Lehet, hogy Indiana Jones fölött eljárt az idő?

Valamilyen értelemben biztosan igen, olyannyira, hogy egy kicsit erről is szól a film alkotói, Steven Spielberg és George Lucas által több mint negyven éve belengetett ötödik része, az Indiana Jones és a sors tárcsája: Harrison Ford már 80 éves (pár nap múlva lesz 81), Indiana Jones, a régészprofesszor pedig a film elején épp nyugdíjba megy az egyetemről, ahol már meglehetősen kiégve tartotta nem annyira izgalmas óráit a nem annyira lelkes hallgatóknak; a lelkesedés inkább csak a reggeli kávéba beöntött viszkinek szól már.

De nem csak ilyen értelemben lehet elgondolkodni azon, mekkorát tudhat még gurítani egy Indiana Jones-film 2023-ban, 34 évvel az utolsó „igazi” epizód, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag után (mert a 2008-as Indiana Jones és a kristálykoponya királyságát a maga alienjeivel meg a fridzsiderbe bújva túlélt atomrobbantásával a legtöbben inkább igyekeznek elfelejteni). Negyvenkét év telt el az első rész óta, és azóta finoman szólva sokat változott a filmipar: nincs már olyan év, hogy ne jönne ki minimum egy, de inkább két minden eddiginél látványosabb kalandfilm, ami valamiben feltétlenül többet dob, mint korábban bármi, legyen szó James Cameron speciális, később a Mars-kutatásban is felhasznált kameráiról meg azok még tovább fejlesztéséről az Avatar első és második részében; vagy Tom Cruise-ról, aki azzal turnézza körbe évek óta a világsajtót, hogy épp milyen, súlyosan életveszélyes mutatványt csinált meg az új filmje kedvéért motorral szakadékba ugratástól a Burzs Kalifa felhőkarcoló megmászásáig. És az ilyenek között is kijön évente néhány gigantikus költségvetésű és dollármilliárdos bevételű látványtúladagolás Marveltől az amúgy elég nyíltan épp az Indiana Jones sikerére épülő Unchartedig.

Lucasfilm

Ebben a világban milyen helye van egy ötödik Indiana Jones-filmnek? Mennyire tud még esemény lenni, mennyire tud még újat mutatni, mennyire tud még több vagy akár csak más lenni a másik száz hasonlónál?

Indiana Jones és a sors Daciája

Pláne, hogy elég nyögvenyelősen készült a film: jó féltucatszor halasztották el a bemutatóját, az eredetileg kitűzött premierdátumon még a forgatást sem kezdték el, de ami még baljósabb volt, idő közben kiszállt a kreatív folyamatokból az eddigi filmek rendezője, Steven Spielberg és az író George Lucas is (nem mintha az ő nevük ma még garancia lenne a minőségre, lásd a Kristálykoponyát vagy a Star Wars-előzménytrilógiát). A filmet végül a Logan – Farkasról vagy Az aszfalt királyairól ismert James Mangold rendezte és részben írta is.

És a végeredmény rá is erősít a fenti kérdésekre:

ha nem szerepelne benne pont a kalapos, korbácsos Harrison Ford, az Indy 5 épp olyan kalandfilm lenne, amiből tizenkettő egy tucat.

Épp úgy száguldó vonat tetején verekszik benne a főhős és a főellenség, mint bármelyik James Bond- vagy Mission Impossible-filmben, és épp olyan jópofák benne az autósüldözések, mint azokban, mert itt sem egy arra alkalmas jármű az autó vagy motor melletti másik szereplő, hanem egy tuk tuk vagy egy ló. Itt is ugyanolyan közepesen mutatnak a CGI-vel megoldott akciójelenetek, viharban röpködő, hatvan évvel ezelőtti repülőgépek és társaik. A legtöbb filmrajongó máig emlékszik, hogyan gurult Indy mögött a hatalmas, gömbölyű szikla vagy hogyan húzott elő pisztolyt a késpárbajban az Elveszett frigyládában, hogyan lépett rá a láthatatlan hídra Az utolsó kereszteslovagban. Hát ilyen jeleneteket ebből a filmből aligha lehet majd felsorolni harminc év múlva. És csak részben azért, mert James Mangoldéknak nem volt egy olyan ötletük sem, ami ennyire kimagaslana az éves átlagból. De azért is, mert ma már milliószor nehezebb kimagaslani az éves átlagból.

Lucasfilm

Indiana Jones és a sós rágcsája

És az Indiana Jones és a sors tárcsája kapcsán ez egyébként nem csak az emlékezetes jelenetekre igaz:

az egész film olyan, mint a mai akció-kalandfilmek java, nem jobb, de nem is rosszabb azoknál.

Épp ezért a kritikusok mérhetetlen fanyalgása a cannes-i premier után mindenképp túlzó, hiszen szó sincs arról, hogy rossz film lenne; a negatív kritikák inkább talán azzal magyarázhatóak, hogy a kritikusok a vörös szőnyeg mellől az ünnepi díszbemutatóra bevonulva elhitték, hogy lehet majd még olyan egy film hatása, mint 1981-ben, és ezt pont az ötödik Indy-film fogja bebizonyítani. Hát ezt nem bizonyítja, az tény. De azért az is igaz, hogy nincs vele semmi különösebb gond. Hogy nem leszünk fiatalabbak és nem jön vissza a kamaszkorunk, arról nem Ford, Mangold, Spielberg vagy Lucas tehet.

Az egyetlen alapprobléma a filmmel tulajdonképpen nem is probléma, sőt szinte akár még elvárásnak is lehetne nevezni: hogy totálisan ledobja a gyeplőt mindenben, aminek köze van az észszerűséghez. Szinte nincs olyan jelenet a filmben, ami ne hányna fittyet a fizika, a termodinamika, a gravitáció, a fizika, az emberi anatómia, a technika vagy általában a józan ész minden egyes törvényére: ilyen értelemben az Indy 5 talán egy kicsivel már közelebb áll a Kengyelfutó gyalogkakukkról szóló rajzfilmekhez, mint egy dokumentumfilmhez, de hát ez kell ahhoz, hogy ennyire látványos lehessen.

Hát milyen béna lenne már, ha egy egyszerű rendőrségi ló, amelyet először lovagol meg egy épp a hátára pattanó régész, ne lenne hajlandó azonnal és minden ijedség nélkül levágtatni a metróaluljáróba, beugrani a sínekre, és szembevágatni a közeledő metróval egészen az utolsó centiméterig! Ha a véletlenül lenyomva maradt géppuska-ravasz ne oldaná meg azonnal az összes ellenség semlegesítését, ha egy tuk tuk ne tudna pontosan ugyanolyan gyorsan száguldani az úton, mint egy menő személyautó, és elromlása esetén ne lehetne megjavítani egy rágógumival! Csak a legelső percben el kell fogadni, hogy egy Bolondos dallamok gondolkodásmódjával megalkotott rajzfilmet látunk élő szereplőkkel, és innentől nem foglalkozni ezzel többet.

Lucasfilm

A rajzfilm ráadásul abban is érvényesül, hogy az első, jó félórás szekvenciában nem Harrison Fordot látjuk, hanem azt a színészt, akit a mesterséges intelligencia rakott össze: az alkotók nagy büszkesége volt a 30-40 évvel visszafiatalított Harrison Ford szerepeltetése a filmben, mert nem ugyanazzal a technikával oldották meg, ahogy az elmúlt években sokan (például Martin Scorsese Az írben Robert De Niróval ), és ami tényleg iszonyú eredményre vezetett, a valós arcon való képkockánkénti bütyköléssel. Itt viszont a gép Harrison Ford korábbi szerepeiből alkotta meg a fiatal arcot, azaz tulajdonképpen nem is visszafiatalításról van szó, hanem a régi képkockák újrafelhasználásáról, és az eredmény valóban jobb, mint más kísérletek esetében. De hogy az egész ne legyen egy kicsit bizarr, azt ugyanúgy nem tudták most sem megoldani, ahogy azt sem, hogy bármiféle színészi játékról lehessen beszélni ezekben a jelenetekben.

Ennél persze sokkal komolyabb probléma, hogy Ford esetében speciel a többiben se nagyon. Pedig a nyolcvanéves színész ma is kiváló – lásd például a kiváló Direkt terápia című, friss sorozatát –, de A sors tárcsájában szinte mindig ugyanazt az egy, haragosan és egyúttal egy kicsit ijedten rácsodálkozó arckifejezését használja, és annyi. Amit külön kiemel, hogy a második legfontosabb szereplő egy fantasztikus színész, a Fleabagről ismert Phoebe Waller-Bridge, aki viszont egyetlen szemöldökfelvonással jól megfogalmazott, vicces és kifejező bekezdéseket tud elmondani szavak nélkül is. Igaz, korunk egyik legzseniálisabb színésze, Mads Mikkelsen sem játssza éppen túl a főellenség szerepét, de legalább szigorúan nézni nagyon kifejezően tud.

Indiana Jones és a borscs tálcája

Hogy a gyeplő ledobásában és őrült ötletekben nemcsak az akciójelenetek, de maga a sztori is élen jár, az tulajdonképpen szintén egyfajta elvárás az Indy-sorozattól. Sokan beszélnek a „film végén a fordulatról”, pedig tulajdonképp nincs is szó ilyenről: már abból, amikor elhangzik, mi is a címbeli sors tárcsája – egy eszköz, amelyet a sztori szerint Arkhimédész azért alkotott meg, mert felfedezte a töréseket az időben, amelyek átjárókat nyitnak meg –, meg aztán Mikkelsen egy megjegyzéséből egészen evidensen következik, hogy mi felé is halad a történet. És ha elfogadtuk a ledobott gyeplőt – eddigre már rég muszáj volt, ha nem távoztunk dühösen a moziból –, akkor a forgatókönyv tökéletesen meg is valósítja a vállalásait: az alapötlet, Mikkelsen karakterének motivációja érdekes és jó, a megvalósítás izgalmas, és tulajdonképpen képileg is egész egyedi.

A rajzfilmes agyeldobásnak persze előnyei is vannak: így aztán nem lehet panaszkodni a ritmusra, olyannyira, hogy nagyjából a film utolsó órájában már egyáltalán nincs olyan perc, ami ne valamilyen fontos akcióval telne, de korábban is jóval kevesebb beszélgetéssel megoldott probléma szerepel, mint ahány verekedéssel és meneküléssel, sőt, Phoebe Waller-Bridge még a kódfejtős magyarázkodásból is szinte stand up-jelenetet csinál. A pörgős ritmus ugyanakkor nemigen van összhangban a korábban már említett életkori kérdésekkel: bár a film elején, aztán egyszer a közepén is téma, hogy hát igen, Indy már nem a régi, meg hát a kor meg az évek, de valójában egyáltalán semmi sem történik máshogy a filmben, mintha 35 éves lenne a főszereplője, nem kevésbé ájul el mindenki azonnal, amint Ford orrba vágja, és olyan jelenet sincs, amiben bármilyen akciómutatvány sikerét épp a főhős nyugdíjas életkora befolyásolná.

Az Indiana Jones és a sors tárcsája valójában nem akar ilyesmiken gondolkodni, nem akar túlmutatni a megszokott kalandfilmes kereteken – még a romantikus lezárás sem függ össze valójában az életkorral, hiszen egy fiatalkori, korábbi Indy-jelenet megismétlése –, nem akar azon gondolkodni, hogyan adjon finálét egy hosszú sorozatnak, sőt, az utolsó képe alapján még arra sem lehet mérget venni, hogy az eredeti kijelentésekkel ellentétben esetleg ne készülne majd még újabb rész. Ez a film nem akar semmin gondolkodni, nem akar más lenni, mint egy bombasztikus popcorn-mozi.

És az is. Bombasztikus is és popcorn-mozi is, annak minden előnyével és hátrányával. Viszont van egy jelentős fegyvertény a birtokában: szerepel benne Harrison Ford, és a karaktert, akit játszik, Jonesnak hívják, Indiana Jonesnak. A Sors tárcsája méltó ehhez a névhez még akkor is, ha ugyanakkor semmit nem veszített volna az univerzum, ha végül mégsem készült volna el ez az ötödik rész. De nem veszített azzal sem, hogy elkészült.