Azt kellett végiggondolnom, amikor Enikő kiszállt: ha én nem vállalom, akkor mi lesz?

– mondta Rudolf Péter az Indexnek adott interjúban arról a dilemmáról, ami frissen kinevezett igazgatóként foglalkoztatta. „Mennyi idő alatt kerül egy vezető a Vígszínház élére – akkor már vírussal sújtott helyzetben –, és mi történhet addig?” De – tette hozzá – nem érzi magát egy pillanatig sem a körülmények áldozatának. A legnagyobb megtiszteltetésnek érzi, hogy ott lehet, ezt csinálhatja, hiszen neki ez a színház csaknem húsz évig az élete része volt.

Szóba került a Me Too-jelenség is, erről Rudolf azt mondta: „Olyan időszakban vagyunk, amikor dolgok, amik esetleg évtizedeken át lappangtak – és nem csak a színházakban –, felszínre kerülnek. Fény esik olyan történésekre, amelyeket eddig eltűrt a világ – most reagál. Ez egy rendkívül zavaros helyzet. Nincsenek kialakított sémák. Egy bírósági tárgyalás végeredménye egy ítélet, amelynek következményeit minden félnek vállalnia kell. Eddig általában nem jutnak el az események. Innentől kezdve mi a teendő? Nyilván nem egyszerű előállni ezekkel a történetekkel, ugyanakkor az a tény, hogy a közvélemény egy része csőre töltött fegyverrel várja, hogy lecsapjon, szintén nem egészséges állapot.

Dühít, hogy a szakmám van pellengérre állítva, valami sunyi kispolgári attitűdből.

A klasszikus abúzus és ennek hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos vetületei sajnos az élet részei voltak, mióta világ a világ. Ez nem a dolgok elfogadása, hanem egyszerűen annak leszögezése, hogy mindez velünk volt az élet számos területén.”

Szerinte, ha az elmúlt két év ilyen típusú történéseit nézzük, és megvizsgáljuk, hogy milyen hatása volt ebben a folyamatban például a közösségi hálónak, akkor nagyon érdekes kérdések merülnek fel. Pozitív hatásnak gondolja, hogy aki eddig a hatalmával visszaélve embereket használt ki, az most kétszer is meggondolja, hogy mit tesz. Ugyanakkor tönkremehetnek életpályák, kiradírozódnak életművek – amit viszont igazságtalannak tart vagy aránytalan büntetésnek.

És felmerül a kérdés: mi legyen azokkal a zsenikkel az érettségi tételekben, akikről pontosan tudjuk, hogy a mai értékrendben csúnyán elbuknának?

– teszi fel a kérdést.

Az SZFE-ügyben azt mondja, az a baj, hogy amikor megmerevednek a frontvonalak, pont az árnyalt beszélgetések szűnnek meg. Szerinte az intézmény működésének átgondolása, eldönteni azt, hogy milyen irányba menjen tovább a szakmai képzés valóban szükséges, de hosszú, alapos előkészítő munkát igényel. „És igen, lehetne színesebb az SZFE tanári karának összetétele, bár azt nem tudom, nem történtek-e lépések az elmúlt évtizedben ez ügyben, nem akarok igazságtalan lenni. Ez is baj egyébként, valójában nincs pontos képünk a történésekről. Ki tett gesztust, tett-e egyáltalán, mikor tette, és így tovább. Mindenesetre az elvárt színességet képezze le a mindenkori vezetés, a kuratórium és a szenátus is.”

„Kell a jövőn dolgozni, van mit megújítani, átgondolni, átstrukturálni – ha több pénz jut rá, még inkább –, de tisztelettel, empátiával. Nagyjából ezt mondja mindenki, mégis szekértáborokból kiabálnak egymásra. A megosztottság egyszerűsít. Mi vagyunk az egyik alom, ők meg a másik. Úgy tűnik, ez kódolva van bennünk.”