Az anyaméh nem csak a tied, bele akar furakodni a fél világ is
Különleges és lenyűgöző Az utolsó kislányok című, sokszorosan díjazott előadás, amely mindenről szól, ami rettenetes lehet az anyaság kapcsán, de semmiről sem úgy, ahogy azt várnánk.
A nők méhe nem a saját szervük, hanem nyilvános tér, amelyre igényt formálnak a vallási és politikai hatalmak, és az orvosi, gyógyszerészeti és mezőgazdasági vállalatok is.
A fenti mondat nem hangzik el a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház egészen különleges és rengeteg díjjal kitüntetett előadásában, Az utolsó kislányokban – talán mert nem lehet megtalálni, melyik jelenetbe is illene a legjobban, hiszen nemcsak egy részét, hanem az egész előadás minden pillanatát pontosan körülírja. De azért mégis szerepel benne, ha a színpadon nem is: a színdarabot író Maja Pelević idézi a szövegkönyv elején a transznemű filozófus-író, Paul B. Preciado esszéjének részletét arról, hogy az anyaméh az a szerv, amelyet a történelem során a legtöbbször zsákmányoltak ki politikai és gazdasági okokból.
Ennyiből akár úgy is tűnhetne, hogy Az utolsó kislányok harcos és nehezen fogyasztható politikai-szociológiai esszé színpadra állítva, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól: az előadást szétfeszíti az irónia, a játékosság, a szarkazmus, a humor, néha pedig elhangzik benne egy Britney Spears-dal vagy a Vaya Con Dios Puerto Ricójának egy-egy részlete, ami azért akadémiai székfoglalókról ritkán mondható el. De az, hogy harcos, az azért igaz, csak nem úgy, ahogy a dolgok harcosak szoktak lenni. Igaz, ez az előadás és Kokan Mladenović rendező semmit nem úgy csinálnak, ahogyan azt más előadásokban csinálni szokták – ez az egyik, ami annyira jó benne.
Az utolsó kislányok kiindulópontja a béranyaság, azaz a szó legszorosabb, gyomorszorítóan konkrét értelmében vett emberkereskedelem: hogy jómódú, főképp nyugat-európai polgárok jelentős összegért vásárolnak maguknak egy kisbabát, akit egy másik nőnek kell kihordania, miközben egyfajta luxusbörtönben tartják, a legjobb ételekkel etetik, vigyázzák minden mozdulatát, és mindent megadnak neki, amire csak szükség lehet. Hiszen ha a gyerek hibásan születik, a vevők nem kötelesek átvenni.
Aligha véletlen, hogy a jelmeztervező Selena Orb alul kék, felül sárga munkásruhákba öltözteti a szereplőket az első jelenetekben: az ukrán zászló színeiről a tavaly évvégi bemutató idején az egyik, ami az ember eszébe juthatott, még nem a háború volt, hanem az országban nagy számban üzemelő „reprodukciós klinikák”, béranya-intézmények; a jelmezzel való utalás az országra finom, visszafogott, a szájbarágást messze kerülő gesztus, ezért is nem érződik oda nem illőnek, pláne ízléstelennek a jelen megváltozott körülmények között sem. Mert hát nem a ruha a lényeg, hanem a szigorúan megválogatott, legalább egy szülésen már túllevő, mindenféle betegségtől mentes méhek, meg körülöttük a hús, az ember, akik „egészségesek, szépek és elégedettek / ragyognak, mint a bioavokádó”, legalábbis a majdani vevők nézőpontjából.
De ez az előadás nem a béranyaságról szól, hanem mindenről, aminek köze van a női test, de annál is inkább az anyaméh kihasználásához: arról, amikor a fogamzásgátló tabletták bevezetése előtt Amerika Puerto Rico-i nőkön tesztelte nagy mennyiségben a gyógyszerekben található hormonokat, mivel addig szinte még csak kísérleti állatokkal tudták kutatni a hatásokat, és mivel az ottani, nincstelen nőknek az országban reális és legális alternatívaként jelenlevő sterilizáció volt a másik lehetőségük a születésszabályozásra. A társadalmi elvárásról, miszerint „a legszebb dolog anyának lenni / minden szomorú, ha nem vagy anya / céltalan vagy, ha nem vagy anya”; arról, milyen dollármilliós ipar épült a gyerekvállalásra; és arról, hogy meddig lehet még eljutni, ha nem állunk meg ezen az úton, amelyen már tesztelik a mesterséges méheket, és amelynek a végén az emberek talán el is hagyják a bolygót, és nem marad más a földön, mint a mesterséges méhekben ottfelejtett, nem elég jó minőségű embriókból végül megszülető utolsó kislányok.
Mind az író Maja Pelević, mind a rendező Kokan Mladenović jól érzékelik, hogy ez a súlyos téma, ez a
feminista apokalipszis-dráma és világrend-kárhoztatás
sokkal hatásosabb, ha nem halálkomolyan, feltartott mutatóujjal, ex cathedra mondják el, hanem más úton jutnak el a nézőig. Pelević ki is köti a szövegkönyv elején, hogy az egész előadásban végig kötelező énekelni, zenélni, és a zenészeknek is részt kell venniük a produkcióban, Mladenovićnak meg nem kell kétszer mondani: a Kosztolányi remek társulata – Fülöp Tímea, Verebes Andrea, Grgić Nikoletta, Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor – olyan energiával adja elő ezt az operát Irena Popović zenéjére, hogy azt a nézők is a bőrükön érzik. Legkésőbb akkor, amikor a dühös színészek megdobálnak minket kis műanyaglabdákkal, vagy a fejünk felett ünneplik konfettiesővel a sikeres leszületéseket.
Ami nemcsak egy nézőszekáló rendezői ötlet, de több annál: a labdával megdobálás annyira konkrét gesztus, amennyire az elvontabb dalszövegek és a britney-sített opera elemeltek, a kettőből együtt pedig egészen sajátos feszültség születik, miközben az előadás az elsőtől az utolsó percig arra vesz rá minket, hogy az isten szerelmére, gondolkodjunk, mit látunk, mi a viszonyunk hozzá, és mindenképp félre akarjuk-e fordítani a fejünket, ahogyan például a nyugati társadalom jellemzően félrefordítja, ha béranyaságról van szó, ami csak egyfelől brutális kizsákmányolás, másfelől persze segítség szegény gyermekre vágyó szülőjelölteknek, legyenek akár első osztályon érkező, jachttulajdonos milliomosok, akár nyugati meleg párok („de pssssszt, erről nem szokás beszélni” – mondják utóbbira gyorsan a szereplők).
Amilyen elemelt a szöveg, olyan metaforikusak és remekül eltaláltak a kellékek is: a gyerekeket lufik és kislabdák jelképezik, a szülőcsatornát pedig játszótéri csúszdák, így lesznek a vidám gyerekjátékokból ennek a figyelemfelkeltő, egyszerre dühös és kétségbeesett sikolynak a hanghullámai, az önfeledtség kellékeiből a felszín alatt fortyogó horror attribútumai, „second hand embriók”, amelyek a polcon maradtak, mert senkinek nem kellettek. És mellesleg a fekete lufikat remekül ki lehet durrantani, amikor a „hibás áruról” van szó, a csúszdák pedig gyönyörű keltetőgépekké tudnak válni, amikor arra van szükség, és amikor a meztelen nők végül bibliai pozícióban odaláncoltatnak, mint a kizsigerelt anyaméhek tehetetlen foglyai. (Az előadásnak még a világítása is kiváló: Majoros Róbert ezekben a jelenetekben épp csak derengő fényei csodálatosan érik el, hogy egy úgynevezett feminista előadásban a meztelen női testek semmiképp se tárgyiasulhassanak, válhassanak a bámulás passzív tárgyaivá, hiszen a félhomályban épp csak annyi sejlik fel belőlük, amennyi a mondanivaló átviteléhez szükséges.)
Persze az elemeltség és konkrétság közötti hídon a legemlékezetesebben mégiscsak a színészek egyensúlyoznak, a társulat remek összhangja, amelyből nem is lehet egyesével kiemelni egy-egy színészt: a férfiak hol macsók, hol kíméletlenek, a nők hol dühösek, hol mintha kívülről, tehetetlenségből fakadó haraggal szemlélnék karaktereiket, hol pedig minden körülmény ellenére emberiek, mint az utolsó kislányok a földön, ahol már nincsenek fegyverek, háborúk, gyűlölet, sem isten, csak ők. Ugyanakkor épp a minden más szempontból jól működő elemeltség az előadás és a színdarab egyetlen komolyabb hibája is: a folyamatos, virtuóz eszközhasználat, a remek színpadi tér (és néha a nézőtér) lendületes bejátszása, az ének, Szerda Árpád és Ábrahám Máté zongorán és csellón előadott zenéje és a verssorok olyan ingerfalat építenek, ami mögött néha nehezen láthatóvá válik, melyik jelenet mire is utal épp, pontosan milyen stációkon keresztül jut el az előadás béranyáktól a kiürült bolygóig, így az is eltévedhet, aki pedig követni próbálja a „cselekményt”. Így jó lenne kétszer is végignézni az előadást, vagy legalább utólag újraolvasni a drámát, de erre a legkevesebbeknek van lehetősége.
A rangos újvidéki fesztiválon, a Sterija Játékokon a legjobb előadásén kívül még öt másik díjat is elhozó
Az utolsó kislányok olyan, mint az élet a homokozóban: játékos, de fáj, mint amikor a másik kisgyerek fejbe vág a műanyag dömperével.
Ahogy attól, ettől is csillagokat lát az ember, a homokozói incidensből viszont mégiscsak hiányzik az, ami itt olyan maradandó: a sötét gondolatok mögött is néha felragyogó szépség, és a lázadás, az elnyomás és az erkölcstelenség elleni kiállás soha el nem törölhető és mindig felemelő gesztusa.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásának ősbemutatóját 2021. december 29-én tartották; mi a Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiválján láttuk, ahol megkapta a Szakmai Zsűri elismerő oklevelét.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Mindenki tudja, mit kell érezniük az édesanyáknak, de mit éreznek valójában?
Próbálj jó anya lenni, hirdeti egy izgalmas és szokatlan kiállítás egyik művének címe. De mi az, hogy jó anya, és egyáltalán, mit tesz a nővel az anyaság? És hogy jön ide a NER meg a Fidesz óriásplakátjai?
„Magyarország egy vágóhíd, csak sokkal több benne a marha”
Alföldi Róbert kezében fergeteges komédiává válik a sötét középkor, meg a mai magyar valóság is: az egyik legjobb magyar drámaíró új bemutatója a 14. századi Magyarországon játszódik, de korántsem az Anjou-k lesznek azok a politikusok, akik eszünkbe jutnak róla.
