Nőies-e még a nő, aki felvállalja: ugyanúgy vannak emésztési szakaszai, mint egy férfinek?
Saját bevallása szerint az altesti poénokat emancipálja, a kiadója szerint meg ő a magyar Lena Dunham és Bridget Jones egybegyúrva. Karanténnaplója több tízezer embert derített jókedvre a járvány eddigi leghúzósabb időszakában. Forgatókönyvíró, mégis a gátlástalanul vicces blogja tette ismertté. A blogból pedig könyv készült, és már egy filmes produkciós cég is lecsapott rá. Bemutatjuk Benedek Ágotát.
A koronavírus-járvány sokféle karanténnaplót kitermelt az elmúlt időszakban, ezek közül tűnik ki eredeti hangjával – szélsőséges, szarkasztikus humorával, kíméletlen őszinteségével és arcpirító, egyben felszabadító gátlástalanságával – a Rumbarumbamm című karanténblog, valamint annak szerzője, a 34 éves Benedek Ágota. Indítsunk is rögtön egy blogból vett idézettel:
A jó kurva anyját Gileadnak is, meg Csernobilnak és Vuhannak, amiért gyomorgörcsöm van miattuk.
A forgatókönyvíróként és egy reklámcégnél is dolgozó Benedek részben a pszichológusa sugallatára kezdte írni a blogot („a karanténban szorongtam, mint mindenki más is”), másrészt saját magát akarta szórakoztatni vele. Végül a barátok unszolására tette nyilvánossá a bejegyzéseit, ami aztán egészen jövedelmező döntésnek bizonyult a részéről.
A kijárási korlátozások utolsó, 65. napján ugyanis már 47 ezernél tartott a blognapló olvasottsága, időközben Petrányi Viktória, a Proton Cinema producere lecsapott a blog megfilmesítési jogaira, majd pedig a Libri Kiadó is felfigyelt a naponta megjelenő bejegyzésekre, és összepattintott belőlük egy könyvet.
Eddig ez egy fél év alatt befutott sikersztori, amit maga a szerző is alig akart elhinni. „Nehezen ereszkedem bele abba, hogy valami jó történik velem. Mondhatjuk azt is, fel vagyok készülve arra, hogy szertefoszlik körülöttem minden egy pillanat alatt” – jegyzi meg mosolyogva, aztán később kiderül, van oka rá, hogy ezt mondja.
Az viszont már most biztosnak látszik, hogy a neve hamarabb lesz ismert könyvszerzőként, mint forgatókönyvíróként. „Van abban valami keserédes, hogy évekig fejlesztesz egy filmet, nagyon sok áldozat, kompromisszum meg küszködés árán, majd »csak« annyit csinálsz, hogy leülsz a macinacidban, és »kihánysz« a mindennapjaidról egy szöveget. De nincs bajom ezzel” – kommentálja a nyíregyházi születésű alkotó.
Persze, ez az „odavetett” szöveg korántsem egy amatőr csuklógyakorlata, a laza szerkezete ellenére érződik a blogon az átgondoltság. Az egész komikusságának időnként nagyon is komoly, sőt néha tragikus életesemények adják mélyen az alapját, a szövegek dinamikusak, a bejegyzések egymásutániságának ritmusa van, a poénok csattannak.
„A blog az én életemen alapul, a karakter, aki beszél benne, belőlem rugaszkodik el, de azért ez mégiscsak egy platform, amelynek van egy fikciós tere, nem én vagyok százszázalékosan az a hang, aki megszólal benne” – mondja Benedek az alteregójáról.
Friss, provokatív, és az Y generációs, kereskedelmi tévéken cseperedett, majd a Netflixre rákötött fiatal felnőttek számára valószínűleg nagyon ismerős, ahogy ez az alteregó megszólal. A blog, naplóhoz méltóan, kulturálisan be van betonozva a korba, amelyben íródott. Röpködnek benne a millenniálok közös alapélményei, sokunk gyerekkorának kultikus termékei: Szívek szállodája, Szex és New York, Bravo magazin, Disney-mesék, na és az általános iskolai ünnepségeken a „magyar gyerekek szívébe tetovált Petőfi Sándor”.
Kokárda, feketeszoknya-fehérblúz, azt se tudod, mit énekelsz, de azt telitorokból, annyira szereted! Persze, hogy szereted. Elmaradt az összes óra harmadik nagyszünet után, és ezt Petőfi Sándornak köszönheted! Imádod, igazából imádod Petőfi Sándort!
Nemcsak a gyerekkort, hanem a jelent is itt-ott leszúrt sorozat- és filmcímekkel, a pesti éjszakai élet fontos helyszíneivel határozza meg.
Mert ha elkezdesz azon szorongani, hogy egyszer csak lebénulsz, vagy teljesen kifejlődik az ikertestvéred a nyakadban (esetleg még tehetségesebb is lesz, mint te, neadjisten őt kifizetik a munkáiért), továbbra sem fogod kihúzni magad, teszem azt, de hamar eljutsz a cicahátazós tornákhoz, meg a matracokhoz, meg labdákhoz, és ilyeneket is észreveszel, hogy Claire Foy igazából azért jó színésznő, mert ahogy a Crownban (höhö) üli le Erzsébet királynőt, úgy te nem tudnál ülni negyvenöt másodpercet sem.
Ennek a cikknek az írója is az említett generáció tagja, így nem nehéz felismerni, hogy Benedek érzékenyen rátapint – némi iróniával – az ezredforduló környékén születettek mindenféle kóros elváltozására is. A puhányságra, a döntések halogatására való intenzív hajlamra, az értelmiségi munkavégzés nulla társadalmi megbecsültségéből fakadó frusztráltságra.
Kérdezem, hogy szerinte mi a közös a 30-as éveiben járó, mostani felnőttekben. Benedek Ágota szerint „ebben a generációban benne lenni kicsit olyan érzés, mintha az előttem és az utánam lévő generáció közé szorultam volna. Ha például a gyerekvállalás-karrier tengelyt nézzük, akkor egyrészt van bennem egy tompán csörgő ébresztőóra, ami jelzi, hogy elég idős vagyok már ahhoz, hogy gyerekem legyen, de közben meg a vágyaim, céljaim, ahogy mozgok az életemben, ezt az időpontot kitolják.”
Hozzáteszi rögtön, hogy azért mégsem gondolja magát tipikus 30-asnak. „Azt látom a környezetemben, hogy sok embernél kitolódott az az időszak, amikor végre a lábukra állnak, miközben az ambícióik nagyon komolyak. Nekem sajnos nem volt erős biztonsági hálóm a családomban, ezért hamar elkezdtem nemcsak ambicionálni, hanem konkrét lépéseket is tenni azért, hogy egy felnőtt életet beteljesítsek. Nem volt arra idő, hogy sokat totojázzak azon, hogy kitaláljam magam.”
A nyíregyházi középiskolás évek után, 18 évesen egyből kiment Angliába, bébiszitterként vagy épp egy görög étteremben dolgozott. „Mikor az ember fizikai munkát végez huzamosabb ideig, akkor organikusan rádöbben, hogy tanulni tulajdonképpen kényelmes dolog. Én is arra eszméltem rá, hogy nem szeretnék 25 éves koromra visszeres lábbal egy étteremben ragadni.”
Hazajött, jelentkezett az ELTE magyar szakra, majd később átnyargalt a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Végül egyik egyetemet sem fejezte be, mert, mint mondja, „elkallódott”, magánéleti gondok miatt nem tudott a tanulmányaira fókuszálni. Az élet viszont a maga kegyetlenül gyakorlatias módján megtanított neki egy s mást, így például a filmek szeretetét és az írást.
„Azt éreztem az egyetem alatt, hogy gyorsan szereznem kell valami gyakorlati tudást, amiért pénzt is kapok. Jelentkeztem egy laphoz munkára, hívogattam az akkori szerkesztőt, végül kikönyörögtem, hogy hadd írjak kiskeretes cikkeket a lapba. Az első kiskeretes anyagot szombat este kellett volna leadnom egy tavaszi napon. A határidő előtt pár órával azonban az anyukám meghalt autóbalesetben.
Tisztán emlékszem arra, hogy felhívom a szerkesztőt, nagyon sűrűn bocsánatot kérek, hogy nem tudom leadni a cikket, mert valami tragikus dolog történt. És ez az ember akkor azt mondta nekem, hogy »az életben rengeteg tragikus dolog történik, ez viszont a határidőn mit sem változtat«. Ez rettentő mélyen megmaradt bennem, egy fejbevágó, életre szóló tudást adott. Bing! Beállított bennem egy attitűdöt, amelyet azóta is tartok.
A blogra, a forgatókönyvre, a reklámokra, mindenre érvényes, hogy lehet, hogy kedden szakítasz, csütörtökön megállapítják, hogy amputálják a jobb lábad, szombaton pedig gyomron szúrja magát a kutyád, történhet bármi, nem szabad, hogy ez a te professzionális életedre hatással legyen. És szerencsére ezt a mai napig tudom tartani.”
Első filmes munkáját Reisz Gábor vizsgafilmjének gyártásvezetőjeként jegyezte, de aztán hamar áttért az alkotói oldalra. Legutóbb például egy „sci-fi elemekkel kevert dramedyhez” írt forgatókönyvet, amelyet Badits Ákos rendez. Az Űrpiknik címre hallgató produkció már a csőben van, az epidémiás felfordulás miatt viszont el kellett halasztani a bemutatóját. A történet a másság elfogadásáról szól, és röviden így foglalható össze: „egy túlsúlyos, önbizalomhiányos űrlény azért jön a Föld nevű bolygóra, hogy a pusztulástól megmentse az ő rajongásának tárgyát, aki Zalatnay Sarolta művésznő. Azzal együtt, hogy megmenti Zalatnayt, összebarátkozik egy szuicid hajlamú egyetemista lánnyal (őt Walters Lili alakítja), akivel kalandokba keverednek.”
Egy polcon Bridget Jonesszal
Az Űrpiknik a múlt, a jövő pedig a saját életének filmje lesz. A blogból készülő mozgóképes formátumnak – még nem dőlt el, hogy filmet vagy sorozatot csinálnak belőle – producere, forgatókönyvírója, és elképzelhető, hogy a főszereplője is Benedek Ágota lesz. Mint fogalmaz: egy ilyen személyes tartalmat csak hitelesít, ha az játssza benne a fő karaktert, akiről egyébként is szó van. „Ez működött Reisz Gábornál (aki a Rossz verseket rendezte, és a főszereplője is volt), Lena Dunhamnél (a Csajok című sorozat alkotója és főszereplője) és Phoebe Waller-Bridge-nél is (a Fleabag főszereplője, írója és producere). Ha a sorozatnak ez a jó, én is ezt fogom tenni.”
És ha már felhozza az idolokat, elmondja, hogy mit szól ahhoz, hogy a könyvkiadó a borítón együtt szerepelteti őt Bridget Jones, Lena Dunham és Phoebe Waller-Bridge nevével.
„Ezekkel a nőkkel a kiadó olyan referenciapontokat ad a potenciális vásárlóknak, amelyeket ismernek. Van egy generáció, amelynek a tagjai esetleg már nem tudják, hogy ki az a Lena Dunham, de Bridget Jonesról valószínűleg igen, hogy ő az a részegen Celine Diont hallgató nő, aki naplót írt a küszködéseiről. Én ezekkel a nőkkel és szerzőkkel annyiban boldogan azonosulok, hogy ők kiemelkedően vicces szereplők és intelligens emberek” – mondja.
A humor az 1.0-s küldetése volt Benedek szövegeinek – vallja a szerző. A végül nyomdafestéket is megtűrő altesti poénok, a gyakori káromkodás és a trágárság mégsem öncélúan vannak nála jelen. Még akkor sem, ha már maga a cím is zavarba ejtő.
„Az Urban Dictionary szlengszótárból vettem. Van egy vicc, miszerint egy szigeten az őslakosok megkérdezik tőled, hogy a halált választod-e, vagy az ungabungát, és mindenki az ungabungát választja. Nem tudják, hogy ez azt jelenti, hogy fenékbe erőszakolják őket, méghozzá halálra. A Rumbarumbamm ennek egy szinonimája. A halálos seggbe baszáshoz hasonlítottam a pandémiás időszakot” – mondja rezzenéstelen arccal, miközben a virágos-romantikus, őszi ruhájában a caffé lattéját kavargatja.
Épp ugyanilyen rezzenéstelen arccal ír a könyvben a „fingós gatyáról” (a kikopott melegítőnadrágról), a „beszarásról”, a metamfetamin-kalandokról és a hormonviharokról is. Egyik pillanatban még azt részletezi, hogy élőzik az operatív törzs, és lehetséges, hogy Müller Cecília egy vámpír, „Orbán Viktor pedig bejelent valamit…”, néhány oldallal később viszont már a részeg és transzvesztita báros kalandjaiba avat be.
Felszabadító hatása van ezeknek a szavaknak az olvasóközönségére. „Az embereknek hirtelen lett egy kényszere a környezetemben arra, hogy káromkodjanak vagy az emésztésükről beszéljenek. Azért, mert én minden nap beszélek hozzájuk, nagyon könnyen azt gondolják, hogy a barátjuk is vagyok.”
Azt is mondhatnánk, hogy a könyvben Benedek Ágota az altesti poénok emancipációját hajtja végre.
A nőknek is megadod a jogot, hogy ilyenekről beszéljenek
– mondja ő.
„Életemnek egy pontján megéreztem, hogy valamiféle diszkrimináció van azzal kapcsolatban, hogy a nőknek bizonyos dolgokról nem illik beszélni, ez egy ingoványos talaj. Mindig felmerült a kérdés, hogy nőies-e még az a nő, aki bevallja, hogy ugyanúgy vannak emésztési szakaszai, mint egy férfinek. Van ez a misztikum a nők körül, de én nevetségesnek találom, hogy azzal kapcsolatban hazudjak, hogy mondjuk… járok WC-re.”
Tapasztalatai szerint a férfiakat vagy nagyon taszítja, ha a nők megengedik maguknak az alpári, eddig férfias privilégiumnak tartott humort, vagy kifejezetten vonzónak találják. „Az utóbbi esetben azt hiszem, azt feltételezik, hogy én elég magabiztos vagyok a nőiességemben ahhoz, hogy merjek ilyesmivel viccelni.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
