„Menjek haza, ezt hallgassam meg, és örökre megváltozik az életem”
Harminc éve, 1991. szeptember 24-én jelent meg a Nevermind című Nirvana-album, amely nem csak néhány évre formálta át a zenei teret, hanem alapvetően változtatta meg. És nem csupán zenei ereje volt, hanem a világhoz való viszonyt formálta át a három tornacipős, szakadt pulcsis seattle-i fiatal.
Esküszöm, hogy életetek végéig fogjátok dúdolni ezeket a dalokat – de legalábbis addig, amíg a cédétek, kazettátok vagy lemezetek el nem vásik.
Oda vagyok ezért a lemezért és ti így lesztek ezzel” – írta a Spin magazin a Nevermind megjelenésekor. Nem minden kritika volt rögtön ennyire lelkes (ezekről korábban itt írtunk), de az albumot a New Musical Express például 1991. őszének és a következő év „nagy amerikai alternatív lemezének” nevezte. Utóbbiban nem volt teljesen igaza: a Nirvana második albuma nemcsak a „nagy alternatív” lemez, hanem minden szempontból, mindenféle jelző nélkül is nagy, és nemcsak a 90-es évek első éveinek, hanem az egész poptörténetnek az egyik legfontosabb lemeze.
1991. szeptember 24-én jelent meg, világszerte több mint 30 millió példányban kelt el, és ezzel minden idők egyik legkelendőbb albuma. 2003-ban a Rolling Stone magazin minden idők 500 legjobb albumának listáján a 17. helyre sorolták, a 2020-as frissítéskor pedig a hatodikra.
Sorolhatnánk még mindenféle rekordokat, most csak annyit említünk itt, hogy az album nyitódala, a Smells Like Teen Spirit vezeti a New Musical Express 2014-es minden idők legjobb rockdalainak listáját. (Sőt, van egy tudományos módszerrel összeállított ikonikus dallista is, amit szintén vezet.) Ezzel a dallal, és a legendás, tornateremben felvett, Samuel Bayer által rendezett, több rangos díjat is elnyert klippel a kinyúlt, szakadt pulóveres frontember képe örökre beivódott a történelembe. Még akkor is, ha Kurt Cobain nem is nagyon szerette: "kommerciális szempontból jó számnak gondolom, de túl puha az ízlésemnek" – nyilatkozta.
Na jó, az album ikonikus borítójáról se feledkezzünk el, már csak azért sem, mert az a napokban is a hírekbe került az azon látható, bankjegy mellett lebegő csecsemő okán, aki azóta felnőtt és mindent megpróbál, hogy három évtized távlatából is pénzt sajtoljon ki a dologból. A most 30 éves férfi augusztusban nyújtott be keresetet a bíróságra, amelyben azt állítja, hogy a róla készült pucér fotó gyerekpornográfia.
A Nevermind tehát a második Nirvana album volt (az első egy kis seattle-i kiadónál 1989-ben megjelent és mérsékelt sikert hozó Bleach volt), de az első, amit egy multi, a DGC Records gondozott. A kiadó több producert is felajánlott a zenekarnak, de ők ragaszkodtak az előző albumon is dolgozó Butch Vighez. Még 1990-ben rögzítettek vele több dalt (például az In Bloomot és a Breedet), a keveréshez viszont végül bevonták a Slayer együttes hangmérnökét, Andy Wallace-t is, aki végül kialakította a hangzást. Ez egyébként nem tetszett Cobainéknek, mert ők túl sterilnek tartották.
| Beck László, Zaza (30Y): |
| „Világos, hogy a Nevermind a 30 éves. Mégis, hadd legyen az én Nirvanám a Bleach. Peti barátom áttolja a kazettát a Halász nevű kocsma asztalán Ajkán. Szigorúan másolt TDK D60, de a Nirvanáról van benne egy fekete fehér elcsúszott fénymásolt kép, ahogy balfaszul állnak valami lerúgott ipari környezetben. A műszakváltó munkások az erőműből hazafelé betérnek egy távcsőre, két hosszúlépés egy kis hubival. Peti azt mondja nekem, hogy menjek haza, ezt hallgassam meg és örökre megváltozik az életem. Ez a Nirvana. Az én örökre megváltozott életem. Mindannyiunk örökre megváltozott élete.” |
A Nevermind nem rögtön robbant be, de hetek, hónapok alatt folyamatosan kúszott fel az eladási és a sikerlistákon (nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy az MTV feltűnően sokszor játszotta le a Smells Like Teen Spiritet), és negyed év múlva már Michael Jackson Dangerous albumát is letaszította a a Billboard 200 lemezeladási listán trónról.
Megjelenése idején egyébként épp európai turnén volt a Nirvana, és koncertről koncertre azt vették észre, hogy egyre több jegyet adnak el, egyre több tévéstáb tűnik fel a termekben. „Ilyesfajta zenével előttünk egyetlen banda sem szerzett komoly népszerűséget, úgyhogy ez meg sem fordult a fejünkben” – emlékezett vissza erre az időszakra a basszusgitáros Krist Novoselicm a kezdeti sikerekre. Mindez valóban óriási előrelépés lehetett számukra, hiszen két éve még a Tad zenekar előtt léptek fel, nem túl hangos sikerrel. (1989. november 21-én Budapesten is felléptek a Petőfi Csarnokban, az akkor még alig ismert zenekarokra 200-an sem voltak kíváncsiak.)
Néhány hónap elteltével ennek ellenére váratlanul a szakadt, zúzós, tornacipős társaságra figyelt a világ. A seattle-i hangzás, vagy grunge pedig – a Nirvana mellett többek közt a Pearl Jammel, Soundgardennel, Alice in Chainsszel – kiütötte a nyeregből az addig mindent eluraló szintipopot és hajmetált.
| Beck Zoltán (30Y): |
"1991. Semmit nem értettem a Nirvanaból, és alighanem ugyanígy semmit az RHCP-ből. Az értelmezői horizontom finoman szólva sem volt túlságosan széles, csak annyit tudtam biztosan, hogy ami addig megérintett, valahogy éppen kezd elereszteni, és hogy bizonnyal kell következnie valaminek, ami majd máshogyan szólít meg. De arra a máshogyanra nem lehet készen állni. A seattle-i fordulat azért volt bámulatos, mert nem néhány évre formálta át a zenei teret, hanem alapvetően változtatta meg, nem lokálisan hatott, hanem mindenütt, ahol létezik popzene, és nem csupán zenei ereje volt, hanem a világhoz való viszonyt formálta át. A Nevermind számomra nem egy lemez, ahogyan a Nirvana sem egy zenekar – hanem állapot, olyan, amely a zenekar nevével ellentétben éppenséggel kiköveteli az igazmondást a színpadon, a színpadi léttel való egybeesést és a végtelen kockázatvállalást: egyetlen igazi hangért.” |
Ahogy A rock története című kötet szerzői írják „a grunge szlengben koszosat, mocskosat jelent, és nagyjából ez határozza meg a zenei karakterét is: a vaskos, öblös, lehangolt gitárhagzás, a torzítók és gerjedések gyakori használata, az erőteljes riffek és kemény energikus dobolás. Szövegvilágában pedig a dühtől és a frusztráltságtól fűtöttség, a kibukottság, a szorongás és a depresszió dominál. A grunge a punk rock egyszerűségére való törekvését és bele az arcodba-attitűdjét elegyítette a metál súlyosságával és elsöprő szonikus erejével. Sokkalta inkább a fésületlenségre és a zabolátlan energiára helyezték a hangsúlyt, semmint a technikai bravúrokra, a tökéletesre csiszolt futamokra és a látványgazdag megoldásokra”.
A Nevermind-on mindez tökéletesen tetten érhető, nem véletlen, hogy a Nirvana lett a stílus zászlóshajója. Ehhez persze kellett a frontember is. Mint korábban írtuk, igazából Kurt Cobain volt az utolsó klasszikus értelemben vett rock- vagy popsztár. Abból a dalokat író, gitározó-éneklő, lázadó, egyben emlékezetes dalokat (ha úgy tetszik, slágereket) írni képes fajtából, amely, még az internet és a fájlmegosztás előtti, később egyre jobban fragmentálódó, minitrendekre osztódó világ előtt egy teljes generációt ívelt át nem csak a dalaival, hanem popkulturális kódjaival is. Fontos zenészek/zenekarok azóta is vannak (és fontos trendek is, akár kicsik, akár nagyobbak), de olyanok, akik képesek szinte egész generációkat, „a fiatalokat” majdhogynem cakkompakk meghódítani, már aligha lesznek.
| Németh Róbert, újságíró, zenész: |
| "Érdekes, hogy először nem tetszett, a Nirvana – mármint a Smells Like Teen Spirit, annak a klipjét láttam először, a zenekart korábban nem ismertem. Aztán nem kellett sok idő, csak pár hónapra volt szükség, és a többi dal ismeretében beláttam, hogy itt egy nagyszerű zenekarról és egy kitűnő lemezről van szó. Az is tök világosan látszott nem sokkal később, hogy itt bizony történelmet írunk, és az, amit látunk, az nem csak egy nagyon jó lemez és egy klassz zenekar, hanem valami annál is több. A Nirvana lemezére ugyanis nem csak azért emlékezünk, mert jó dalok vannak rajta és jó fazonok adják elő, hanem mert az egész összeáll valami életnél nagyobb jelenséggé, amit mondjuk nevezhetünk korszakhatárnak, és a kultúrában az ilyen mérföldkövek mindig nagyon különleges: lehet látni, hogy onnantól a dolgok nem úgy vannak, mint előtte voltak. A Nirvana, ahogy kicsit több mint 10 évvel korábban a punk, visszavitte a könnyűzenét az utcára, a klubokba, az egyszerű, de nagyszerű formákhoz, a lecsupaszított dalokhoz, a szakadt farmerekhez és a tornacipőkhöz, és – most már világosan látszik – mindent átrajzolt maga körül." |
A 90-es évek elejére a „tizenéves generáció sokkalta természetesebb hangzású és elementárisabb erejű zenékre, illetve ahhoz klappoló új, földközeli hősökre vágyott. Kurt Cobain ennek az igénynek minden szempontból megfelelt, a legnagyobb sikerek idején is megmaradt egyszerű tekintetűnek, egyszerű öltözetűnek és emberközelinek, sőt, gyakorta kifejezetten szembement a zeneipari elvárásokkal” – olvasható a már említett A rock történetében.
A Nevermind berobbanásával a Nirvana pedig – amely részben a nyolcvanas évek amerikai alternatív együtteseinek örökségét, többek közt a Pixies-féle halk/hangos/halk-dinamikát, a Sonic Youth-féle zajos, kísérletező gitárzenét, vagy a Hüsker Dü dolgait felhasználva, azokat saját képére formálta – egy csapásra és örökre bevitte az alternatív zenét a mainstreambe, pontosabban tette értelmetlenné onnantól az alternatív/mainstream megkülönböztetést.
A Nevermind ráadásul egy olyan időben volt képes ilyen átütő hatást elérni, amikor olyan korszakos albumok jöttek ki, mint a Guns N’ Roses monstrózus albumpárja, a Use Your Illusion I és II, a U2 Achtung Babyje, vagy a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magik című remekműve, amely ugyancsak ma 30 éves.
Székely Csaba, író: |
„Kamasz kölyök voltam, amikor először hallottam a Nirvanát, talán három-négy évvel a Nevermind megjelenése után. A lemez első dala, a Smells Like Teen Spirit volt az, nyilván az MTV-n. Néztem a klipet és belefájdult a fejem. Félelmetesnek találtam. Kellemetlennek, szorongatónak. Nem nyárspolgári érzékenységből, hiszen akkoriban kizárólag rockzenét hallgattam és faltam a horrorfilmeket, nem féltem a képernyőtől. Hanem mert olyan volt, mint valami szembesítés. A tomboló alakok, az éles sárga fény az arcokon, az őrült grimaszok, a szétpattanni vágyó energia… úgy éreztem, hogy akkor ez lennék én, vagy az énem egy eltorzított verziója – csakhogy egy homályos és fullasztóan poros levegőjű tornaterembe zárva. Lehet itt benn tombolni, hogyne, de kivinni ezt a külvilágba, kiszabadulni nem lehet soha, csak eltűnni lehet nyomtalanul, és el is fogsz tűnni, barátom, és majd valaki szépen felsöpri utánad a padlót. Persze át is kapcsolhattam volna egy másik csatornára, és akkor nem kerülök bele ennek az egzisztencialista szorongásnak a kellős közepébe, de nem engedte a zene. Hallanom kellett tovább. Nem azért, mert annyira fülbemászóan jó, hanem mert annyira tökéletesen passzol ahhoz, amit kifejez. Ma is fantasztikusnak tartom azt a tartalmi-, gondolati- és akusztikai egységet, amit a Nirvana megalkotott. Egyszerűbben: minden dal úgy hangzik, mint amiről szól. És semmilyen feldolgozás nem áll jól neki. Az idő viszont igen. Úgy tűnik, hogy ezalatt a harminc év alatt csak én öregedtem.” |
„Egy nap még totál ismeretlen banda voltunk, akiket valahogy felkarolt egy multi, másnap pedig már mindenki azzal jött oda hozzánk, hogy mi vagyunk a világ legjobb zenekara – mondta Novoselic a hirtelen sikerről és hozzátette.: Hogy a francba lehet erre normálisan reagálni?”
Mint azóta kiderült, nem lehetett, Cobain legalábbis nem tudott. Bő két év múlva – benne jó néhány koncert, még egy album (az 1993-as In Utero), illetve a legendás MTV Unplugged-fellépés – a súlyosan drogfüggő, labilis személyiségű Cobain, (27 évesen, mint Jimi Hendrix, Jim Morrison, Janis Joplin, Brian Jones és mások) főbe lőtte magát Seattle-i otthonában.
A seattle-i forradalom elcsendesült, de már nem lehetett ugyanaz többé a rockzene, mit addig. Szerencsére.
| Lovasi András (Kiscsillag): |
| „A Nirvana minden idők zenekara lehetett volna, ha csinál mondjuk még két ilyen fontos lemezt, és nincs a Beatles. Így csak minden idők egyik legfontosabb zenekara lett, és ezt már nem veheti tőlünk senki el, mert nem alakulnak újra.” |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
