szerző:
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A nyári uborkaszezon után mozgásba lendült a nemzetközi lemezpiac. Legutóbbi ajánlatunk után, íme, újabb négy album, amelyet vétek lenni kihagyni. Visszatérők és klasszikusok hűvös halomban.

Ryan Adams: Ryan Adams

Ryan Adams - aki nagyon nem szereti, ha összekeverik Bryan Adamsszel, mi több, aki ezzel direkt viccelődik koncertjein, miután visszaadta neki belépőjegye árát, kivezetteti a teremből - a kétezres évek elején lépett szólópályára, miután otthagyta Whiskeytown nevű szépreményű alt-country zenekarát. Heartbreaker című debütáló szólóalbuma elég magasra rakta a mércét, de végül nem ezzel, hanem az eggyel kevésbé sikerült 2001-es Golddal és az azon hallható New York, New York című számmal futott be (a dal klipje is emblematikus: néhány nappal a World Trade Centert leromboló terrortámadás előtt készült a Hudson partján, háttérben a WTC-vel). A munkamániás és jó ideig - nagyjából a kétezres évek közepéig - tomboló-romboló, az alkohol- és drogfogyasztásban is jeleskedő, kezelhetetlen Adams elképesztő tempóban - és ezzel összefüggésben persze változó színvonalon - szállította a lemezeket. 2005-ben például három albumot is kiadott, a 2011-es Ashes & Fire című albumig csak két esztendő - 2006 és 2009 - volt, hogy ne adott volna ki lemezt.

A túlmozgásos Adams - aki 2009-ben megházasodott, majd ugyanebben az évben hallásproblémák miatt egy időre visszavonult a koncertezéstől - persze ezekben az években, és a későbbi üresebbnek tűnő időszakokban sem lógatta a lábát. Dolgozott a country-legenda Willie Nelsonnal, írt könyveket, producerkedett, összehozott egy hobbi-punkzenekart, de adott ki néhány nyilvánvalóan poénos kontextusban értelmezendő black metal- és hard rock-számot és készített egy teljes "sci-fi metal konceptlemezt" is Orion néven.

Három év Ryan Adams-szünet és három Ryan Adams & The Cardinals néven kiadott lemez után most új szólóalbumot jelentetett meg, amely meglepetést nem okoz, ott veszi fel a fonalat, ahol a dalszerző-énekes három éve letette, ám hozza a megbízható magas színvonalat - americana, vagány folkos hatású rock, Neil Young- és Tom Petty-hangulatok; persze az is igaz, hogy ez a zene már nem valamihez képest van, hanem Ryan Adams sajátja.

Robert Plant: Lullaby and... The Ceaseless Roar

Robert Plant nettó rocktörténeti legenda, aki azt is megtehetné, hogy mondjuk, nyugdíjba vonuljon, vagy - rosszabb esetben - a Led Zeppelin örökségét váltsa egyre apróbb pénzre. Szerencsére sem ezt, sem azt nem teszi. Ami a Zepet illeti, a zenekar a kétezres években kiadott egy retrospektív tripla koncertalbumot (How The West Was Won, 2003), egy dupla válogatáslemezt (Mothership, 2007), újra megjelentette a klasszikus The Song Remains The Same hang- és képfelvételét (2007), adott egy nagy sikerű koncertet (2007-ben a londoni O2 Arenában, az Atlantic lemezkiadó egykori alapítója és vezetője, Ahmed Ertegün emlékére), megjelentette ennek a koncertnek a felvételét (Celebration Day, 2012), újra kiadta első három sorlemezét. Viszont a nagy sikerű újrakoncert után sem állt össze - leginkább azért, mert Plant saját szólódolgaira akart koncentrálni.

Legnagyobb szerencsénkre, ugyanis a veterán énekes az elmúlt bő tíz évben kifejezetten izgalmas dolgokkal állt elő: mind a csupa feldolgozásból álló folkos-blues-os, 2002-es Dreamland, mind az új dalokat tartalmazó, klasszikus és modern formákat ütköztető 2005-ös Mighty ReArranger, mind a Plant Zep előtti zenekarának nevére reflektáló 2010-es Band Of Joy a helyén van. Nem is beszélve a Alison Krauss country-énekesnővel elkészített, fantasztikus Raising Sand albumról, mely 2009-ben öt Grammy-díjat is kapott.

A most megjelent új album, melyet Plant a régi zenésztársakból és új közreműködőkből álló, két éve működő új zenekarával, a Sensational Space Shifterszel írt és rögzített, s melyen tizenegy dalból kilenc saját szerzemény, az amerikai déli blues-Appalache-i country-afrikai zene háromszögben helyezhető elő - mely felett persze egészen nyilvánvalóan ott lebeg a Zep-örökség szelleme. A végeredmény azonban úgy patinás és klasszikus, hogy minden pillanatban jelen idejű. Akár a még néhol a modern elektronikát is felvillantó hangzás, akár a lendület, akár az album hangulata felől nézzük, teljesen világos, hogy az idén 66 éves Plant továbbra is a zenei kalandokat keresi.

Interpol: El Pintor

Az, hogy a kétezres évek új gitárzenés kulcszenekarának, a nyolcvanas évek sötét/szplínes gitárbandáit, a Joy Divisiont, a Bauhaust, az Echo and The Bunnyment, a Psychedelic Furs-t, a Cure-t vagy a Smiths-t megidéző New York-i Interpolnak, ahogy mondani szokás, elment a hajó, simán benne volt a pakliban, sőt, akár azt is gondolhattuk az elmúlt években, hogy szétszéled az együttes. Legutóbbi lemezük, a 2010-es cím nélküli album laposra és érdektelenre sikeredett, ráadásul közvetlenül a lemez megjelenése után kivált az együttes védjegyszerű, absztrakt, már-már matematikusan, architekturálisan összerakott basszustémáiért felelős, a négyes fazonját is alapvetően meghatározó jelmezmester, Carlos D, azaz Carlos Denger. Innen szép nyerni.

Négy év szünet következett. Paul Banks énekes-gitáros 2012-ben készített egy jó, de nem túl felkavaró szólólemezt (első saját nevén jegyzett albumát az álnéven jegyzett 2009-es Julian Plenti Is...Skyscraper után), ami persze nyomokban Interpolt is tartalmaz, miközben tett egy laza gesztust önnön hiphop-mániája felé és megjelentetett egy mixtape-et Everybody on My Dick Like They Supposed to Be címmel. A dobos, Sam Fogarino hobbizenekarával múlatta az időt, míg Daniel Kessler gitáros éttermet nyitott Brooklynban.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy sikerrel szellőztették ki a fejüket, mert - bár a két albumelőzetes dal, az All The Rage Back Home és az Ancient Ways önmagában még erős kételkedésre adott okot - a lemez (az el pintor spanyolul festőt jelent, utalva Paul Banks képzőművész-hobbijára) feszes, működőképes, de leginkább egységes. Nem terjengős, túlzsúfolt és túlfőzött, mint a 2007-es Our Love to Admire és nem semmilyen, mint a már említett négy évvel ezelőtti album. Ha nem is minőségben, de ihletettségben leginkább a zenekar első két lemezét, a 2002-es Turn On the Bright Lights-ot és a 2004-es Antics-et idézi. Az a bizonyos hajó pedig, kétségtelenül, nem ment el.

Spoon: They Want My Soul

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Britt Daniel gitáros-énekes-dalszerző által vezetett austini Spoon pályafutása során kizárólag a kritikusok rajongásából élt - ám az tény, hogy bár az együttes legutóbbi két sorlemeze, a 2007-es Ga Ga Ga Ga Ga és a 2010-es Transference amerikai top10-es album volt (utóbbi egyenesen a negyedik helyig kapaszkodott), a zenekarnak az a nagyon látványos, nagyon egyértelmű kommerciális áttörés sosem jött össze.

A kritikusok azonban imádják az 1993-ban alakult, pályafutása alatt több tagcserén is átesett zenekart, melyben Daniel mellett Jim Eno dobos-producer képviseli az állandóságot. A Spoon igazi Pixies-es alternatív gitárzenekarként indult, menetközben aztán egyre több színnel gazdagodott a skála, artpoppal, gitárpoppal, poszt-new wave-vel, funkkal, soullal, némi elektronikával, a végeredmény aztán egy nagyon jellegzetes, szikár, de mégis rafinált hangzású, nehezen összetéveszthető kortárs popzenekar lett - amely közvetlenül a gitárpop/indie élmezőny mögött halad, a maga igen decens módján.

A zenekar, melyet a 2005-ös Gimme Fictionnel ismerhetett meg a szélesebb közönség, a 2010-es album után története eddigi leghosszabb albumszünetét tartotta - a tagok elmondása szerint azért, mert "a kiégés tüneteit mutatták", s időt akartak adni maguknak arra, hogy más projektekben is kipróbálhassák magukat. Ki is próbálták, ráadásul a Spoon új nagylemezéhez olyan a-listás producereket rekrutáltak, akikkel korábban nem dolgoztak még. Két igen menő arcot: Joe Chicarellit, aki kismillió zenekarral és előadóval dolgozott Zappától a Strokes-ig, Morrissey-ig vagy Alanis Morissette-ig, és az amerikai Mercury Rev stúdiómegfejtőként is igen aktív tagját, Dave Fridmannt, aki többek közt a Flaming Lips és az MGMT albumain mondta és mutatta meg a tutit.

A Spoon új albuma persze nem (vagy nem csak) az első osztályú stúdiókezeléstől nagyszerű; a kreatív produceri munka mit sem érne emlékezetes dalok nélkül - ezekből pedig jócskán akad a lemezen (nehéz bármit is kihagyni), olyanok mint az albumzáró, elektrós New York Kiss, az albumnyitó Stones-os Rent I Pay, a hiphop-alapra felhúzott, egyszerre éteri és funky Inside Out, a koszos soulos-karcos gitáros Rainy Taxi vagy az Elvis Costellót megidéző címadó dal.

A végeredmény mindenesetre a zenekar amúgy is erős és kiegyensúlyozott életművének egyik (ha nem a) legerősebb darabja. Az a lemez, melynek - ezt már most kijelenthetjük - kétség kívül helye lesz a 2014-es év legjobb albumait tételező listán, s amely elhozhatja a Spoon számára a teljes, klasszikus kommerciális áttörést.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

Hozzátok, az olvasóinkhoz fordulunk, azt kérve, hogy tartsatok ki mellettünk, maradjatok velünk. Ti, ha tehetitek, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt.

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is, minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk NEKTEK!

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

Hozzátok, az olvasóinkhoz fordulunk, azt kérve, hogy tartsatok ki mellettünk, maradjatok velünk. Ti, ha tehetitek, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt.

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is, minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk NEKTEK!
Rendőrautó gázolt el egy nőt Tokajban

Rendőrautó gázolt el egy nőt Tokajban

Sok mobil lefagyhat, ha a Huaweit kitiltják Nagy-Britanniából

Sok mobil lefagyhat, ha a Huaweit kitiltják Nagy-Britanniából

Egy ember meghalt, többen megsérültek egy pinnyei autóbalesetben

Egy ember meghalt, többen megsérültek egy pinnyei autóbalesetben