30 éves a Challenger-katasztrófa

Az STS–51–L küldetés legénysége. Hátsó sor, balról jobbra: Ellison Onizuka, Christa McAuliffe, Greg Jarvis és Judy Resnik. Első sor, balról jobbra: Michael J. Smith, Dick Scobee és Ron McNair.

A Challenger elhagyja a tornyot

Az elemelkedéstől számított 0,678 másodperckor készült film- és fényképfelvételeken erőteljes szürke-fekete füstöt lehet látni a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta alsó illesztésénél. További nyolc egyre feketébb füstpamacsot lehet megfigyelni 0,836 és 2,5 másodperc között, amelyek mind a gyorsítórakéta alsó rögzítésénél válnak láthatóvá. Másodpercenként körülbelül négy új füstfelhő jelenik meg, amely nagyjából megfelel a felszálló jármű rezgésének, és melyet a felszabaduló erőhatások váltanak ki. Az utolsó füstfelhő 2,733 másodperckor figyelhető meg.

Egy másik kamera is rögzítette a füstöt - A füst színéből, sűrűségéből és keletkezési helyéből az állapítható meg, hogy a forró kiáramló gázok átégették a gyorsítórakéta alsó és alsó-középső szegmensei közötti szigetelő O-gyűrűt.

Egy percen belül egy apró lángcsóva jelent meg az űrhajón. A láng a korábbi füstpamacsok megjelenésének helyén látható, és ez arra utal, hogy a forró hajtóműgázok átégették a rakétaszegmensek közötti illesztést. Ahogyan a lángcsóva folyamatosan növekedett, azt a levegő áramlása a külső üzemanyagtartály irányába terelte. Az égés nyoma utólag az üzemanyagtartály roncsain is jól megfigyelhető volt. A láng károsította továbbá a gyorsítórakéta alsó rögzítését is.

A Challenger űrrepülőgép felrobbanása - Az űrhajósok halálának közvetlen okát nem lehet teljes bizonyossággal meghatározni, mivel a leszakadt legénységi kabin olyan nagy sebességgel csapódott az óceánba, hogy minden nyom megsemmisült. Az adatok alapján nem a robbanás során érte olyan nagy erőhatás az űrhajósokat, ami halálos vagy súlyos sérüléseket okozott volna, viszont valószínűleg eszméletüket vesztették a hirtelen nyomáscsökkenés miatt.

A felrobbant Challenger űrsikló a floridai Cape Canaveral-i légi támaszpont felett.

A televízióképen csak az látható, hogy a Challenger helyén egy tűzgolyó jelenik meg.

Jay Greene és Alan Briscoe repülésirányítók a monitorokat figyelik a baleset bekövetkezte után.

A Challenger roncsait kiemelték az óceánból és Cape Canaveralre vitték, de nem az űrrepülőtérre, hanem az attól délre fekvő légierőbázisra, egy használaton kívül helyezett Minuteman rakétasilóba.

A lezuhant Challenger egy darabja közelről.

A Challenger űrrepülőgép darabjai - A vizsgálat megállapította, hogy a balesethez a jobb oldali gyorsítórakéta egyik rossz tömítése okozta. A tömítőgyűrű a nagy hidegben jelentősen veszített rugalmasságából, így nem tudta megfelelő mértékben ellátni feladatát. A balesethez hozzájárult a NASA vezetőségének és a gyorsítórakétákat gyártó Morton Thiokol cég közötti elégtelen kommunikáció is, ugyanis a tömítőgyűrűk ilyen viselkedése már korábban is ismert volt a Morton Thiokol cég előtt, amit jelzett is a NASA-nak. A NASA mérnökei és technikusai több korábbi repülés után elvégzett vizsgálatok során is tapasztalták, hogy a tömítőgyűrűk jelentős sérülést szenvedtek a 11 fok alatti indítások során (STS–51–C). Az űrrepülőgépet tehát műszaki szempontból nem lett volna szabad elindítani fagypont körüli (vagy az alatti) külső hőmérsékletnél. A szoros repülési ütemterv miatt azonban a NASA vezetősége nem állíttatta le vagy korlátozta az űrrepülők indítását. Később azzal védekezett, hogy a tömítőgyűrű ilyen viselkedéséről nem tudott.

Dick Scobee özvegye, June Scobee Rodgers emlékezik a Challenger legénységének állított emlékműnél