A 444 ásta elő a 2015-ben adott interjúját Vidnyánszky Attilának, aki akkor a Nemzeti Színház igazgatójaként Kadarkai Endrével beszélgetett az Echo TV-ben.

Az adás azért érdekes és aktuális megint, mert a Színház-és Filmművészeti Egyetem (SZFE) függetlenségét foggal-körömmel védő tüntetők részben Vidnyánszky személye miatt (illetve a szerintük illegitim módon kinevezett többi kuratóriumi tag és az autonómiát súlyosan csorbító intézkedések miatt) foglalták el az intézmény épületeit. Vidnyánszky Attilát egyrészt az egyetem polgárainak akarata ellenére nevezték ki az intézményt tulajdonló alapítvány kuratóriumának elnökévé, másrészt úgy került az egyetem élére, hogy korábban többször is bírálta azt, belterjes, zárt közösségnek nevezte, ahol a jobboldali, nemzeti értékek nem juthattak érvényre.

Az Arckép öt évvel ezelőtti adása annyiban árnyalja a képet, hogy ebben Vidnyánszky Attila még kifejezetten pozitív dolgokat állít az SZFE-ről (1 perc 53 másodpercnél), elismeri, hogy az ő személyes karrierjében is sokat jelentett az intézmény, amikor a beregszászi társulatának sikeréről mesél.

A végső lökést furcsa mód Magyarország adta meg. Átjöttünk ide Budapestre részképzésre háromszor, egy-egy félévre. Nagyon hálás vagyok ezért, mert nagyon sokat adott a kis csapatnak az, hogy itt lehettünk a Színművészetin. Még Babarczy segített elintézni, és remek tanárok: Gáti József, Hubay Miklós... Korszakos élmények voltak itt Budapesten, de furcsamód az idegenségünket, a másságunkat legalább annyira éreztük, mint Kijevben.

Az interjúban később felbukkan egy a mostanra jól ismert kultúrharcos gondolatmenet is: „Éveken keresztül megtapasztaltam azt, hogy az embernek bizonyos érdekek mentén relativizálják a sikerét. Egy bizonyos gondolat mentén épült fel a magyar kultúra 40-60 évig. Ennek voltak haszonélvezői és kárvallotjai: például Sára Sándor nem taníthatott a Színművészetin, és Huszárik sem."

Ezt tovább fűzi az interjú egy másik pontján, de levonja a következtetést is: jó lenne, ha nem a kettészakítottság jellemezné a szakmát (amelyre egyébként az SZFE, a hallgatók akarata elleni elfoglalása valószínűleg csak ráerősít).

Sokszor éltem meg azt, hogy amiatt, mert mást gondolok a világról, más a hitem, az én szakmai kvalitásomat kérdőjelezik meg, vagy egy előadásom minőségét kezdik alulbecsülni. Úgy gondolom, hogy jó volna, ha egy olyan világ volna, hogy ha mindenezen túl azért tudnánk egymás iránt rajongani, egymás előadásai, teljesítménye iránt.

Vidnyánszky kitér arra is, hogy éppen az interjú előtti este hívta meg őt Máté Gábor a Színműre kurzust tartani. Utal rá, hogy kissé későn érkezett a megkeresés, mert ekkor ő már a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetéhez kötődött (hogy miként foglalt el itt fontos pozíciókat, arról Csáki Judit beszélt), és bár Vidnyánszky nagyon szeretett volna az SZFE-n osztályvezető lenni korábban, de „ez úgy nem jött”.

Máté Gábor megkeresése kapcsán mégsem érzett elégtételt. „Inkább fájdalmat érzek ilyenkor, kesernyés ízt a számban, hogy miért kell ennyi mindennek történnie, meg miért kell ennyit birkózni, meg ennyit egymásnak feszülni. Tényleg ezt érzem és fáj.”

Vidnyánszky a műsorban néha egész őszintén illette saját magát is kritikával, például a Nemzeti Színház igazgatójaként bevallja, hogy a „tükörbe nézésekből is lehet, hogy kevesebb van, mint kéne”. Meg, hogy

az ember hajlamos gőgössé válni. Az egyik fő bűnünk, bajunk, hogy pillanatok alatt elkezdünk szépelegni, tetszelegni saját tetteinkben és dicsőségünkben (...) a kudarc kell ahhoz, hogy az embert szembesítse azzal, hogy ki valójában.

Hozzáteszi: „Jó föladni magadat (...) valamit a saját egód elé helyezni (...) A kudarc fontos és egészségesen tart.”