Ryan Adams: Ryan Adams

Ryan Adams - aki nagyon nem szereti, ha összekeverik Bryan Adamsszel, mi több, aki ezzel direkt viccelődik koncertjein, miután visszaadta neki belépőjegye árát, kivezetteti a teremből - a kétezres évek elején lépett szólópályára, miután otthagyta Whiskeytown nevű szépreményű alt-country zenekarát. Heartbreaker című debütáló szólóalbuma elég magasra rakta a mércét, de végül nem ezzel, hanem az eggyel kevésbé sikerült 2001-es Golddal és az azon hallható New York, New York című számmal futott be (a dal klipje is emblematikus: néhány nappal a World Trade Centert leromboló terrortámadás előtt készült a Hudson partján, háttérben a WTC-vel). A munkamániás és jó ideig - nagyjából a kétezres évek közepéig - tomboló-romboló, az alkohol- és drogfogyasztásban is jeleskedő, kezelhetetlen Adams elképesztő tempóban - és ezzel összefüggésben persze változó színvonalon - szállította a lemezeket. 2005-ben például három albumot is kiadott, a 2011-es Ashes & Fire című albumig csak két esztendő - 2006 és 2009 - volt, hogy ne adott volna ki lemezt.

A túlmozgásos Adams - aki 2009-ben megházasodott, majd ugyanebben az évben hallásproblémák miatt egy időre visszavonult a koncertezéstől - persze ezekben az években, és a későbbi üresebbnek tűnő időszakokban sem lógatta a lábát. Dolgozott a country-legenda Willie Nelsonnal, írt könyveket, producerkedett, összehozott egy hobbi-punkzenekart, de adott ki néhány nyilvánvalóan poénos kontextusban értelmezendő black metal- és hard rock-számot és készített egy teljes "sci-fi metal konceptlemezt" is Orion néven.

Három év Ryan Adams-szünet és három Ryan Adams & The Cardinals néven kiadott lemez után most új szólóalbumot jelentetett meg, amely meglepetést nem okoz, ott veszi fel a fonalat, ahol a dalszerző-énekes három éve letette, ám hozza a megbízható magas színvonalat - americana, vagány folkos hatású rock, Neil Young- és Tom Petty-hangulatok; persze az is igaz, hogy ez a zene már nem valamihez képest van, hanem Ryan Adams sajátja.

Robert Plant: Lullaby and... The Ceaseless Roar

Robert Plant nettó rocktörténeti legenda, aki azt is megtehetné, hogy mondjuk, nyugdíjba vonuljon, vagy - rosszabb esetben - a Led Zeppelin örökségét váltsa egyre apróbb pénzre. Szerencsére sem ezt, sem azt nem teszi. Ami a Zepet illeti, a zenekar a kétezres években kiadott egy retrospektív tripla koncertalbumot (How The West Was Won, 2003), egy dupla válogatáslemezt (Mothership, 2007), újra megjelentette a klasszikus The Song Remains The Same hang- és képfelvételét (2007), adott egy nagy sikerű koncertet (2007-ben a londoni O2 Arenában, az Atlantic lemezkiadó egykori alapítója és vezetője, Ahmed Ertegün emlékére), megjelentette ennek a koncertnek a felvételét (Celebration Day, 2012), újra kiadta első három sorlemezét. Viszont a nagy sikerű újrakoncert után sem állt össze - leginkább azért, mert Plant saját szólódolgaira akart koncentrálni.

Legnagyobb szerencsénkre, ugyanis a veterán énekes az elmúlt bő tíz évben kifejezetten izgalmas dolgokkal állt elő: mind a csupa feldolgozásból álló folkos-blues-os, 2002-es Dreamland, mind az új dalokat tartalmazó, klasszikus és modern formákat ütköztető 2005-ös Mighty ReArranger, mind a Plant Zep előtti zenekarának nevére reflektáló 2010-es Band Of Joy a helyén van. Nem is beszélve a Alison Krauss country-énekesnővel elkészített, fantasztikus Raising Sand albumról, mely 2009-ben öt Grammy-díjat is kapott.

A most megjelent új album, melyet Plant a régi zenésztársakból és új közreműködőkből álló, két éve működő új zenekarával, a Sensational Space Shifterszel írt és rögzített, s melyen tizenegy dalból kilenc saját szerzemény, az amerikai déli blues-Appalache-i country-afrikai zene háromszögben helyezhető elő - mely felett persze egészen nyilvánvalóan ott lebeg a Zep-örökség szelleme. A végeredmény azonban úgy patinás és klasszikus, hogy minden pillanatban jelen idejű. Akár a még néhol a modern elektronikát is felvillantó hangzás, akár a lendület, akár az album hangulata felől nézzük, teljesen világos, hogy az idén 66 éves Plant továbbra is a zenei kalandokat keresi.

Interpol: El Pintor

Az, hogy a kétezres évek új gitárzenés kulcszenekarának, a nyolcvanas évek sötét/szplínes gitárbandáit, a Joy Divisiont, a Bauhaust, az Echo and The Bunnyment, a Psychedelic Furs-t, a Cure-t vagy a Smiths-t megidéző New York-i Interpolnak, ahogy mondani szokás, elment a hajó, simán benne volt a pakliban, sőt, akár azt is gondolhattuk az elmúlt években, hogy szétszéled az együttes. Legutóbbi lemezük, a 2010-es cím nélküli album laposra és érdektelenre sikeredett, ráadásul közvetlenül a lemez megjelenése után kivált az együttes védjegyszerű, absztrakt, már-már matematikusan, architekturálisan összerakott basszustémáiért felelős, a négyes fazonját is alapvetően meghatározó jelmezmester, Carlos D, azaz Carlos Denger. Innen szép nyerni.

Négy év szünet következett. Paul Banks énekes-gitáros 2012-ben készített egy jó, de nem túl felkavaró szólólemezt (első saját nevén jegyzett albumát az álnéven jegyzett 2009-es Julian Plenti Is...Skyscraper után), ami persze nyomokban Interpolt is tartalmaz, miközben tett egy laza gesztust önnön hiphop-mániája felé és megjelentetett egy mixtape-et Everybody on My Dick Like They Supposed to Be címmel. A dobos, Sam Fogarino hobbizenekarával múlatta az időt, míg Daniel Kessler gitáros éttermet nyitott Brooklynban.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy sikerrel szellőztették ki a fejüket, mert - bár a két albumelőzetes dal, az All The Rage Back Home és az Ancient Ways önmagában még erős kételkedésre adott okot - a lemez (az el pintor spanyolul festőt jelent, utalva Paul Banks képzőművész-hobbijára) feszes, működőképes, de leginkább egységes. Nem terjengős, túlzsúfolt és túlfőzött, mint a 2007-es Our Love to Admire és nem semmilyen, mint a már említett négy évvel ezelőtti album. Ha nem is minőségben, de ihletettségben leginkább a zenekar első két lemezét, a 2002-es Turn On the Bright Lights-ot és a 2004-es Antics-et idézi. Az a bizonyos hajó pedig, kétségtelenül, nem ment el.

Spoon: They Want My Soul

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Britt Daniel gitáros-énekes-dalszerző által vezetett austini Spoon pályafutása során kizárólag a kritikusok rajongásából élt - ám az tény, hogy bár az együttes legutóbbi két sorlemeze, a 2007-es Ga Ga Ga Ga Ga és a 2010-es Transference amerikai top10-es album volt (utóbbi egyenesen a negyedik helyig kapaszkodott), a zenekarnak az a nagyon látványos, nagyon egyértelmű kommerciális áttörés sosem jött össze.

A kritikusok azonban imádják az 1993-ban alakult, pályafutása alatt több tagcserén is átesett zenekart, melyben Daniel mellett Jim Eno dobos-producer képviseli az állandóságot. A Spoon igazi Pixies-es alternatív gitárzenekarként indult, menetközben aztán egyre több színnel gazdagodott a skála, artpoppal, gitárpoppal, poszt-new wave-vel, funkkal, soullal, némi elektronikával, a végeredmény aztán egy nagyon jellegzetes, szikár, de mégis rafinált hangzású, nehezen összetéveszthető kortárs popzenekar lett - amely közvetlenül a gitárpop/indie élmezőny mögött halad, a maga igen decens módján.

A zenekar, melyet a 2005-ös Gimme Fictionnel ismerhetett meg a szélesebb közönség, a 2010-es album után története eddigi leghosszabb albumszünetét tartotta - a tagok elmondása szerint azért, mert "a kiégés tüneteit mutatták", s időt akartak adni maguknak arra, hogy más projektekben is kipróbálhassák magukat. Ki is próbálták, ráadásul a Spoon új nagylemezéhez olyan a-listás producereket rekrutáltak, akikkel korábban nem dolgoztak még. Két igen menő arcot: Joe Chicarellit, aki kismillió zenekarral és előadóval dolgozott Zappától a Strokes-ig, Morrissey-ig vagy Alanis Morissette-ig, és az amerikai Mercury Rev stúdiómegfejtőként is igen aktív tagját, Dave Fridmannt, aki többek közt a Flaming Lips és az MGMT albumain mondta és mutatta meg a tutit.

A Spoon új albuma persze nem (vagy nem csak) az első osztályú stúdiókezeléstől nagyszerű; a kreatív produceri munka mit sem érne emlékezetes dalok nélkül - ezekből pedig jócskán akad a lemezen (nehéz bármit is kihagyni), olyanok mint az albumzáró, elektrós New York Kiss, az albumnyitó Stones-os Rent I Pay, a hiphop-alapra felhúzott, egyszerre éteri és funky Inside Out, a koszos soulos-karcos gitáros Rainy Taxi vagy az Elvis Costellót megidéző címadó dal.

A végeredmény mindenesetre a zenekar amúgy is erős és kiegyensúlyozott életművének egyik (ha nem a) legerősebb darabja. Az a lemez, melynek - ezt már most kijelenthetjük - kétség kívül helye lesz a 2014-es év legjobb albumait tételező listán, s amely elhozhatja a Spoon számára a teljes, klasszikus kommerciális áttörést.