Amíg lesznek fizető nézők, minden évben készül majd egy új Star Wars-film.

Ez volt a világ alighanem leghíresebb sci-fi filmsorozatát hosszú idő után újraindító stúdió, a Disney visszafogottságot már mímelni sem próbáló álláspontja, miután a cég megvásárolta a Lucasfilmet, és zöld út nyílt a régi nagy siker gátlástalan kiszipolyozása előtt. Ám ahogy az újabb és újabb filmek – minden páratlan évben egy folytatás, minden párosban egy kísérő film – egyre érdektelenebbek lettek, úgy a Disney is letett a tervéről, és egyelőre leállt a dömpingről.

Legalábbis egy ideig így tűnt, mostanra viszont látszik, hogy nem leállásról van szó, csak sávváltásról: a dömping most már sorozatok formájában van jelen. Az eleinte nagyon erős, aztán egyre szürkülő A mandalóri több társ-sorozatot is kapott (Boba Fett könyve, Ahsoka), ott volt az eszeveszettül rossz Obi-Wan Kenobi, aztán a nézőket végre maximálisan felnőttnek néző Andor, ha csak az élő szereplős sorozatokról beszélünk, az animációsokról nem is. És erre jött még rá aggasztóan hamar Az akolitus, ami miatt az emberben tényleg felmerült a kérdés, egy stúdió vajon tényleg tud-e ennyi idő alatt ennyi izgalmas, komolyan vehető, emlékezetes szériát gyártani.

Nyilván nem sokan lepődnek meg, hogy a válasz nem.

Az akolitus pont az a sorozat az első három rész alapján, amire a „tizenkettő belőle egy tucat” mondást kitalálták: nincs vele komoly gond, el lehet nézegetni anélkül, hogy belefájdulna a fejünk, de pár nap után már nem olyan könnyű felidézni, miért is volt érdekes az előző epizód. Meg azt is, hogy miért is lenne érdemes megnézni a következőt; és ez tulajdonképpen a legaggasztóbb kérdés, ami nyolcrészes sorozattal kapcsolatban felmerülhet, pláne, ha az alkotók további évadokat terveznek, márpedig nyilván terveznek – „ameddig vannak fizető nézők”, ugye.

Disney

A sorozat úgy száz évvel a Star Wars-filmek ideje előtt játszódik, a Köztársaság fénykorában, amikor galaxis-szerte mindenütt jelen vannak a Jedik, és… Hát, más nem igazán derül ki az általános körülményekről, szóval azt épp nem lehet mondani, hogy atmoszférateremtésben vagy világépítésben lenne erős a sorozat, sőt egyelőre még arra se fecséreltek egyetlen szót sem, ha már ezt a korszakot látjuk, hogy mit is jelent a Jedik általános jelenléte ebben a világban. Pedig a legelső jelenet rögtön az, hogy egy Jedi mester egy láthatóan elég kétes kocsmában iszogat és bulikázik mindenféle félvilági alakokkal, és ez tipikusan olyan szituáció, amit egy, a témájáért igazán lelkesedő, nem futószalag mellett, hanem szívből dolgozó alkotó örömmel árnyalna egy kicsit, de itt semmi ilyesmiről nincs szó. Az alkotók itt inkább a közelharc-jelenetekre koncentráltak, láthatóan alaposan és aprólékosan megkoreografált verekedésekre, ami szép és jó, csak eddig nagyjából hétszáznegyvenegy akciófilmben láttunk már pontosan ugyanilyeneket, és nem biztos, hogy épp a Star Warstól vártuk a hétszáznegyvenkettediket még akkor sem, ha a bunyót rendszertelen időközönként, de nem túl gyakran az Erő használata szakítja meg.

Disney

A sztori alapja, hogy egy korábban Jedinek kiképzett, de a Rendet valamiért elhagyó nő sorra gyilkol meg bizonyos Jedi mestereket egy régi „befejezetlen ügyre” hivatkozva, a gyilkos személyéről viszont hamar kiderül, hogy bár teljesen biztosak voltunk a kilétében, mégis tévedtünk. Így – az első három rész alapján vélhetően – a nyolc epizód arról fog szólni, hogyan próbálja megállítani a gyilkost néhány őt üldöző Jedi, a flashbackekből pedig eközben kiderül, mi is volt az a bizonyos múltbeli ügy (erre remélhetőleg a későbbi részekben árnyalják még a magyarázatot, mert ami a harmadik epizódban történt, az finoman szólva sem volt megalapozott lélektanilag). A nyolcadik rész végén pedig várhatóan kiderül majd, ki is az a Rejtélyes Alak, aki kiképezte a gyilkost (és akiről biztosan lehet még pár spin-off-sorozatot gyártani), és egyáltalán mit jelent az eredeti, angol címben még menő Acolyte szó, ami magyarul már nevetségesen és kínkeservesen bénán hangzik akolitusként.

Ebből a leírásból talán már látszik, mi a probléma a sorozattal: bár megvan benne a minimálisan szükséges feszültség – mi a gyilkos motivációja?, hogyan állítják meg?, miért történt, ami régen történt? –, ezek egyike sem annyira érdekfeszítő, hogy egy kicsit is felvinné bárki pulzusát. Messze nincs meg benne például A mandalóri rejtélyfaktora: akkor sem a főszereplőről nem lehetett tudni, pontosan ki is ő, sem a társáról, a rejtélyes Gyermekről, vagy ahogy a legtöbben nevezték, Baby Yodáról, ahogy az is izgalmas kérdés volt, hogyan fogja ennek a két lénynek az útja keresztezni egymást. Ez a legelső pillanattól elegendő feszültséget adott ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk a következő részre. Hasonlóképp az Andorban az volt a bizsergető újdonság, hogy levitte a sci-fit földközelbe, a hétköznapi kisemberek és az alacsonyabb rangú politikusok körébe, hogy a börtönös szállal még az elnyomást is behozza a képletbe.

Az akolitusról viszont semmi ilyet nem lehet elmondani, vagy egyszerűbben szólva:

nincs válasz arra a kérdésre, mivel is izgalmasabb épp ez a sorozat, mint bármelyik másik hasonló.

Mindeközben a látvány is nagyjából a szokásost hozza, egyedi ötletek, újszerű lények vagy tárgyak, fegyverek, járművek nemigen akadnak (egyelőre?), szóval ilyen téren is eszünkbe juthat a „tizenkettő egy tucat” kifejezés. A színészi játék meg inkább kellemetlen, mint kellemes: ha nagy bajról nincs is szó, azért nemigen akad senki, aki kiemelkedően többet hozna egy űrszappanopera űrszappanopera-színészénél.

Disney

Az online hozzászólásokat és kritikákat elnézve azonban mégsem mindezek miatt övezi látványos gyűlölet Az akolitust, hanem azért, mert

olyan, mintha szándékosan a woke-ellenes, begyöpösödött, nőgyűlölő homofób rasszisták bosszantására hozták volna létre,

és még az is lehet, hogy ez tényleg így volt. Akkor legalább érthető lenne, miért is volt fontos bárkinek épp ezt a sztorit elmondani. Ráadásul az sem mellékes, kit is fed itt a „bárkinek”: az a Leslye Headland a sorozat kreátora, aki pályája elején négy éven keresztül volt a rengeteg nő megerőszakolása és szexuális zaklatása miatt elítélt Harvey Weinstein személyi asszisztense. Az ő élete, illetve karrierének ez a szakasza volt az, ami Az asszisztens című filmet ihlette: ez egy meg nem nevezett, de nyilvánvalóan Weinsteinről mintázott, nagyhatalmú filmproducer asszisztenséről szólt, aki bár maga nem lát semmi konkrét bűncselekményt, de egyrészt olyan feladatai vannak, mint a nagyfőnök kanapéjának letisztítása, másrészt amint szót próbál emelni a helyzet ellen, azonnal szembetalálja magát azzal, mennyire összezár a rendszer a nagykutya védelmében és a magafajta kisemberek ellenében.

Lehet persze, hogy az ebben a munkakörben megtapasztalt visszaélésektől teljesen független, hogy a sorozatban

• egy nő a főszereplő,
• aki fekete,
• egy csak nőkből álló kommunában nőtt fel,
• lényegében két anyja volt,
• akik vélhetően leszbikusok.

Mindenesetre – vérmérséklettől függően – vicces vagy elkeserítő, hogy 2024-ben még mindig ott tartunk, hogy egy film(sorozat) „rajongói” teljesen komolyan úgy gondolják, tönkreteszi és meggyalázza kedvencüket, ha abban fekete, leszbikus nők szerepelnek. Pedig mellesleg Headland meg is indokolta a dolgot; hogy ne legyen spoileres a mondat, elég annyit mondani, hogy a Wonder Woman képregény(film)ekből ismerthez hasonló női közösségről van szó, és ez kifejezetten fontos a főszereplő élettörténete szempontjából, szóval még az sem igaz, hogy a mai „woke korban” csakazértis szerepeltetnének kisebbségeket, mert a politikaikorrektség-rendőrség máskülönben bilincsben vinné el az alkotókat.

Disney

A színtiszta bigottság mellett ugyanakkor az is probléma, hogy a gyűlölködők elterelik a figyelmet a lényegről. Jó lenne, ha Az akolitusról nem az maradna meg, hogy azért volt gyenge sorozat, mert az egyik fekete nő szerelmesen megsimogatta benne a másik állát – hanem az, hogy Az akolitus az egyik bizonyíték, hogy sorozatgyártásban, szakmányban előállni újabb és újabb Star Wars-sorozatokkal garancia arra, hogy az egész érdektelenségbe fulladjon.

Na ez a baj, nem a fekete leszbikusok.