Június 13-án „A szobor azért készült, hogy Molnár Csilláról is lehessen meztelen kép a szexlapban” címmel interjút jelentettünk meg Eperjesi Ágnes képzőművésszel és Oltai Kata művészettörténésszel, akik arról beszéltek, hogyan bántak a Kádár-rendszer első szépségversenyén résztvevő nőkkel a szervezésben és a médiafelhajtásban résztvevő férfiak. Eperjesi Ágnes performanszt is jegyez a témában, illetve könyvet is írt. Ebben külön figyelmet szentel annak, hogy a szépségversenyt 16 évesen megnyerő, később öngyilkosságot elkövető Molnár Csilla milyen kiszolgáltatott volt az őt körülvevőknek, köztük a róla aktszobrot készítő Pauer Gyula szobrászművésznek. A már elhunyt szobrász fia, Pauer Emánuel a hvg.hu-hoz eljuttatott nyílt levélben válaszolt Eperjesi Ágnesnek.

A cikk itt, a levél alatta olvasható:

„A szobor azért készült, hogy Molnár Csilláról is lehessen meztelen kép a szexlapban"

Kedves Ágnes!

Vannak dolgok, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, számomra pedig természetes, hogy az ember szót emel, ha igazságtalanságnak érzi azokat a vádakat, amelyek a saját nevét érik. Ezért írom le az alábbi sorokat, apám nevében.

Értelemszerűen az Érezze megtiszteltetésnek című akcióra utalok, amely az elmúlt évek során komoly sajtónyilvánosság előtt – performansz, kiállítás, pódiumbeszélgetések és most aktuálisan egy tanulmánykötet – formájában foglalkozott az 1985-ös magyarországi szépségverseny botrányos körülményeivel, Molnár Csilla tragikus halálával, Pauer Gyula Magyarország szépe című szobrának keletkezéstörténetével és utóéletével, de mindenekelőtt az egész történet feminista kritikai megközelítéseivel.

A szándékot értem, támogatom, éppen csak a központi kiindulópont, a szobor, apám személye, életműve és az Ön koncepciójának kapcsolata, legfőképpen ennek a kapcsolatnak a sajtóban és a szűkebb körű nyilvános diskurzusokban megjelenő vetülete az, amely rettentő kellemetlen érzéseket ébreszt bennem.

Fontos megemlítenem, hogy a most megjelent könyvet nem tanulmányoztam át, bár a bemutató alkalmára rendezett beszélgetést személyesen meghallgattam. Álláspontomat az interneten elérhető műleírásokra, dokumentációkra, az Ön egyik előadására, újságcikkekre, Önnel (is) készült interjúkra, videoriportokra, a Szépleányok című dokumentumfilmre és apám életművének részletes ismeretére alapozom. Bátran állítom, hogy ez a HVG, vagy korábban az Index és az RTL híradó, illetve számos más neves médium potenciálisan többszázezres befogadóközönségének háttértudását így is meghaladja. Ez a kiindulópont.

Elsőként szeretnék kitérni Pauer Gyulának a Szépségakció tervhez kapcsolódó művészeti koncepciójára, ugyanis ezt fájóan hiányoltam a legtöbb fent említett anyagból, értékelésből, hacsak például a könyvbemutató egyik itt nem nevesített beszélőjének nyilatkozatát nem veszem, miszerint „Pauer lapos hülyeségeket beszélt, miközben taperolják az ország legszebb csajait és marhára élvezik…”.

Apám 1985 márciusában már egy ideje dolgozott női modellekről vett gipsz testminták készítésével, amikor értesült a szocializmus időszakában első alkalommal megrendezett magyarországi szépségkirálynő-választás meghirdetéséről. A „királynő” és a „választás” szavaknak az adott politikai környezetben szokatlan hangoztatása a Pszeudo atyját nyilvánvalóan alkotói megközelítésre ösztönözték.

„Egyedülálló volt, hogy királynőt választunk szocialista államban. Ezt a társadalmi eseményt meg kellett örökíteni. A testüket. Hiszen ez minta. Ez a szép nálunk, ez az 1985-ös ízlés dokumentuma.” (Pauer Gyula)

Ahogy Szőke Annamária fogalmaz a Pauer-életműkötetben, „Pauer a saját műveivel összefüggésben kitalált műfajt, a dokumentakciót vagy »folyamatdokumentációt« egy társadalmi esemény leképezésére kívánta alkalmazni. A szépségkirálynő-választás minden fázisát – az előselejtezőktől kezdve az elődöntőkön át a végső szavazásig – végigkövetve gipszmintákat készült venni a nyertes szépségekről, és az akció végén bronzba önteni a szépségkirálynő alakját. Eljárását később dokumentarista szobrászatnak nevezte, amely nem csupán az egyes, konkrét alakokról, a kézzelfogható szépségekről adott volna hű képet, hanem – a Pszeudo elveinek megfelelően – a korabeli társadalmi valóságról is.” Ezekkel Ön tisztában van, hiszen tisztában kell lennie, de hátha olvassa egyszer más is, aki nem tudja, amit mi tudunk.

Pauer az „akciónak” komoly apparátussal kezdett neki, munkatársakat foglalkoztatott, műtermét minden körülményre tekintettel rendezte be, a gipszöntés technikájának egyes fázisait átgondolva hatékony munkamódszert dolgozott ki, és a korabeli akadémiai szobrászatnak megfelelő eljárással kezelte a munkafolyamatokat. A Szépségakció keretében apám így 15 meztelen modellről vett gipszmintát.

Ezen a ponton le kell szögeznem, hogy egy modell meztelensége nem jelent okvetlenül alárendeltséget, hogy a művész a meztelen modellben nem a szexuális kielégülése tárgyát látja, illetve a meztelenség a képzőművészetben nem valami rossz berögződés vagy pajzán úri hóbort, hanem a valóság ábrázolása. A dokumentarista szobrászat jellegéből és technikájából fakadóan gyakorlatilag értelmetlen a kérdés, hogy szükséges-e a meztelenség, vagy a test kiöntése gipszből. Olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy fotózásnál valóban szükség van-e arra, hogy a modell szerepeljen a képen.

Molnár Csilla, a szépségkirálynő-választás győztese később öngyilkos lett. Családi botrányok, szerelmi bánat, a verseny és a hírnév megpróbáltatásai, a kommunista diktatúra, egy sérült psziché, egyik sem tűnik még 30 év után sem elegendő magyarázatnak egy öngyilkossághoz? Vagy nem elég izgalmas magyarázatok? Egy zűrös művész alakja, és sameszainak ártatlanságot megrontó perverzkedése, az már címlapra kívánkozik?

Érteni vélem, hogy a feminista kritikának szenzációs feladat egy elhunyt, a kritikákra reagálni képtelen művész 80-as évekbeli műalkotását „összekenni vérrel”. Csak nehéz komolyan venni azt a fajta kritikai művészetet, amely a valós képzőművészeti megközelítést figyelmen kívül hagyva, a társadalmi kontextust kellőképpen nem bemutatva, tehát abból a művet és alkotóját kiragadva, ráadásul félinformációkra, ferdítésekre, vagy egyenesen hazugságokra alapozva, a jelenkor egy társadalmi rétegmozgalmára építkezve, a hatásvadászatot nem mellőzve az eszköztárából bélyegez meg egy múltbéli alkotót.

Súlyos kijelentések részemről, de igyekszem ezeket alátámasztani.

„Pauer Gyula felajánlotta, hogy a döntősökről szobrot készít, sőt nem annyira felajánlotta, mint inkább kijelentette, hogy így lesz – a modellek önkéntes választásáról nemigen volt szó.” (Index)

„A szobor eredetileg azért készült, hogy Molnár Csilláról is lehessen meztelen kép a Luiben (korabeli külföldi szexlap), mert magáról a szépségkirálynőről a verseny szabályai szerint meztelen fotó nem készülhetett.” (HVG)

„Molnár Csilla halála utána Pauer szinte a mennybe ment.” (HVG)

Idézetek a korábbi Index és a mostani HVG cikkekből. A cikkek tartalmának egyes elemeitől sajnos nem tudok elvonatkoztatni, ami jelen helyzetben kissé méltatlan, hiszen nem Ön a szerzőjük. Mégis, azt hiszem, közel sem olyan méltatlan a hozzáállásom, mint a szexuális zaklatásnak az az óvatos beledolgozása a történetbe, amelyet ezekből a szövegekből a befogadók óhatatlanul is kiolvashatnak. Nagyon nagyot ne szóljon, határozottan meg ne fogalmazódjon, de kezdjen hatni. Felesleges volna citálnom hosszabb részeket, bármikor elérhetők teljes terjedelmükben az interneten, de például a HVG cikk főcíme („A szobor azért készült, hogy Molnár Csilláról is lehessen meztelen kép a szexlapban”) egy nyilvánvaló hazugság, amelyet egy kattintásvadász szerző megengedhet magának, de egy magára valamit adó képzőművész nem.

Az általam olvasott, látott anyagok vitán felül úgy lettek megalkotva, mintha Pauer Gyula egyfajta autoritásként a korban, direkt gipszbe kényszerített volna meztelen lányokat, akiket taperolhattak, akiknek dirigálhattak, miközben az egész műtermi szoborkészítés csak fedőtevékenység volt pornóképek készítéséhez, minden gyalázat eredményeként pedig az egyik modell öngyilkos lett.

A korabeli problémát alapvetően abban látom, hogy a műterem nyilvánossá tétele azzal az előre sejthető következménnyel járt, hogy a gipszminták készítésének értelemszerűen kétértelmű és kényelmetlen pillanatai az ilyen technikai eljárásokról korábban soha nem tájékoztató sajtó és a képmutatóan prűd közbeszéd témájává lettek, így törvényszerű volt, hogy ebből valamifajta botrány lesz. Ugyanakkor az is tény, hogy Fenyő János, később meggyilkolt zűrös üzletember, médiacézár kvázi lesifotóiból készült Lui magazinos képek okozták az igazi botrányt, és a mostani híradások is ezeket a fotókat tematizálják igazi gyalázatként, nem az aktszobrokat.

Kizárható talán, hogy egy ilyen sötét alak a műteremmel legitimálja a tevékenységét és werkfotózást imitál, hogy a képeiből később egy szexmagazinnál hasznot húzzon? Hiszen, ha dokumentumfilm készülhet az alkotófolyamatról, és a sajtónak bejárása van a műterembe, akkor a zűrzavarban kinek tűnik fel egy szélhámos? Csakhogy teljes mértékben öncélú, káros, sőt számomra felháborító, hogy a képzőművészeti alkotást egyesek összemossák illegális zugfotósok tevékenységével.

És ami az egész szépségversenyt, annak rendezési körülményeit illeti, mielőtt ezt is Pauer nyakába varrják: valahogy fájóan kevés említés történt arról, hogy 1985-ben a frissen megalakított Magyar Média hajtott az óriási hírverésre és anyagi haszonra azzal, hogy országos szépségversenyt rendezett, ahol a lányokkal rendkívül előnytelen szerződéseket írattak alá. Magyarul az egész mögött a magyar újságírás egyik hatalommentő cége állt, miközben a komcsi hálózat vezényelt, és még a Fenyő-féle karakterek is megjelentek a háttérben. Ha pedig már szóba került a Szépleányok című dokumentumfilm, abból is elég egyértelműen kitűnik, ahogy több nyilatkozó külön-külön egybehangzóan állítja, hogy előre kitalált üzlet és bunda volt a teljes rendezvény, olyan hatalommal rendelkező személyek irányításával, akikhez Pauer Gyulának semmi köze nem volt.

Véleményem szerint apámnak nem kellett volna ilyen alakokkal szóba állnia, de hogy vele kezdi a „balliberális” média az akasztást, az rendkívül meredek, számomra személyesen pedig vérlázító. Mert a nagy feminista perben tanúként meg lehetne ugyan hallgatni Pauer Gyulát, de hogy őt magát elítéljék, ahhoz semmit nem találni a vádlók kezében.

Pauer Gyula fentebb emlegetett, a szobor megalkotása utáni „mennybe menetelével” kapcsolatban őt magát idézném: „Utolért a szépségkirálynővel kapcsolatos botrány, ahol a korabeli kulturális politika, a közízlés formálói és az intézményesített prüdéria úgy ítélték meg egész tevékenységemet, hogy szatír vagyok. Lettem is szatír, és hadd ne mondjam el, hogy még mi. Sikerült magamra haragítanom a közvéleményt, és a szakma is elfordult tőlem. Kiderült, absztraktot már szabad csinálni, de aktot még nem.”

Hogy a cikkek és riportok alapján az egyébként a diktatúra során a legjobb esetben is a tűrt kategóriába sorolható Pauer Gyula miként lesz érzésre komcsi sztárművész, az az újságírók tehetségét mutatja. Hogy a szépségkirálynő öngyilkossága után miért egy rendszerellenes művészre akarták ráhúzni a vizes lepedőt, és miért nem a verseny szervezői, a média, a Párt, káderek és maffiózók, a tönkrement magánélet került a reflektorfénybe, az nem igazi kérdés. Hogy ez 2019 óta napjainkig miért látszik megismétlődni, már roppant izgalmas, éppen annyira, mint amennyire jelentős apám műalkotása, de leginkább teljes életműve.

„Pauer Gyula filozófus-művész, a művészet funkciójáról, a művészet befolyásoló hatalmáról, a művészi igazságról, a fogalom manipulálhatóságáról csinál szobrokat. Legújabb témája a szépség mibenléte, és az, hogy lehet-e ma a szépséget az emberi alakban megfogalmazni” – írta Körner Éva 1985-ben. Ezt persze lehet „lapos hülyeségnek” nevezni, és ferdítésekkel közelítve lehet egy aktuális ideológiai hullám kedvéért leragadni egy műalkotás alkotói folyamatának annál a pontjánál, hogy az aktmodell kellemetlen és kiszolgáltatott helyzetben érzi magát addig, amíg mintát vesznek a testéről. Lehet, csak közben ne hamisítsunk történelmet, és ne igyekezzünk autoriter, ragadozó, életeket megrontó, szexuálisan abuzív, művészetét tekintve amúgy is túlértékelt karaktert alkotni egy valójában közel sem eléggé megbecsült képzőművészből, aki azt a bizonyos mintát leveszi.

Egy ponton a HVG interjúban Ön úgy fogalmazott, „A művész mindig felelős a modelljéért, mert vele szemben többnyire ő van hatalmi pozícióban. A kritikai művészet sokszor épp azt tematizálja, hogyan, milyen stratégiák mentén lehet átfordítani ezt a hatalmi viszonyt.” Ön most egy halott művésszel szemben került „hatalmi pozícióba”, így elsősorban az Ön felelőssége, hogy mekkora teret enged a rosszindulatnak és a rágalmaknak.

Bízom benne, hogy a fenti sorok megértésre találnak, és ha választ kapok, akkor az abban foglalt gondolatok úgy fognak megszületni, mintha azokat Ön Pauer Gyula jelenlétében is tiszta lelkiismerettel ki merné jelenteni. Egyúttal engedélyt kérek arra, hogy ezt a levelet nyílt levélként kezelhessem, mert úgy érzem, önmagában egy e-mail rettentő csekély ellenpontozása lenne annak a folyamatnak, amely az utóbbi években apámmal összefüggésben a nyilvánosságban végbe ment.

Üdvözlettel,

Pauer Emánuel

Pauer Emánuel

Bodor Viktória