Gyermekkorom kedvenc meséje az volt, amelyben egy egész város fogad némaságot, mert egy agysérült kisfiú csak teljes csendben gyógyulhat meg - írja blogjában Tóta W. Árpád. Véget vetnek a zenének, hazamennek a legények. Suttognak és lábujjhegyen járnak, míg a kis beteg felgyógyul. Kérdés, megteszik-e ezt a városlakók akkor, ha az agybeteg páciens a fejedelmük, ha ő maga szakadatlanul, ordítva gyalázkodik és verekszik, és ha tudható, hogy gyógyíthatatlan. A teljes bejegyzéshez kattintson!