Legyen ilyen a pop, és az összes fesztivál – két nap a Kolorádón
Hakumba, Carson Coma, La Femme, Bohemian Betyars, Óperentzia, telefon nincs, hideg van, mindenkinek nagyon ajánljuk!
Itt állok a nagyszínpad előtt, és nem hiszem el, hogy ez ennyire jó. Itt állok a nagyszínpad előtt, és nem hiszem el, hogy ez ennyire szar. Az előbbi mondat az első, szerdai napom a Kolorádó Fesztiválon, utóbbi a csütörtöki. A nyitónapon a Carson Coma volt a headliner, csütörtökön a La Femme, és mivel La Femme-koncerten már jártam pár éve a Szigeten, és az egyik legjobb koncertélményem volt, arra számítottam, hogy a francia popistenségek könyörtelenül felszántják a nagykovácsi Sztrilich Pál cserkészparkot, ahol a Kolorádó van, úgy, ahogy tették azt a Hajógyári-szigettel. Nagyon nem így történt.
A Carson Comát szerda előtt csak felvételről hallottam, amitől az a kép alakult ki bennem, hogy miután az utóbbi három évben a magyar kortárs könnyűzene szinte csak és kizárólag rapzenét termelt, mindenki rávetette magát az elő rockzenei(es) produkcióra, amit elvisznek a hátukon ezek a jófejnek tűnő arcok, akik csinálják, de a szövegekkel azonosulni nem tudok, a zene meg egyáltalán nem tűnik újnak, vagy bármilyennek.
Na, ez hülyeség, amire akár számíthattam is volna, mert aki életében járt már koncerten, tudja, hogy bizony más a zene élőben, mint a Spotify-on, de itt a különbség tényleg olyan lehengerlő volt, hogy pillanatnyi zavaromban majdnem megvettem az idei 34 ezredik repoharamat, miközben ott volt egy a kezemben.
Szerda
Ahogy tekertem a fesztiválhoz vezető, valamikor az érett Kádár-korban lebetonozott úton, próbáltam visszaidézni, hogy kihagytam-e valaha is egy Kolorádót, mióta a fesztivál 2016-ban elindult. Nem sikerült, 2019-ig jutottam, amikor szembejött a fesztiválozókat a hüvösvölgyi villamosmegállótól a bejáratig fuvarozó kisteherautó, ami mérete, de főleg sebessége miatt úgy hat azon a névtelen murvás betonúton, mintha az Anker közben szembejönne az emberrel a Kék Hullám sebesvonat.
Mindenesetre sokszor voltam már a Kolorádón, ami az utóbbi években szemmel láthatóan rengeteget fejlődött. Ebben valószínűleg közrejátszott az is, hogy sokkal kevesebben szöknek be, többet ellenőrizik a karszalagokat. Ha épp nem volt pénzem a jegyre, én is beszöktem, csak egy rohadt nagy kerülőt kellett tenni a budai erdőkön keresztül, hogy három óra – ebből harminc perc „hol a faszban vagyunk?”-típusú kilátástalanság –, egész végtagokat elfoglaló csaláncsípés, és másfél üveg bor után az ember megérkezzen a fesztivál valamelyik kempingjébe, hogy aztán azzal a lendülettel kezdhesse is újra az egészet, mert egy szemfüles valtonos kiszúrta, hogy a tavalyi karszalag van a kezén, és csak az.
Ezt most már érzésre nehezebb megcsinálni, az egész sokkal profibban és erőszakosabban hat, különösen, amikor a szekus felkelti az egész tábort (sátrakban és függőágyakban alvó embereket egy fesztiválon), azzal, hogy jegyeket kérem felmutatni ellenőrzésre, és hazaküldi a srácot, mert fél órája lejárt a jegye, csak a határidő álmában érte.
A szerdai nap még nem teljes gőzzel indult, voltak színpadok, amelyek aznap még ki se nyitottak, de a többin se volt annyi fellépő, mint csütörtöktől lesz szombatig. Erről a jelek szerint nem szólt senki a Hakumba zenekarnak, akik az első fellépők voltak idén a nagyszínpadon, és akikre láthatóan nem ragadt rá semmi a nulladik nap álmosságából.
A 11 tagú, sok fúvóssal operáló balkan funky – jobb ötletem nekem sincs arra, hogy ezt műfajilag hova kéne besorolni, ez van talán még a legközelebb a valósághoz, amúgy meg jó zene (lásd még: finom főzelék) – banda olyan erővel rúgta be ezt a fesztivált, hogy sikerült előidézniük több koedukált nappali pogót, az általános jó érzés mellé. Idén mutatták be első nagylemezüket, de már évek óta játszanak együtt, a januári bemutató óta ráadásul több új szám is született. Énekelnek magyarul, angolul, egymás után jön a jazz, a punk, a pop és a gypsy swing, az eredmény pedig egy nagyon boldog buli, amit a közel egytucat ember a színpadon láthatóan nagyon élvez, így mi is. Ha látja, ne hagyja ki!
A Hakumba után Carson Coma, de a kettő között van legalább másfél óra lauf, ilyenkor lehet részt venni a Kolorádó egyik legizgalmasabb nem zenei programján: találd meg a barátaidat egy sok ezer fős fesztiválon térerő és internet nélkül. Az első órákban ez nagyon nehéznek tűnhet, de a tapasztalat az, hogyha valakinek többször kimondod a nevét, általában megjelenik, a telefonmentes élet pedig a második napra (kezd kiürülni a digitál a szervezetből, elmúlik a szédülés, stb.) annyira kellemessé válik, hogy ha véletlenül az ember egy pillanatra elkap egy kis térerőt, és elkezdenek csilingelni az üzenetek és nem fogadott hívások, inkább már meg se nézi.
A Carson Comára rengetegen vártak a nagyszínpad előtti, éppen csak egy kicsit zavaróan lejtő mezőn, de mint később megtudtam, ez nem a szokásos közönsége volt a zenekarnak, kevés tinilány, több raver, a szöveget nem is azok énekelték igazán, akik az első sorokban álltak, inkább a harminc pluszosok a tömeg szélén. Mindenképpen jól állt a zenekarnak, hogy olyanok állnak előttük, akik nem akarnak rájuk hasonlítani. Ezen a szinten néha már nehéz a termék helyett a zenére figyelni, pedig a srácok – legalábbis a színpadon – inkább figyelnek az utóbbira.
És ahogy már írtam, ez nagyon nem így hangzik felvételről. Élőben volt saját hangzás, valami szemcsés cucc, amitől az egész egyedi lesz, és bár a szövegekkel így sem tudtam azonosulni, ez most egyáltalán nem érdekelt, mert a zene tényleg nagyon élvezhető volt. Rendes pedálozás, varacskosabb riffek, tényleg rockzene ment a színpadon, nem hittem el. Brüsszelben is biztos jól szólt volna. Azt javaslom tehát mindenkinek, hogy ha kiváncsi a Carson Comára, ne nézze meg a YouTube-on, hanem jöjjön el a Kolorádóra, ott nincs térerő.
Csütörtök
Még pont sikerült fél órát elcsípnem az Óperentziából a La Femme előtt, épp annyit, hogy megállapítsam: ez még mindig az egyik legjobb kortárs magyar zenei produkció, agyam eldobom, hogy mit összedobol az az ember. Az Óperentzia (jelenleg) kétfős, szintetizátor, dob, pszichedelikus zene, olyan fajta, amiben simán el lehet veszni 4-5 órára, nagyjából ilyen hosszú szett illene hozzájuk minden alkalommal, amikor játszanak. Ilyen hangzásvilággal nem operál senki más, keveredik a magyar és a balkán népzene a trance-al, a technóval, a dubbal, az egész felkap és elvisz magával, te meg szívesen mész. Bánházi Gábor és Domokos Tibor különösen jók akkor, ha a Csángálló zenekarból is ismert Sára Csobán is eljön velük fújni az ütemekre, ő most pont nem volt, de az alap duó lüktet így is, utólag bánom, hogy nem maradtam végig.
Merthogy a La Femme. Az eredetileg biarritzi pop-rock csapat körülbelül tíz éve forgatta fel a francia könnyűzenét, anno jó pár playlistemen rajta volt, az első két albumuk (Psycho Tropical Berlin, Mystère) az elejétől a végéig tökéletes, de nekem a 2022-es Teatro Lúcido is tetszett.
Azt hiszem 2018-ban voltak a Szigeten, hihetetlen buli volt, nagyon jó közönséggel, óriási pogó, a színpadon vedelték a vörösbort, és még rá is húztak valamennyit a másfél órás koncertre. De a legnagyobb különbség talán az volt a mostani kolorádós koncertjük és az öt évvel ezelőtti között, hogy azt lehetett hallani.
Először azt hittem, én süketültem meg végre az évek óta tartó mélyláda ölelgetésben, de aztán egyre több félmondatot kaptam el arról, hogy ez bizony halk. JBL halk, mint amikor elhúz melletted egy Wolt-futár és a táskájából szól az Avicii. Hát kinél volt az az istenverte master? Még inkább: kit zavar a hangos zene, fél napi járóföldre van a civilizáció?? A szomszéd színpadról odahallatszott a dara, az ötödik sorban emberi hangerőn lehetett beszélgetni.
De ezt még át lehet hidalni, ha hangosan játszák a zenét, nem baj, ha halkan szól, de a La Femme végig olyan volt, mint a mozis kóla. A közönség is alig mozgott, csak az utolsó pár számra alakult ki valami az első sorokban, egyébként ülő koncertet is adhattak volna, pedig ez elvileg hipergyors újhullámos pop.
A hangulatot a Bohemian Betyars mentette meg, rájuk mindig lehet számítani, ha be kell röffenteni egy bulit, szokásos megőrülés, nagy pogó („Húzzátok ki nagyobbra, hát a Fishingen kiröhögnek!”). A betyárok speed-folk-freak-punkja fél 1-kor kezdődött, és a többi napra is raktak nagy koncerteket 1 órára, ami nagyon jó elmozdulás attól a magyar fesztiválokra jellemző gyakorlattól, hogy a nagyszínpados koncerteknek általában legkésőbb éjfélkor vége van.
A Kolorádónak viszont még két napig nincs vége, úgyhogy aki teheti, vegyen magához ötöt az otthon tartott 140 repohárból, meg valami meleg ruhát (nem vicc, éjszaka tényleg nagyon hideg van), és másszon fel a budai hegyekbe, mert ez még mindig az egyik legjobb fesztivál, amit ebben az országban megrendeznek.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
