe, Trenchtownba, ahol többek közt gyerekkori barátjával, Bunny Wailerrel és Peter Tosh-sal énekelt egy vokálegyüttesben, később ők lesznek zenésztársai a Wailersben. Ekkoriban a bádogházak között már a korábbi ska és rocksteady műfajokból kialakult a sajátos lüktetésű, „pozitív vibrációjú” reggae szólt mindenütt, amit később valóban Bob Marley ismertetett meg a világgal.
Annak ellenére, hogy mint korábban írtuk, ő sokkal több volt, mint reggaezenész
„Persze az, ha dalai formanyelvét vesszük alapul, de ami ennél fontosabb, hogy kategóriák és stílusok felett álló dalszerző-énekes és újító és popszemélyiség. Olyan, akinek azon a polcon a helye, ahol a legnagyobb, egyenként is számos zenei stílust érintő, azokkal kísérletező, de többnyire mindet integráló, azokat saját képükre formáló poprocker, többek közt John Lennon, Paul McCartney, David Bowie, Bob Dylan, Prince, Neil Young vagy Paul Simon lemezeit és átvitt értelemben, életműveit tároljuk” – írtuk 70. születésnapján. És persze nem csak egy zenét, hanem divatot, életérzést közvetített, és nem utolsó sorban politikia állásfoglalást jelentett minden megnyilatkozása.
A reggae dalszövegekben mindig is hangsúlyos volt a társadalmi üzenetek hangsúlyozása, az egy elnyomott nép, egy felszabadulásra váró kisebbség egyetlen önkifejezési lehetőségét jelentette. A zene szorosan összeforrt a rasztafári vallással, amely „Vissza Afrikába!”-jelszóval azért küzdött, hogy a népét visszavezesse az őshazába, de hangsúlyosan erőszakmentesen, a béke és szeretet zászlai alatt. A „Love and Peace”-hippijelszó is innen ered mellesleg. Marley zenéjében mindez hangsúlyos szerepet kapott, azt A rock története című kötet úgy jellemzi, hogy „lázadó és lázító, vallásos, misztikus és profetikus”.
Lemezei milliós példányszámban keltek el, az 1973-as Burnin’ című albumon szereplő I Shot The Sheriff Eric Clapton feldolgozásában gyorsan világsláger lett. Az igazi áttörést a Natty Dread album és az azon szereplő No Woman No Cry című dal hozta meg számára.
Az 1977-es Exodus 56 hétig vezette a legsikeresebb albumok listáját, ezután még két lemeze jelent meg életében. Az Exodus idején diagnosztizáltak nála rákot, ám ő a kezelést a vallásos meggyőződése miatt nem vállalta. Helyette tovább koncertezett, kvázi élete végéig. 1980-ban nagy sikerű európai turnén vett részt, majd New Yorkban, a Madison Square Gardenben adott két koncertet. Utolsó fellépése 1980. szeptember 23-án volt Pittsburghben. Egészsége ekkor már folyamatosan romlott, a turné többi részét lemondták, egy bajor klinikára utazott különleges kezelésre. Miután nyolc hónapig harcolt a rákkal sikertelenül, hazaindult Jamaicába, ám a miami átszállás idejére állapota annyira leromlott, hogy a floridai nagyvárosban kórházba kellett szállítani. Ott halt meg 1981. május 11-én, 36 évesen.
Hatása a könnyűzene történetére kitörölhetetlen, gondoljunk csak mondjuk akár a Rolling Stones, a Police és a Clash, vagy akár John Lennon, Paul Simon egyes dalaira, de reggea nélkül a punk vagy a hiphop sem lenne az, ami.
„A zene pszichológia. Ha nem jut be a szívbe, a lélekbe, az elmébe, az emberek nem fogják érezni” – mondta egy ízben. Az ő zenéjével ez nem fordulhatott elő.
