Telt házas workshopot tartott nemrégiben a Budapesti Műegyetem a modulárisan építhető, kis méretű atomerőművekről (small modular reactors – SMR). A kétórás ismeretterjesztést kitöltötte négy oktatói prezentáció, köztük Aszódi Attila dékán az alapok tisztázása mellett azt is jelezte, hogy a korábban a 2030-as évek első felére várt iparági pionírok megjelenését – az OECD-vel egyetértésben – már csak 2035 utánra várja. A témában kompetencia-központot alapított a BME Nukleáris Technikai Intézete, hogy a magyar kutatók megpróbáljanak lépést tartani a világban zajló fejlesztésekkel. A workshopot a gyakran használt feltételes módú mondatok mellett az előadók technofil meggyőződése jellemezte: mindannyian kulcsszereplőnek látják az SMR-eket a világ energetikai és klímakihívásainak kezelésében.
Az első kereskedelmi üzemű atomerőmű (AM–1, Obnyinszk) 5 megawatt teljesítményű volt 1954-ben, a ma épülő reaktorblokkok kapacitása 1200–1600 MW. Megmaradt azonban a kisebb méret is: a kísérleti reaktorok, az atom-tengeralattjárók és az atomjégtörők továbbra is ilyenekre támaszkodnak. Az SMR kifejezés azonban csak az ezredforduló után terjedt el, és nem csupán a kis méretre utal. Eredetileg azon, a tervezőasztalra került nukleáris projekteket sorolják ide, amelyek a működő nagy méretű, jellemzően nyomottvizes (PWR) technológiával épült atomerőműveknél nemcsak sokkal kisebbek, hanem más elven is működnének. A fő alkatrészeiket gyárakban, akár sorozatgyártásban készítenék el, így az engedélyezésük és a szerelésük is rövidíthető lenne.
Az idő- és költségmegtakarítás ígérete az atomipar üdvöskéjévé tette az SMR-t, ami nem meglepő, ha mellé kerülnek a legutóbbi amerikai atomerőmű-építés tapasztalatai.