Nick Cave túl van az életveszélyen,

lélegezhet most fel nem a kezelőorvosa, hanem bármelyik rajongója, aki persze önző módon nem is annyira az ausztrál születésű zenészért aggódik, hanem saját magáért. Hogy mi lesz, ha végig kell hallgatni még néhány olyan Nick Cave-lemezt, mint amilyen a Skeleton Tree és a Ghosteen voltak. Ha végig kell hallgatni, és engedni, hogy Cave zsenije ismét beszippantson és magával vigyen azokra a helyekre, amelyek olyan sötétek, mint egy sikátor, ahol rég összetört az utolsó utcai lámpa körtéje is. Engedni, hogy a hangulatuk belénk hatoljanak, mint egy vékony, jeges kéz, a torkunkon keresztül az ujjai közé fogja a szerveinket, megvárja, hogy keményre fagyjanak az érintésétől, majd egy mozdulattal összeroppantsa őket, és ott hagyja a szilánkokat, hadd szúrjanak.

Hát kinek kell ez?

Jó, persze: mindenkinek. Nyilván kevés annál jobb dolog történhet valakivel zenehallgatás közben, mint hogy ennyire hatásos legyen a lemez, amit épp hallgat,

de azért néha jól jön, ha az ember fel tud lélegezni két meghalás között.

És most úgy tűnik, Cave zenéje eljutott arra a pontra, ahol fel lehet lélegezni – mivel neki sikerült, ezúttal nekünk is fog.

AFP / DPA / Nigel Treblin

Mindenki, akit bármennyire is érdekel Nick Cave, úgyis tudja, miről van szó: amikor a zenész egyik ikerfia, Arthur 2015-ben lezuhant egy szikláról és szörnyethalt, éles fordulat következett a pályáján. Cave ugyanis egy pillanatig sem próbált máshogy tekinteni a művészetére, mint terápiára, és az azóta kiadott mindkét lemeze semmi másról nem szólt, mint arról, hogy egy megtört, valami elképzelhetetlenül és felfoghatatlanul szörnyűn keresztülment ember próbál szembenézni a fájdalmával, próbálja, de nemigen tudja elengedni a halottját. És amennyire gyönyörű mestermű lett a Skeleton Tree, akármennyire is élete legszemélyesebb vallomása volt a Ghosteen, annyira súlyos, nehéz hallgatnivaló is volt ez a két lemez, mint egy-egy nagy ólomdarab az ember nyakában.

Cave átadta a hallgatóinak is, amit a fájdalomból csak át lehet adni.

És most úgy tűnik, lassan sikerült kimásznia a sötét, hideg kútból, ahol az elmúlt éveket töltötte. A járvány és a karantén hónapjai alatt – amelyekről Cave azt nyilatkozta, egyik sem olyan ismeretlen számára, egyrészt, mert a közösségi gyász nem is tér el olyan sokban a priváttól, másrészt mert heroinfüggő múltja meglehetősen emlékeztet egy karanténra – Nick Cave és évtizedes alkotótársa, Warren Ellis felvett egy új lemezt, és nemrég minden előzetes reklám vagy hírverés nélkül ki is adták, ahogy az egyébként a Ghosteennel is történt 2019-ben. Ez lett a Carnage, amely egyszerre folytatja Cave már a gyász előtt, a Push The Sky Away-jel megkezdett pályaszakaszát, és mutatja némi kis halovány jelét a visszatérésnek a valahai rocker felé. Persze nem valószínű, hogy Cave valaha is olyan lesz már, mint azelőtt volt. Hogyan is lehetne.

A Carnage a címével (mészárlás) szemben most is épp olyan halk, csendes-ülős, aligzenés lemez, mint az előző néhány: Cave tulajdonképpen a saját verseit mondja fel minimalista zenei háttérre, a végletekig dekonstruálva mindazt, amit a dalformákról gondolni szokás, refrének, verzék és más hasonlóan közönségbarát gesztusok nélkül. Ebben a zenében hatalmas szerepe van a szövegnek: ez nem is zene, amiben énekelnek, hanem ének, amihez zenélnek.

Az új Nick Cave-lemez az első 2015 óta, amely újra szerelemről, utazásokról, művészetről, párkapcsolatról, sőt akár a politikáról szól, nem pedig kizárólag a fájdalomról, még ha szerepel is benne, hogy vannak dolgok, amelyek, mint a levendula a ruhán, örökre nyomot hagynak az emberen. De a leginkább talán az istenkeresésről szól, egy híresen ateista embertől, szóval mondjuk úgy, hogy az istenkeresésről a maga módján: az első sorok rögtön úgy szólnak, hogy „Van, aki csak azt akarja megtalálni, kicsoda / Van, aki csak azt akarja megtalálni, miért / És van, aki nem próbál megtalálni semmi mást / Csak azt a mennyei királyságot” (There are some people trying to find out who / There are some people trying to find out why / There are some people aren’t trying to find anything / But that kingdom in the sky), amit nem olyan nehéz némi gúnnyal értelmezni. Hogy vannak, akik a valós kérdések helyett csak abban bíznak, majd valami nem létező dolog mindent megold. Miközben azért ez a nem létező dolog végig ott van a dalok mögött, többször előjön a kórusokban ez a mennyei királyság, talán mint fogódzó, talán mint önhazugságon alapuló megnyugtatás, talán – mégiscsak – mint remény.

Arról tehát tényleg nincs szó, hogy ez a Nick Cave olyan, mint az, aki mondjuk a Murder Balladst írta, hogy ne hagyott volna nyomot a ruháján a levendula a Lavender Fields című számból.

De a témák már sokkal inkább a másik irányból közelítik a fájdalmat, onnan, amikor az embert már valami kirántotta a sötétségből,

és ez a valami egyébként a szeretet, csak ezt nehéz úgy leírni, hogy ne tűnjön giccsnek, már ha az ember nem tud úgy szöveget írni, mint Nick Cave. „És van egy kis őrület benne és van egy kis őrület bennem is / És ez a kettő így együtt valahogy egészen normális” („And there’s a madness in her and a madness in me / And together it forms a kind of sanity”), énekli Cave a Shattered Groundban, mert ahogy ő beszél a szerelemről, úgy más nem tud, ezt legkésőbb az egyébként szintén a maga módján istenkereső Into My Arms óta nyugodtan ki lehet jelenteni.

Nem csoda az sem, hogy Cave megírta a karantén tökéletes szerelmes dalát is, az Albuquerque-t, amely arról szól, hogy hova mindenhova nem fogunk egyhamar eljutni, sem Amszterdamba, sem Afrikába ahhoz a tóhoz, sem Albuquerque-be, hogy aztán Cave végül hozzátegye a lemez egyik legszebb mondatát: „hacsak el nem álmodlak oda”.

Mert nem tud nem folyton megjelenni a szövegekben az utazás, karantén ide vagy oda, táskáikat a hátsó ülésekre bedobáló és motelekben éjszakázó utazókról van itt szó, mert ilyen ennek az egész lemeznek a hangulata: aki ezeket a dalokat énekli, nem tud meglenni egy helyben, még akkor sem, ha csak egy erkélyen ül, akkor legfeljebb utazik fejben, vissza a múltba, a baromfiudvarra, ahol a nagybácsi a fejszéjével „szökőkúttá változtatja a csirkéket”, és ahol az eső épp csak betoppan egy dalba, meghajol, és távozik.

AFP

A giccsmentes, mégis szép érzéseken kívül a szóképek lemeze ez, még a kakukktojás-dalban, a sok lágyság mellett egyedüliként karcos White Elephantben is, amely a fehér felsőbbrendűséget hirdetőkről meg az ellenük tüntetőkről szól, és amely úgy tudja megragadni a legaktuálisabb jelszavakat is, hogy abból azonnal költészet váljon: „Egy tüntető térdel egy szobor nyakán / A szobor azt mondja, nem kapok levegőt / A tüntető azt mondja, akkor már tudod, milyen érzés / És a tengerbe rúgja a szobrot” („A protester kneels on the neck of a statue / The statue says I can’t breathe / The protester says now you know how it feels / And kicks it into the sea”), hogy aztán a következő sorokban is elefántkönnyekkel töltött puskákról legyen szó a valódiak helyett.

Warren Ellis pedig mindig megtalálja pontosan azt a zenét, ami egységet alkotva testet ad Cave szóképeinek és hangulatainak: ha a Bibliáról van szó, finoman templomi zenét idézve, a White Elephant alatt megtalálva azt a hangot, ami épp csak hátul a kisagyban idézi fel az elefánt tülkölését, nem pedig úgy, hogy az röhejesnek vagy illusztrációnak hasson, máskor meg újdonságokkal kísérletezve. A lemezt nyitó Hand of God alapját adó elektronikus lüktetés például már szinte techno, már persze Nick Cave-i mércével mérve, és az énekes is kísérletezik a falcettel; ugyanakkor mégiscsak ott vannak Ellis állandó kézjegyei is, például a folyamatos loopok, meg Cave jól ismert zongorája, meg néha a kórusok, meg a gitár, meg a dob, ha úgy van, de általában nincs úgy, mert azért ez még akkor is a minimál, ha néha feszegeti is annak a határait.

Épp ez az, amitől a Carnage nem lesz az életműből kiemelkedő lemez, „csak” nagyon jó hallgatnivaló, „csak” néhány erős, maradandó dal megteremtője, „csak” egy jó Nick Cave-album – nem pedig mestermű. Mert akármennyire is eltalált jellemzően a zene, végig megmarad háttérnek az ének mögött. Félreértés ne essék, ez jól áll ennek a lemeznek, de mégis, így azért kevésbé emlékezetes az egész ahhoz képest, mintha újra meg újra feledhetetlen zenei megoldások kísérnék az őrületesen eltalált dallamokat az énekben. És ez hasonlóképp van a vokállal is: az eddigi lemezek, az életpálya és a tragédia ismeretében nagyon is érdekes, nagyon is különleges mindaz, ami itt elhangzik – de ha pusztán csak úgy akarjuk nézni, mint egy zeneművet egy több évtizedes életműből, most nincs meg sem az a zenei értelemben vett kiválóság, ami sok korábbi albumon, sem az az elviselhetetlenség határaiig felfokozott érzelmi töltés, ami az előző lemezeket tette kiemelkedővé.

Más szóval akármilyen jól is esik most hallgatni, tíz év múlva valószínűleg nem a Carnage lesz az a lemez, amit az ember legszívesebben – vagy második vagy harmadik vagy negyedik legszívesebben – elővesz az életműből. Mondjuk azért azt tegyük hozzá, elég sokat elmond ennek az életműnek a zsenialitásáról, hogy ez a legrosszabb, amit el lehet mondani róla.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: