Soha nagyobb baja ne legyen egy újságírónak, mint hogy rögtön egy koncert elején szinonimákat kelljen keresnie az olyan bődületesen elhasznált, már-már nevetséges közhelyekre, mint hogy „a hangerő leviszi a fejünket” vagy hogy „a basszus úgy dönget, mint az ütvefúró”, mert ilyet tisztességes ember nyilván nem ír le. Pedig hát valami ilyesmit mégiscsak írni kéne, mert a kilencvenes évek egyik, sőt „A” nu metal alapcsapata, a kétszeres Grammy-díjas Korn koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában tényleg olyan hangzást sikerült végre összehozni, ahogyan minden koncertnek meg kéne szólalnia, és ez nem csak ahhoz képest nagy szó, hogy pár napja a Red Hot Chili Pepperst a beszámolók szerint csak az élvezte igazán, aki hallókészülékkel érkezett, és a színpadra szólt a jegye.

És a büntető hangzás (bocsánat) ez esetben nem pusztán önmagáért fontos: az az energia, ami a színpadról áradt, és amilyen elánnal megtolták Jonathan Davisék mondjuk az Insane-t vagy a koncertet záró Blindot, meg úgy általában az összes dalt, megmutatta, hogy

ennek az együttesnek nagyon is van helye a színpadon jó 15 évvel azután, hogy a részben általuk indított nu metal divathullám végleg kilehelte addig sem létező lelkét.

Oláh Tamás

És a magyar rajongók jó régen vártak erre a megerősítésre, mert amikor legutóbb, nyolc éve Magyarországon járt a Korn, épp fennállásuk legrosszabb formájában voltak, sőt még az azelőtti itteni koncertjükön is: azok alapján senki nem tett volna egy össze-vissza karcolt cédélemezt sem arra, hogy közel egy évtizeddel később még nemhogy létezni fog az együttes, de olyan jó formában lesznek, mint utoljára csaknem húsz éve.

Márpedig hogy olyan formában vannak, azt nemcsak az utóbbi két, a klasszikusokat újra felidéző (jó, azért elég távolról felidéző) lemez bizonyítja, hanem ez a mostani koncert is, amit egyébként a legutóbbi album, a Requiem lemezbemutató turnéjának neveznek, noha valójában mindössze két új számot játszottak erről, és egyet az előzőről, a The Nothingról. Ami azonnal feltűnt – vagy hogy teljesen pontosak legyünk, az után tűnt fel, hogy pár perc alatt sikerült az eleinte még gyászos énekhangzást is hozzáigazítani a többihez –, hogy Davis, 51 éves kor ide, 29 év frontemberkedés oda, gyakorlatilag még mindig tökéletesen, lemezminőségben énekel, legyen szó akár a magasabb hangokról, akár a hallucinogénekkel magát kiütő törzsi sámán rituáléjának hangjait, akár a dühös kutyát idéző hangokról, akár a death metalos hörgésről, ami egyébként annyira jól áll neki, hogy az emberben felmerül, végighallgatna egy koncertet, amin a saját számaikat dolgoznák fel death metalban.

Oláh Tamás

A másik feltűnő jelenség meg az „új” (az alapító tagok mellett csak 2008 óta bandatag) dobos, Ray Luzier, aki olyan látványosan és lelkesen játszik, hogy simán végig lehetett volna nézni az egész koncertet úgy, hogy csak őt bámultuk volna: ahogy minden lehetséges alkalommal feláll a dobok mögött, ahogy az ütőkkel pörgeti és dobálja, amilyen show-t csinál minden ütésből, és legelsősorban amilyen hihetetlen lelkesedéssel zenélte végig ezt a másfél órát. Az meg csak a hab a tortán, hogy milyen találóan cifrázta az ő belépése előtt született számokat: a korábban játékosan egyszerű Y’All Want a Single például olyan kétlábdobos középrészt és levezetést kapott tőle, amitől mintha felnőtt volna a dal, meg fel is szívott volna egy kövér utcát, vagy kettőt.

Azt azért nem lehet mondani, hogy Davisen úgy tűnt volna, élete koncertjét adja – pláne nem tűnt így a többi, mondjuk úgy, visszafogottan elegáns műélvezettel játszó zenészen –, de a koncert így is távol volt a haknitól. Persze a kötelező „fantasztikus nektek játszani, Hungary” és a közönségénekeltetés is megvolt, bár énekeltetni nem is igazán kellett, mert ha a koncert szerencsétlen időpontja miatt (két héten belül volt itt méregdrága jegyekkel az Iron Maiden, a Red Hot Chili Peppers és a My Chemical Romance is, és már a VOLT Fesztivál is elkezdődött) talán ha egy bő félház volt csak jelen az Arénában, aki itt volt, érezhetően igazi rajongó volt: végigénekelték a szövegeket, az első pár hangról azonnal felismerték és üdvrivalgással fogadták az amúgy klasszikusan best of program legjobb számait. Márpedig ez a fajta lelkesedés sokat hozzátesz a koncertélményhez még annak is, aki maga amúgy nem a legmegátalkodottabb fanatikus.

Oláh Tamás

Emellett pedig tele volt a show szimpatikus húzásokkal: a Cold alatt Davis meg-megállva a capellával, vagy inkább a capella-paródiával szórakoztatta magát és minket, a Shoots and Ladders vége helyett a Metallica One-jának legjobb részét játszották el úgy, hogy a Metallica-dobos Lars Ulrich csak szomorúan pislogott volna a sarokban, a Coming Undone közepén elfért egy kis We Will Rock You, volt dobszóló, mint a régi szép időkben, meg persze a Korn-koncerteken elmaradhatatlan skótduda-betét is megvolt, ami bár meglepőnek a legkevésbé sem nevezhető, mindig hozzá tud adni valamit a hangulathoz.

A hangulathoz, ami miatt pár nap múlva már valószínűleg egy kicsit jobbra fogunk emlékezni, mint amilyen a koncert valójában volt.

A hangulathoz, ami néha – a kilencvenes évek legnagyobb Music TV-slágerei alatt – olyan volt, mintha visszarepültünk volna huszonöt évvel ezelőttre, amikor a legnagyobb problémáink olyasmik voltak, hogy akkor most legális-e MP3-at letölteni vagy sem, és amikor a nu metal olyan népszerű volt, hogy a Limp Bizkit játszhatta el a Mission: Impossible 2 betétdalát.

Oláh Tamás

És még sincs szó arról, hogy színtiszta nosztalgiabulit láttunk volna, ami csak zenei ízlésében lett volna jobb a Scooter éves rendes kolbászfesztiválos haknijánál. Mert a Korn lazán, profin és nagyon élvezetesen mutatta meg, a legkevésbé sem véletlen, hogy ők túlélték a nu metal halálát: hogy tudnak valamit, amit a legtöbben nem, és ami 2022-ben is épp annyira érvényes, mint húsz évvel ezelőtt. Vagy majdnem annyira.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: