A Taxisofőr írója a HVG-nek: Senki nem veszi komolyan az Oscart
Az Oscarra jelölt Paul Schrader nem kertel: aki komolyan veszi az Oscart, az szerinte nem normális. Martin Scorsese harcostársa, a Taxisofőr és a Dühöngő bika forgatókönyvírója elmondta, mi zavarja a Sátántangóban, mivel fenyegette őt a japán szélsőjobb, és mit gondol a nemrég elhunyt Gene Hackmanről.
Azt mondta, hogy két munkáját tartja a legjobbnak. Saját értékítélete szerint a Taxisofőr a legjobb forgatókönyve, a Mishima pedig a legjobb filmje a rendezései közül. Továbbra is így gondolja?
Amikor a Mishimát forgattam, mindenem megvolt. Ez két dolgot jelentett: pénzt és szabadságot. Kivételesen itt mindkettő összejött. Megvolt a költségvetés, és teljes volt a szabadságom. Ha úgy döntök, hogy minden szereplő zöld sapkát viseljen, akkor minden szereplő zöld sapkát visel. Ekkora szabadságot élveztem. Volt annyi eszem, hogy kihasználjam a helyzetet, és előrébb lépjek rendezőként, előrébb a korábbi filmjeimhez, a Párducemberekhez és az Amerikai dzsigolóhoz képest, egy újfajta koreográfia felé. Ezúttal megvolt az a luxusom, hogy 65 napig forgassak, amire korábban nem volt módom. Akkoriban egy átlagos forgatás 25 nap volt. Ma ez 20 nap.
Továbbra is fenntartja, hogy a Taxisofőr a legjobb forgatókönyve?
Ma már úgy gondolom, hogy nem a Taxisofőr, hanem A hitehagyott.
Miért?
Mert érettebb munka. Maga a történet olyasmi, mint a Taxisofőré, de A hitehagyott mélyebbre megy, gazdagabb anyag.
A Jakuzák volt az első forgatókönyve, amit Hollywood megfilmesített. Sidney Pollack rendezte. A Jakuzákat a bátyjával, Leonard Schraderrel közösen írta, ahogy tíz évvel később a Mishimát is. Japánban játszódik mindkét film, de míg a Jakuzák fikció, a Mishima hőse valós személy: a nagy japán író, Misima Jukio, akinek az élete kész regény. Az még csak hagyján, hogy magánhadsereget alapított, de 1970-ben államcsínyt kísérelt meg. A kísérlet elbukott, Misima pedig harakirit követett el. Amikor megírta a Jakuzákat, már sejtette, hogy egyszer filmet kell csinálnia Misimáról?
Régebbre kell visszamenni, a vietnámi háborúig. A bátyám a behívó elől egészen Japánig menekült. Missziós szolgálatot vállalt Kiotóban, tanárnak állt. Küzdelmes időszak volt, a hitét, a feleségét, a munkáját is elvesztette. Viszont egyre több jakuzafilmet nézett, és ezekről nekem is beszámolt a leveleiben. Ezeket főleg a Toei nevű stúdió gyártotta. Akkoriban mindenki az új Bruce Lee-t kereste, gondoltam, lehet, hogy Japánban lenne érdemes keresgélni. Írtam is egy nagy cikket a jakuzafilmekről a Film Commentbe, címlapra is került. A lényeg, hogy megírtuk a magunk jakuzás forgatókönyvét, amit sikerült eladnunk. Ez volt a belépőm Hollywoodba.
Misima alakja hogy került képbe?
A bátyám még Japánban volt, amikor Misima rituális öngyilkosságot követett el. Engem akkor nagyon foglalkoztatott az öngyilkosságot választó harcos patológiája és úgy általában az a keresztényi elgondolás, hogy megválthatom magam a saját szenvedésem által. Misima alakja mintha csak rám várt volna, hogy megfilmesítsem. Itt egy sikeres alak, egy íróember és családapa, egy elismert híresség, szöges ellentéte a Taxisofőr Travis Bickle-jének, és mégis ugyanaz a kóros neurózis hajtja, mint őt. Hogy az ember a saját szenvedése által felülemelkedhet az életen. Pedig egy világ választja el őket. A világ másik felén, egy teljesen más kultúrában találtam meg Travis Bickle ellentétét. Ebből született meg a Mishima forgatókönyve. És bármilyen hihetetlen, még pénzt is kaptunk rá.
Még ennél is hihetetlenebb, hogy részben egy nagy hollywoodi stúdió, a Warner finanszírozta a japán színészekkel, japán nyelven forgatott filmet. Mekkora szerepe volt ebben Francis Ford Coppolának és George Lucasnak, a Mishima két executive producerének?
Jóbarátom volt Tom Luddy, aki a Pacific Film Archive-ot vezette. Ő lett a Mishima producere, és ő hozta magával Francist. Francisre azért volt szükségünk, mert meg kellett valahogy szereznünk Misima özvegyétől a Misima-regények megfilmesítési jogait. Francisnek, aki A keresztapa-filmek révén a népszerűsége csúcsán volt, épp Japánban volt dolga. Ő volt az, aki meggyőzte az özvegyet, hogy adja nekem a jogokat. Oda is adta, egy regény, a Forbidden Colours kivételével. Ez Misima egyetlen nyíltan meleg regénye. Ezt nem adta az özvegy.
Most már csak a pénzt kellett összegyűjteniük.
A költségvetés felét a japánok adták, a Fuji és a Toho cégek. Valamivel több mint kétmillió dollárunk jött így össze, de ennek a duplájára volt szükségünk. Francisnek támadt az az ötlete, hogy vonjuk be George Lucast. George haragudott a Warner Brothersre, nagyon nem volt az ínyére, ahogy a THX 1138 című filmjét forgalmazták. A nemtetszésének hangot is adott. A Star Warst pedig már a 20th Century Foxnál csinálta meg. A Warner szeretett volna békét kötni a Star Wars atyjával, úgyhogy amikor George felkereste őket, hogy szálljanak be a pénz felével a Mishimába, a Warner főnöke visszakérdezett: George, ha odaadjuk a pénzt, szívességet teszünk neked vele? Igen, szívességet tesztek – válaszolta Lucas. És odaadták a pénzt. Remélem, valamilyen úton-módon vissza tudtam adni neki a szívességet.
A Taxisofőr és a Mishima – mint említette – bizonyos értelemben összetartoznak: mindkét férfi, Travis Bickle és Misima is az öngyilkosság felé tart. Miért foglalkoztatta ennyire az öngyilkosság gondolata?
Nem szimplán az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott, hanem az a beteges meggyőződés, hogy az öngyilkosság megváltó erővel bír. A gyökerek a judeo-keresztény hitvilág mélyére vezetnek, ismerjük az önostorozást, a világi örömöktől való lemondást és sok minden mást, ami azt szolgálta, hogy a lélek a testi szenvedés által tisztuljon meg. Ismétlem, engem nem maga az öngyilkosság, hanem annak a lelkiállapotnak a kórtana érdekelt, amiben az ember azt hiszi, hogy az öngyilkossággal elérheti a megváltást.
Került olyan helyzetbe, hogy megfordult a fejében valami hasonló?
Ezek a gondolatok végigkísérték nagyjából az egész életemet. De nekem szerencsém volt, nekem ott van a művészet, a fikció világában éltem ki ezeket. Így nem kellett a való életben megtennem.
Amikor elkezdte Japánban a Mishima forgatását, a helyi szélsőjobb fenyegetéseivel nézett szembe. Elég komoly fenyegetések lehettek, ha védőmellényt kellett viselnie.
Misima a japán szélsőjobb szemében maga volt az isten. Arról persze lehet vitatkozni, hogy a politikai nézetei valósak voltak-e, vagy csak egy nagy színjáték elemei. Mindenesetre a szélsőjobb istenítette. Akkoriban Japánban Amerika-ellenes hangulat uralkodott, Misima is hajlott erre. És akkor jöttem én, egy külföldi, aki a nemzeti hősükről akart filmet csinálni. És ha mindez nem lett volna elég, Misima özvegye a forgatókönyv elolvasásakor szembesült azzal, hogy a homoszexualitás is része lesz a férjéről szóló filmnek. Ő a nagy japán író özvegye volt, nem akart a nagy, de meleg író özvegye lenni.
Mit lépett az özvegy?
Amikor a szélsőjobb megtudta, hogy az özvegynek baja van a filmmel, felkeresték a filmet finanszírozó Toho vállalatot, és közölték velük, hogy márpedig ez a film nem készülhet el. Akkoriban az tűnt valószínűbbnek, hogy ha megtámadnak, kést fognak használni, nem volt olyan sok lőfegyver forgalomban. A producer is elküldte a családját Japánból, én is elküldtem a családomat Japánból. Egy darabig pedig szúrásálló mellényt viseltem. Két-három nap elteltével a producerem, Tom Luddy közölte, hogy most már minden rendben lesz, meg fogom tudni csinálni a filmem.
Mi volt a háttéralku?
A filmünk elkészült, ez mindenképpen nagyszerű fejlemény volt. Aztán jött a hideg zuhany: a japán forgalmazó, a Toho-Towa úgy tett, mintha a Mishima nem létezne. Miután bemutatták a filmet Cannes-ban, a cég vezetője a szemembe mondta, hogy nekik semmi közük ehhez az egészhez. Ez lett a hivatalos álláspontjuk, noha a pénz felét ők adták. Évekkel később tudtam csak meg, hogy a Toho egyezséget kötött a japán szélsőjobbal. Megígérték, hogy nem fogják megakadályozni a forgatást, ha a cég soha nem fogja vetíteni a filmet Japánban. Valamit valamiért. Nem is mutatták be a filmet soha Japánban. Dacára annak, hogy a színészek mind japánok, és mindenki japánul beszél. De legalább a film létezik, Amerikában be is mutatták, és a mai napig része a diskurzusnak. Azzal senki sem számolt, hogy visszahozhatja a befektetett pénzt, erre nem volt esély.
Tavaly arról beszélt, hogy a Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál le akarja vetíteni a filmet, ami véget vetett volna a Mishima nem hivatalos, de nagyon is létező betiltásának Japánban. Nem láttam a filmet a fesztivál programjában.
Ez lett volna az első vetítése Japánban. A Warner igent mondott, Coppola igent mondott, de végül a fesztiválnak ki kellett hátrálnia a dologból. Misima lánya az áldását adta, de Misima fiát nem találták. Majd, amikor meglett, azt mondta, hogy jobban szeretné, ha nem vetítenék a filmet. Jogilag nem tilthatta meg, de Japán konszenzusos kultúra, és ha a fiú azt mondja, inkább ne, akkor nem lesz vetítés. Nem is lett. Persze, aki meg akarta nézni a filmet, az Japánban is megtalálta a módját. Videón, DVD-n vagy streamingen.
A tavalyi Tokiói Fesztiválon életműdíjat kapott Tarr Béla. Ön nagy barátja az ún. slow cinema irányzatnak, a lassú mozinak. Ha akarjuk, Tarr is besorolható ebbe az áramlatba. Hogy áll az ő filmjeivel?
Szeretem Tarr filmjeit. És szeretem a slow cinemát, de ez nem azt jelenti, hogy szeretem a lassú, de hosszú filmeket is. A slow cinema koncepciója közel áll hozzám, egy hétórás film koncepciója már kevésbé. A kétórás slow filmeket jobban kedvelem, mint a 8-9 órás, Sátántangó típusú alkotásokat [a Sátántangó „csupán” 439 perces – a szerk.].
Két nap múlva tartják az Oscar-gálát, megnéztem, milyen jelöléseket kapott 1977-ben a Taxisofőr. Ott sem volt a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában. Stallone versenyben volt a Rockyért, ön be sem került a Taxisofőr forgatókönyvével. Bántotta a mellőzés?
Gondolom, tudja, hogy úgy beszél most, mint valami őrült.
Miért lennék őrült?
Mert senki nem veszi komolyan az Oscart. Aki komolyan veszi az Oscart, annak súlyos problémája van. Ez az egész egy furcsa hollywoodi versengés. Nagyon kevés köze van ahhoz, leginkább semmi, hogy mit gondol egy filmről az utókor. Jó, ha tíz évben egyszer valamit eltalálnak az Oscaron, de 12 óránként egyszer egy nem működő óra is megmutatja a pontos időt. Néha előfordul, hogy az arra érdemesek kapják az Oscart, de a legtöbbször félremegy a dolog. Ha azt hiszi, az Oscar igazságot szolgáltat a filmeknek, akkor ön bolond. Mert ez esetben fogalma sincs, miről beszél.
Rendben, elfogadom. Beszéljünk másról. Tegnap érkezett a hír, hogy Gene Hackman meghalt. Ő is az Új-Hollywoodnak nevezett korszakban futott be, ön is. Keresztezték egymás útjait?
Gene idősebb volt nálam. Mire én megjelentem a színen, ő már hollywoodi tényező volt, nagy játékos. A nagyfiúk ligájában játszott, nagy költségvetésű filmekben szerepelt. Én a függetlenek térfelén játszottam. Akkor dolgozhattuk volna együtt, ha van olyan projektem, amit Gene kinéz magának. Nagyszerű lett volna a Kőkemény pornóvilág című filmem főszerepére, de a Columbia stúdió George C. Scottot akarta. Ha elbaltázod a szereposztást, azzal rosszat teszel a színésznek is. Mindennapos gyakorlat ez. Hogy nem azért kap meg valaki egy szerepet, mert alkalmas rá, hanem azért, mert a neve ér annyit, hogy a stúdió zöld utat adjon a filmnek. Ezt a színész is tudja. Gene Hackmannek és magamnak is rosszat tettem volna, ha csak ezért osztok szerepet rá. Gene sokféle műfajt kipróbált, de legtöbbször az átlagembert játszotta. Kiemelhetném a Magánbeszélgetést vagy a Bonnie és Clyde-ot, de nem egy-két nagy Hackman-alakítás létezik, hanem vagy fél tucat.
Hamarosan újra forgat. Hogy áll az előkészületekkel?
A következő is független film lesz, kis költségvetésű. Remélem, néhány hét múlva elkezdhetem a helyszínkeresést.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
