Szombaton véget ér a 78. cannes-i filmfesztivál és utolsó helyszíni podcast tudósításunkban számba vesszük az idei mezőny legjobbjait és legnagyobb csalódásait. Ráadásul az utolsó napra még jutott egy aprócska remekmű, amely Phoebe Waller-Bridge és Kemény Lili őszinteségét és humorát juttatta eszünkbe.
Cannes hemzseg a csak itt látható filmek világpremierjeitől, legnagyobb idei kedvencünk viszont mégis egy olyan amerikai függetlenfilm lett, amit a januári Sundance filmfesztivál óta megelőzött a híre. Eva Victor mindössze 31 éves és a Sorry, Baby az első rendezése, de berobbanása rögtön olyan erőteljes, mint Phoebe Waller-Bridge-é (Fleabag), Lena Dunhamé (Csajok), Michaela Coelé (Tönkretehetlek) vagy éppen a magyar irodalmi porondon Kemény Lilié (Nem). Fantasztikus humor és kendőzetlen őszinteség jellemzi az egy alapvetően traumatikus eseményen alapuló filmet, amit azonnal kikiáltottunk az idei Cannes legjobb filmjének.
Hasonlóan magas elvárásaink voltak Nadav Lapid (Szinonimák) új filmjével kapcsolatban is, ami a gázai konfliktust nagyon önkritikus izraeli szemszögből mutatja be. A jó szándék azonban nem bizonyult elégnek, mert a Yes hiába bátor és erőteljes, végül mégis a kései Kusturica- és Jancsó-filmek kaotikusságába fullad. A podcastben megvitatjuk, hogy vajon gyávaságból nem került be a versenyprogramba egy ennyire aktuális film, vagy csak nem tartották elég jónak.
Különleges élménynek bizonyult még két távol-keleti film a hivatalos programban. A japán Love on Trial a j-pop tinisztárjainak olyan szerződéses záradékairól szól, amelyek megtiltják, hogy párkapcsolatot létesítsenek, hiszen a rajongók nem vennék jó néven. A kínai Bi Gan elképesztően látványos Resurrectionje pedig az egész filmtörténelmet próbálja megidézni olyan rendezői virtuozitással, hogy csak kapkodta a fejét az egyébként már igencsak lestrapált közönség.
Mivel szombaton kihirdetik a díjazottakat és véget ér a fesztivál, utolsó podcast adásunkban azt jósoljuk, hogy az iráni, fogvatartásából nemrég szabadult Jafar Panahi veheti majd át a főbb díjak valamelyikét, de vélhetően nem távozik majd üres kézzel a spanyol Oliver Laxe (Sirat) és a német Mascha Schilinski (Sound of Falling) sem. Szubjektív összegzésünkben megállapítjuk, hogy az idei versenyprogram kockázatkerülőbb volt, mint az előző években és kevesebb volt a kiemelkedő, letaglózó remekmű. Sokkal több remek vígjátékot láttunk viszont idén, ezért csak remélni lehet, hogy az olyan filmek, mint a Splitsville, a Pillion, a Sorry, Baby vagy a Classe moyenne visszahódítják a szórakozni vágyó közönséget a streaming szolgáltatóktól.
Köszönjük az idei figyelmet és a jövő évi cannes-i filmfesztiválról újra tudósítunk majd podcast formátumban.
A 30 százalékos vámfenyegetés megfelezéséért cserébe az unió vállalta, hogy 750 milliárd dollárért vesz energiát az USA-tól, és 600 milliárd dollárnyi új befektetést hajt végre az Egyesült Államokban.
A könnyűzene mindig is elitellenes volt – véli a szociológus-médiakutató és egyben punkzenész.
