A süketítő csend a magyar filmiparban nem a vihar előtti némaság, hanem a halál utáni.
A magyar filmet 2024-ben kivégezték, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, ebben az évben bevégeztetett a munka, amit Orbán Viktor és kormánya, legutóbb épp a Káel Csaba nevű kesztyűbáb segédletével megkezdtek. (A folyamatról szóló elemzésünk itt olvasható.) Mostanra teljesen egyértelművé vált, és már a kormány sem próbálja titkolni: komoly állami támogatásra kizárólag a magyarság vagy újabban akár a magyar kormányhű erők nagyságát hirdető propagandafilmek számíthatnak, mellettük akad még némi pénz az ártalmatlannak tűnő, esetleg szórakoztató filmekre, és még van egy-két igazi, nagy művész, aki kap támogatást újabb és újabb filmjeire (vélhetően azért, mert túl nagy blamázs lenne még egy Oscar-jelölt Enyedi Ildikót vagy egy Oscar-díjas Nemes Jeles Lászlót is politikai okból kisemmizni).
https://hvg.hu/360/20250210_magyar-fuggetlen-filmek-siker-futni-mentem-most-vagy-soha-hajdu-szabolcs-filmkritikusok-dija-nemzeti-filmintezet
De azt, amiben a magyar film naggyá tudott válni a NER előtti időkben, és ami hosszú évekig kitartott még azelőtt, hogy a Kisgömböc gátlástalanul mindent bekebelezett volna, már nem létezik. A társadalomkritikus – fontos, hogy ez korántsem a „kormánykritikus” szinonimája, hanem a művészet egyik legfőbb feladatának megnevezése –, elsősorban a művész számára fontos tartalom átadása, csak másodsorban a közönség szórakoztatása érdekében, méltó körülmények között létrehozott filmeket az Orbán-kormány lényegében megszüntette. Ezek a filmek már állami támogatás nélkül készülnek, márpedig állami kultúratámogatás nélkül egy ilyen kis országban – azaz ennyire kis fizető közönség számára – lehetetlen valós költségvetésű filmeket létrehozni. Így a mai magyar – nevezzük így az egyszerűség kedvéért – művészfilmesek számára, ha nem számoljuk a külföldre költözést és a hivatásuk feladását, alig maradt egynél több lehetőség: ez a millió kompromisszum árán, a munkatársak anyagi kizsákmányolása révén (más néven: szívességből) való filmezés.
Összehasonlításként: a kormány idei egyik kurzusfilmje, a Sárkányok Kabul felett közel 6 milliárd forintból (felerészt állami támogatásból) készült, Olasz Renátó kritikusok által dicsért nagyjátékfilmje, a Minden csillag 4 millió forintból.
Minden csillag
Kino Alfa
Amikor azt mondom, a magyar szabad művészfilmezést kivégezte a kormány, erről beszélek: már nem két-háromszoros különbségekről beszélünk aszerint, hogy az adott alkotó kedves vagy nem kedves a kormánynak, noha ez sem lenne rendben egy európai, papíron demokratikus köztársaságban, hanem ezerszeres különbségekről.
Fel lehet egyáltalán fogni, mit jelent az ezerszeres különbség ugyanabban a tevékenységben? Aligha. Mintha a kormány barátjának négyezer forintot kellene fizetnie a menzán a rántott húsért és a rósejbniért, nekem pedig négymillió forintot. (Nem mintha ez a hasonlat nem állna meg 2025-ben Magyarország ezernyi ügyére; a film csak egy ezek közül.)
Hogy ezek a filmek aztán költségvetésük mekkora részét hozták vissza a mozijegyek révén, azt épp azért nincs valódi értelme számon kérni, mert a művészetnek valóban nem ez lenne a lényege: minden országnak kötelessége (köz)pénzt áldoznia arra, hogy a kultúrája fejlődjön. Nem az az elsődleges baj, ha nem is hangzik jól, hogy a Sárkányok Kabul felett a költségvetése alig több, mint egy százalékát (63 millió forintot) hozta vissza 13 ezer 600 nézője révén, a másik idei propagandafilm, az 1242 – A nyugat kapujában pedig 3,7 milliárd forintos költségvetésének öt százalékát (190 millió forintot) 10 és félezer nézője révén, bár azt nem lehet mondani, hogy ekkora különbségek után ne lenne érdemes felmérni, mi is okozza az aránytalanságokat.
https://hvg.hu/kultura/20251003_1242-a-nyugat-kapujaban-film-kritika-kurzusfilm-tatarjaras-mongolok-tortenelemhamisitas
De a probléma elsősorban az, hogy az államnak a kultúra egészét kötelessége támogatni, a téma szakértőit és jól leírható kritériumrendszereket segítségül hívva ahhoz, hogy szakmai alapon válassza ki a támogatásra érdemes műveket, lehetőleg nyilvános szempontok szerint. Ehhez képest a magyar filmtámogatás szakmai kritériumrendszere nem létezik, az erről döntő grémiumok működése átláthatatlan és nem nyilvános, munkájukat pedig sem a széleskörű szakma, sem pedig az eredmények nem legitimálják. Ezek a tények; az, hogy eléggé úgy tűnik, a politikai megfelelés az egyetlen valós kritérium, csak feltételezés, ha igen erős és megalapozott is.
A hullaszaghoz hasonlóan jellemző még a magyar filmipar hivatalos részére a Nemzeti Filmintézet (NFI) év végi, kirobbanóan dicsőséges beszámolója a magyar filmipar rekordévéről – miközben a valóság az, hogy a Filmintézet által támogatott, 2025-ben bemutatott magyar nagyjátékfilmek siralmas eredményeket produkáltak. Az NFI által diadalmasan emlegetett kétmilliárdos bevétel és egymilliós nézőszám elsöprő többsége egy 2024-ben bemutatott filmhez, a Hogyan tudnék élni nélküled?-hez kötődik. Ez persze valóban lenyűgöző (és a kissé igénytelen film alacsony színvonalát tekintve valamelyest szomorú) eredmény, ugyanakkor épp arról a világon semmit nem árul el, hogy hogyan teljesítettek a 2025-ös filmek. Illetve amit elárul, az rettentő: azt, hogy idén egyetlen film sem volt, amely akár csak távolról megközelítette volna ezt az eredményt.
Hogyan tudnék élni nélküled?
Intercom
Sőt: az összes, az NFI által támogatott 2025-ben bemutatott nagyjátékfilm mindössze a Hogyan tudnék élni nélküled? nézőszámának ötödét volt képes elérni.
Nagyjából negyedmilliós számról beszélünk úgy, hogy például a Zootropolis 2. című amerikai animációs film egymaga hozott öt hét alatt félmillió nézőt, illetve Herendi Gábor új, állami támogatás nélkül készült filmje, a Szenvedélyes nők egymaga hoz majd várhatóan ennyit vagy többet (jelenleg 164 ezer nézőnél tart, ami jelen viszonyok között nagyon szép eredmény, de a Futni mentem 741 ezres nézőszámát aligha fogja megközelíteni).
https://hvg.hu/elet/20251204_szenvedelyes-nok-herendi-gabor-filmkritika
Hogy egy év magyar filmtermésére összesen kevesebben kíváncsiak, mint egyetlen hollywoodi rajzfilmére, olyan súlyos probléma, amit semmilyen politikai irányultsággal nem lehet nem a magyar filmtámogatási rendszer kudarcának tekinteni.
A politikailag motivált kontraszelekció meghozta a tragikus hatását, és ha nem történik gyökeres, szakmai szemléletű változás a filmiparban, ez a hatás csak erősödni fog.
Hiszen ha a korlátlan befektetett pénzből csupa olyan film készül, ami sem a nézőket nem érdekli, sem a nemzetközi szakma előtt nem öregbíti a magyar kultúra hírnevét, akkor nincs, ami a magyar filmek elé terelné a magyar nézőket, és nincs, ami meggyőzné a magyar film erejéről a világot. Mert persze, hogy a nézőszám nem minden: természetes, hogy egy államnak támogatnia kell az olyan művészeit, mint a legelső filmjével, a Saul fiával azonnal – méltán – világhírt elérő, minden díjat, köztük az Oscart is elhozó Nemes Jeles László; az ilyen kérdésekben nincs helye annak a mérlegelésének, probléma-e Nemes Jeles új filmjének (Árva) 27 ezres nézettsége. (Megjegyzendő: dicséretes, hogy ebben az ügyben az állam szakított néhány éves gyakorlatával, és végre nem valamelyik csókosa – elsősorban Lajos Tamás producer – nyilvánvalóan esélytelen filmjét nevezte az Oscar-díjra, hanem az Árvát, még akkor is, ha e film most nem képviselt annyira vitathatatlan minőséget, mint anno a Saul fia.)
https://hvg.hu/kultura/20251022_nemes-jeles-laszlo-arva-film-kritika-saul-fia-oscar-dij-1956-forradalom
Az NFI egyetlen idei sikere a Véletlenül írtam egy könyvet című ifjúsági film, amelyre több mint 160 ezren váltottak jegyet, és ez az egyetlen film, amely Magyarországot képviseli az Európai Filmdíj átadóján (ez az a gála, amelyen Borbély Alexandrát Európa legjobb színésznőjének választották a Testről és lélekről után). Lakos Nóra bájos filmje a gyászról szól, jó példája annak, milyen filmekre lenne szükség abban a sokaságban, ami az állami rendszerből ki kellene, hogy kerüljön – csak épp a sokaság hiányzik körüle. Ahogy hiányoznak a kormánytól független, és alighanem épp ezért ellehetetlenített Inkubátor Program filmjei is, amelyben mindig is aprópénzért hozhatták létre fiatal alkotók az első filmjeiket, de erről az aprópénzről – ó, kárhozat! – független és valóban hozzáértő grémium dönthetett. A pályázat még létezik, de a győzelem már nem garancia arra, hogy ezek a filmek valóban el is készülnek. Pedig ha igen, abból olyan művek születnek, mint idén a Minden rendben, ami egy borzasztó szülői dilemmáról szól: mit tegyen az apa, ha egyedüli szemtanúja egy bűnténynek, amit a gyereke követett el?
1242 - A Nyugat kapujában című film részlete
Galloping Entertainment
A két idei kiemelt kurzusfilm a propaganda két útját mutatta be. Az 1242 – A nyugat kapujában filmként is rendkívül gyenge (szigorúan szakmai értelemben épp ez volt a legnagyobb gond szinte minden NER-es kurzusfilmmel: dramaturgiailag, rendezésben, színészvezetésben is roppant gyengék voltak), mondanivalójában pedig egyrészt hihetetlenül röhejes, másrészt egészen vérlázító történelemhamisítás. A film ugyanis nyíltan kijelenti: szemben a világ összes történelemkönyvének állításaival a mongolok azért hagyták abba Európa feldúlását, mert a magyarok elmondták nekik, hogy a béke sokkal jobb dolog.
A Sárkányok Kabul felett viszont új iskolát képviselt, két értelemben is. Egyrészt Dyga Zsombor egy valóban izgalmas, a műfaj hatáskeltő eszközeit remekül használó akciófilmet készített a magyar honvédség pár évvel ezelőtti afganisztáni bevetéséről, másrészt viszont ennek a filmnek már a forgatásán is miniszterek sürögtek-forogtak, hogy már egy évvel a premier előtt értelmezzék, miről is fog szólni – „Ugye jegyzetelnek, elvtársak?” – a film.
https://hvg.hu/kultura/20251119_sarkanyok-kabul-felett-kritika-afganisztan-magyar-katonak-kimenekites-dyga-zsombor-trokan-nora-saman-hadmuvelet
Különös színfoltja volt a magyar filmiparnak az Emma és a halálfejes lepke című holokausztfilm, amely alkotói révén szlováknak számítana (Iveta Grófová rendezte), ám a magyar és a cseh állammal koprodukcióban készült, főszereplője pedig az a Borbély Alexandra, akinek több munkát ad a szlovák és a cseh filmipar, mint a magyar, ami önmagában is a magyar film szégyene, akkor is, ha jóhiszeműen fel se vetjük, vajon befolyásolná-e a magyar kormánypárti döntnököket egy magyar film támogatásában, ha annak a Tisza Párt jelöltje, Nagy Ervin felesége lenne a főszereplője.
https://hvg.hu/360/20240918_borbely-alexandra-emma-es-a-halalfejes-lepke-cinefest-interju
Hogy az állami támogatáson kívül milyen más utak állnak még rendelkezésre a magyar filmesek előtt, arra érdekes és szokatlan példa a jelenleg épp újra a mozikban látható Egykutya, mivel ez egyike azoknak a filmeknek, amelyek nem kifejezetten szórakoztatásra készültek, nem kaptak állami támogatást, azonban nem ingyenmunka révén és nem sufnikörülmények között készültek. (Fontos leszögezni, a szórakoztatás nem esztétikai kategória, nem jelent rosszat egy film minőségére nézve, mindössze az adott mű „eladhatósága” miatt fontos. Ahogy a sufnikörülmény sem degradáló szó, hanem a magyar művészfilm új neve.) Az Egykutya ugyanis már színházi előadásnak is egy reklámügynökséggel együttműködésben készült, a Bakonyi Alexa nevéhez köthető PopUp Produkció újító hozzáállása révén, és a film is hasonlóképp valósult meg, az Oscar-díjas rendező, Deák Kristóf bevonásával. És – nyilván elsősorban azért, mert jó film – a modell be is jött, jelenleg közel 45 ezer nézőnél tart a film, és már termelt 100 millió forintot (hogy ez a készítők számára anyagilag elégedettségre ad-e okot, nem tudni).
https://hvg.hu/kultura/20251002_egykutya-film-kritika-bakonyi-alexa-deak-kristof
Szintén szokatlan példa Rózsa Gábor producer-rendezőé, aki autodidakta módon tanult filmezni, rendszeren kívül, saját cége révén, jó esetben szponzorokkal hozza létre filmjeit, és idén messze a legtermékenyebb magyar filmes volt, mert egymáshoz kifejezetten közel két nagyjátékfilmjét is bemutatták: előbb a Reménytelenül – József Attila pszichoanalízise címűt, nemrég pedig az Emma karácsonyát egy kamaszlány első szerelméről.
Rajtuk kívül pedig ott vannak a mára megszokottá vált módszerekkel dolgozók: Olasz Renátó a már említett, 4 millió forintból összehozott Minden csillaggal, a tehetségét már sokszor bizonyító Schwechtje Mihály – aki talán maga sem tudja, miért diszkriminálja fennállása óta az NFI – a Sünvadászattal, egy nagy hibát elkövető bébiszitterről, a különféle fesztiválokon Magyarországnak már nagy dicsőséget hozó Fliegauf Bence, aki ennek ellenére szintén tiltólistán van, és ezúttal a Jimmy Jaguár című kísérleti filmmel jelentkezett, valamint Salamon András a hallgatói segítségével létrehozott Randommal.
https://hvg.hu/kultura/20251109_olasz-renato-minden-csillag-kritika-waskovics-andrea-magyar-film
Hogy miféle kiszámíthatatlan, posztapokaliptikus világ lett a magyar filmipar, azt a fentiek mellett a Legénybúcsú című penetráns borzalom is jelzi: Szente Vajk talán még túl hamar nyújtott be pályázatot a Filmintézethez, amikor még nem bizonyította hűségét a Fideszhez, ezért akkor nem kapott támogatást. Mostanra hiába rendezi már ő személyesen Orbán Viktor nagyobb rendezvényeit, hiába kapta meg kilencmilliárd forint kíséretében az Erkel Színházat, végül az állam keze nélkül rendezte meg a filmjét, amelyben a legnagyobb humorforrást az jelenti, hogy a férfi szereplőknek lehetősége lenne nők ellen szexuális erőszakot elkövetni, és szabadon pakolászhatják az elkábított nők csaknem meztelen testét vicces pozíciókba az arcuk és a nemi szervük elé. A minden szempontból dilettáns film így ormótlan reklámokkal van tele, de ez vele a legkisebb baj.
https://hvg.hu/elet/20251216_szente-vajk-legenybucsu-film-kritika
Az ilyesfajta, szponzorok bevonásával való filmezés koronázatlan királya persze Herendi Gábor, aki hiába rendezte meg a rendszerváltás óta a legnézettebb magyar filmeket, politikai nézetei miatt mégis kegyvesztett lett az NFI-nél, és már második filmjét készítette el ilyen módon: a Futni mentemhez hasonlóan a Szenvedélyes nők is egy cseh film adaptációja volt. Herendi ugyanakkor nem finnyás politikailag: az új filmjének már a kormánypropagandában utazó TV2 lett a médiapartnere.
Egyszóval mindenki próbál levegőhöz jutni, mert az állam büszkén párnát nyomott a kormánytól független filmipar arcába.
Ez így jó is nekik: még van, akinek meg-megrándul egy végtagja, de ennyi belefér. A lényeg, hogy jussanak újabb és újabb milliárdok olyan filmekre, amelyek azt hazudhatják: Magyarország mindennél és mindenkinél jobb. Pénz, paripa és fegyver van bőven az üzenet átadásához. Nézőket egyelőre még nem sikerült szerezni hozzá. Sebaj: ha elfogynak a nézők, legalább a függetleneket se nézik majd. Nem kell majd a párna sem többé.
https://hvg.hu/360/20240114_Kormanypropaganda_a_magyar_filmben_es_filmiparban_kurzusfilm_andy_vajna_kael_csaba_kulturharc_elemzes
