Kifejezetten pozitív nézői és kritikai fogadtatást kapott 2012-ben Steven Soderbergh férfisztriptízzel a mozikba berobbanó nagyjátékfilmje, a Magic Mike, amely egyrészt bemutatott egy, a filmvásznon addig kevéssé, vagy csak nagyon sablonosan, a sztereotípiák mentén megjelenített szórakoztatóipari szegmenst és szubkultúrát, másrészt olyan hollywoodi produkció volt, amely a félmeztelen és szexi jelenetek sokaságával vállaltan nem a női nemet kedvelő közönségre lőtt, hanem az ellenkezőjére.

A 2012-es Magic Mike

Big Bang Media

A film forgatókönyve szinte hibátlan volt, a színészek pedig – akik dublőrök helyett maguk csinálták végig az összes vetkőzös, táncolós jelenetet – mind brillíroztak a chippendale-karaktereikben (emlékezetes Matthew McConaughey szinte önironikus alakítása). A Magic Mike sosem akart több lenni szórakoztató, könnyed produkciónál, amely egyszerű, de annál ügyesebben betaláló üzenetével, miszerint itt az ideje figyelembe venni a női igényeket is, annak dacára csinált kasszasikert, hogy nem kimondottan családi film volt: a 7 millió dolláros büdzséből bruttó 167 millió dollárt varázsolt a jegypénztáraknál, és ennek a pénznek egy jelentős részét a nőknek köszönhette, a rá jegyet váltó nézőknek ugyanis a 73 százaléka volt nő, és ennek majdnem a fele 35 év feletti.

A sikerhez persze, kellett az is, hogy a Magic Mike kifejezetten autentikusnak hatott, hiszen a főszereplő Mike Lane-t alakító Channing Tatum korábban maga is dolgozott férfisztripperként, a független filmek felől érkező Soderbergh pedig tudta, hogyan kell beledolgozni a történetbe Tatum ide vonatkozó tapasztalatait. Nem utolsó sorban Channing Tatumról kiderült az is, hogy nemcsak jó táncos, de laza, természetes játékával jó színész is.

A 2015-ben érkezett második rész, a Magic Mike XXL már kevésbé volt életrajzi ihletésű, viszont hangulatos, vicces road movie-t kerekítettek az alkotók, és a Mike Lane köré szerveződött bagázs, a többi sztripper karaktereit is végre volt lehetőségük jobban bemutatni, majd megszerettetni velünk. Ezek után azonban nagy kérdés volt, hogy a harmadik rész, a Magic Mike utolsó tánca mégis mi újat tud hozzátenni az első kettő filmhez, és sajnos úgy tűnik, hogy nem sokat; a három produkció közül a legutolsó lett a leggyengébb is egyben.

Ugyan a szándék érezhetően megvolt Soderberghék részéről, hogy a harmadik film létjogosultságát is megindokolják azon túl,

hogy izmos férfiak dögös táncára bármikor behúzhatók az arra fogékony rétegek,

de hiába indultak ki egy jó alapkoncepcióból, a filmben felmerülő konfliktusok annyira érdektelenek, a mellékszereplők annyira semmitmondók, a korábbi Magic Mike-filmek alapján a fordulatok pedig annyira kiszámíthatók lettek, hogy egy-két látványos jelenetet leszámítva ez a film bizony a felejtős kategóriába esik.

Akik pedig a hangulatáért is szeretik a sorozatot – és nem csak a kidolgozott hasfalakért –, azok is csalódni fognak, mert ebben a tekintetben is elmarad a harmadik rész az előző kettőtől. A napsütötte Floridából az esős Londonba áthelyezett cselekménynek már nem részei az eredeti szereplők: a szeretettel és humorral ábrázolt férfi táncosok, mint Tarzan vagy a több mint beszédes nevű Nagyfarkú Richie és társai egyetlen Zoom-beszélgetésben tűnnek fel csupán, de a férfisztriptíz is kikerült az éjszakai klubok és a lánybúcsúk világából.

Ahogy a Magic Mike-filmek – igazi popkulturális jégtörőként – kijelölték a férfisztriptíz útját a mainstreambe (hogy mást ne mondjunk: a hazai Hot Men Dance társulat a „magyar Magic Mike-ként” emlegeti magát), úgy kerül át a harmadik részben a vetkőzés az undergroundból a hivatalos kultúra terébe, egy színház színpadára, hogy forradalmasítson egy korszerűtlen, a hagyományos nemi szerepeket soviniszta módon konzerváló színdarabot. Intézményesül és újra pozícionálja tehát magát a chippendale show, és bár ez a gondolat kifejezetten izgalmasan hangzik, ezzel a húzással az alkotók éppen az egésznek a sava-borsát, a fülledtségét vették el a filmtől.

Intercom

A Magic Mike utolsó tánca az első a sorozatban, amely már a metoo után készült, ami azt jelenti, hogy a forgatásán már részt vett egy intimitáskoordinátor is, hogy az érzéki jeleneteknél a színészek a lehető legkevésbé érezzék magukat kellemetlenül, és a film Mike Lane-nel egyenrangú főszereplővé tette meg a női partnert, akinek a sztorija legalább annyira fontos lett, mint a férfié. Salma Hayek alakítja az unatkozó milliomosnőt, Maxandra Mendozát, aki éppen válófélben van médiamágnás férjétől, miközben menthetetlenül belehabarodik Mike Lane-be. (És akit azért elég nyilvánvalóan azért tettek meg a film hangsúlyos szereplőjévé, hogy általa a férfi nézőket is bevonzzák a mozikba).

Maxandra a saját lábára állásának szimbolikus gesztusaként értelmezi, hogy férje családjának ósdi színházára ráteheti a kezét, és Mike-ot kinevezve direktornak, kiforgathatja négy sarkából a porlepte konvenciókat. A film elején gyakorlatilag egy fordított Pretty Womant láthatunk, ahogy a gazdag Maxandra először lefekszik Mike-kal, majd busás fizetség mellett felkínálja neki a lehetőséget a jobb életre (abban az esetben persze, ha vele marad); magángépén magával repteti Londonba; drága ruhákat vesz neki; majd bevezeti az elit társaságba. Dicséretes ez a prettywoman-revans, hogy van egy női főszereplőnk, aki diktál ahelyett, hogy diktálnának neki, és aki megpróbál függetlenedni a férfiak által szabott kötöttségektől, ráadásul a film legfőbb, többször hangsúlyozott mondanivalója a metoo legnagyobb tanítása is egyben, vagyis: a szexuális közeledéshez szükséges a másik fél beleegyezése is. „A legszexibb kérni egy nő engedélyét” – hangzik el akkor, amikor Mike Lane jóváhagyást kér az érintéshez, majd szédületes táncot lejt a széken ülő delikvens ölében.

Mindezek mellett az azonban mégsem a legjobb üzenet, hogy az önmegvalósító Maxandra éppen a férje örökségéből tud önmegvalósítani, ahogy az sem, hogy a nő Mike-ot többször is kiszolgáltatott helyzetbe hozza, és kihasználja szorult anyagi helyzetét, amivel szemben, egészen dühítően, egyetlen rossz szava sincs a címszereplőnknek.

Intercom

A bonyodalmat okozó harmadik szereplő, Maxandra férje alig tűnik fel a filmben, és ilyenkor is egy annyira jelentéktelen figura benyomását kelti, hogy alig tudjuk neki elhinni, hogy hatalmi pozíciójánál fogva függésben tarthatja a feleségét. Nála jobban már csak a műemlékvédelmis Edna (a főgonosz mellett a kisebb gonosz) zavar kevesebb vizet, pedig elvileg az ő posztja lenne keresztbe tenni a színháznak, vagyis a sztriptízklubbá alakításnak, de Edna tíz helyes pasassal könnyűszerrel ártalmatlanítható. Vagyis a potenciális konfliktusokat a legkisebb mértékben sem sikerül a filmnek kiaknázni.

Így azonban gyakorlatilag semmilyen tétje sincs a filmnek, ami aztán odavezet, hogy annak a közepe teljesen lényegtelenné sorvad, és csak a színtiszta chippendale műsorok, Mike Lane nyitó és záró performansza vésődnek az emlékezetünkbe. Mondjuk, azok nagyon.

Soderberghnek sikerült például az első negyedórában egy arcpirítóan erotikus, hosszan elnyújtott jelenetet fabrikálnia Channing Tatum és Salma Hayek hol függőleges, hol vízszintes testakrobatikájából, ami egyértelműen az egész produkció csúcsmomentuma lett, és ha másért nem, ezért mondjuk megéri jegyet váltani.

Annál is inkább, mert egyes vélemények szerint egyre ritkábban fogunk látni ilyen szexi jeleneteket nagyvásznon. Maga a rendező nyilatkozta korábban, hogy a szuperhősös filmek a többi között azért nem érdeklik őt, mert azok már nem merik bevállalni a szexualitást a moziban.

Intercom

Letűnt már a Batmanről a ruhát lekarmoló Macskanők kora, de nincsen új Végzetes vonzerő, Elemi ösztön sem a mozikban, a Szürke ötven árnyalata is inkább röhejes lett, mint szexi. A felnőtt közönségnek szóló, intimebb filmek átköltöznek a vetítő termekből a streamingplatformokra – állítja a Time. Ennek nyilván az egyik oka, hogy a metoo óta és azóta, hogy Az utolsó tangó Párizsban jelenetéről kiderült, hogy voltaképpen erőszak történt benne, óvatosabbak lettek a filmesek a szexjelenetekkel, másrészt – vesézi ki cikk –, mivel a filmek hamarabb kerülnek le a moziműsorról, hogy aztán a streamingplatformokon fussanak tovább, rövidebb idő alatt kell jól teljesíteniük a kasszáknál, de ezt csak a konzervatívabb produkciókkal és az olyan filmekkel lehet kivitelezni, amelyeket a Hollywood számára egyre fontosabbá váló, a cenzúrát rutinosan alkalmazó kínai piac is tolerál.

Steven Soderbergh-et azonban láthatóan nem érdeklik az efféle piaci elvárások; ő továbbra is megmarad a túlfűtött mozifilmek lelkes készítőjének.