"Aki nem állít valótlant, annak esélye sincs a hatalomra kerülni. Ezért aztán a politikusok permanensen hazudják a szebb jövőt, az emberibb életet, legfeljebb a csomagolás változik" - állapította meg Kozák Gyula szociológus A hazugság mindennapi életünkben című, négy éve megjelent munkájában. A Gyurcsány Ferenc májusi balatonőszödi "hazugságbeszédének" nyilvánosságra kerülése nyomán új értelmet nyert, némileg sommás kijelentést persze az átlagember nemigen vonatkoztatja magára, pedig - mint azt az utóbbi évtized kutatásai alapján a kriminológia területéről elszármazott hazugságkutatók állítják - a hétköznapi életben sem sokkal jobb a helyzet.

Sokakat meglepett tíz éve például Bella DePaulo kaliforniai szociálpszi-chológus, amikor egy felmérése alapján arra jutott: az egy nap alatt tett kijelentéseink mintegy harmada hazugság. Az azóta megkerülhetetlennek számító tanulmányában hetven egyetemista és fiatal önkéntes naplóit elemezte, amelyekben azok egy héten át elvileg minden - igaz és hamis - megnyilvánulásukat rögzítették. Az egyharmados arányba ráadásul nem számították bele az egymás hogylétét firtató kérdésekre adott udvariassági paneleket. Cáfolni nem, csak árnyalni tudta ezeket a meglehetősen lehangoló megállapításokat Nábrády Mária, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem pszichológiatanára, aki egy tavalyi - még publikálás előtt álló - felmérésében úgy találta, az embereknek "csak" minden negyedik állítását nem szabad elhinni.

Akármennyi is a hétköznapokban a hazugság, "azok legnagyobb része inkább a füllentés, a tódítás kategóriájába sorolható, és nem a Shakespeare-drámák feszültségét adó nagy ármánykodások közé" - adott a HVG kérdésére némi feloldozást Nábrády. Az viszont mindenképpen figyelemre méltó, hogy a hazugságok lélektani hátteréről milyen kevés konkrétummal szolgál az egyébként igen bőségesnek tetsző szakirodalom. Abból a szempontból mindenesetre egyetértenek - legalábbis a HVG által felkeresett - szakértők, hogy bár a férfiak és a nők (ellentétben a bulvárpszichológiai közhellyel) átlagosan egyforma gyakran esnek a nagyotmondás bűnébe, azt különbözőképpen teszik.

Erre jutott egy, már módszerében is stílszerű, 1993-as vizsgálat, amelynek során az említett DePaulo és Kathy Bell amerikai pszichológusok arra kérték alanyaikat, hogy 19 festmény közül válasszák ki a nekik legjobban tetsző, illetve az általuk legkevésbé esztétikusnak tartott két-két alkotást. Mindezt érvekkel is alá kellett támasztaniuk, majd úgy tájékoztatták őket, hogy egy festőművész-hallgatóval kell egyenként elbeszélgetniük véleményükről. Idáig minden rendben is ment volna, ám az előre jelzett beszélgetés előtt közölték a résztvevőkkel: a hallgató nem tudja ugyan, ők melyik képeket választották, viszont véletlenül az általuk megjelöltek közül kettőt éppen ő festett, méghozzá az egyik "csúnyát" és az egyik "szépet". A szorult helyzetet aztán a női kísérleti alanyok egyszerűen úgy oldották meg, hogy úgy tettek, mintha pont a beszélgetőpartner által festett képeket találták volna ők is szépnek, s ennek érdekében eltúlozták azt, ami csak kicsit tetszett nekik, negatív véleményüket pedig jelentősen "árnyalták". A férfiakra ugyanez a stratégia kevésbé volt jellemző.

Ezek alapján is állítja számos szakértő, hogy a gyengébb nem képviselői általában azért térnek el az igazságtól, hogy a másikat - barátot, ismerőst - kíméljék, rendszerint a beszélgetőpartner egóját udvariasan tiszteletben tartó túlzások formájában. A férfiak ezzel szemben nyolcszor annyi valótlanságot hordanak össze magukkal kapcsolatban, mint másokról - állapította meg a kaliforniai kutatónő. Az önfényezést szolgáló hamis állítások spektruma a fizikai és szellemi képességek eltúlzásától a csak a fantáziájukban megesett szexuális bravúrokkal való kérkedésig terjed. De az erősebb nem képviselőire jellemzőbb az a történetmesélési stratégia, amely például egy hátizsákos amerikai utazást luxuskörútként ad elő, melynek során a fejedelmi vacsora helyszíne egy csupán kívülről látott vendéglő, a Las Vegasban elvesztett rakás pénz pedig "megérte, mert olyan jó volt a hangulat és a társaság" - említ tipikus példákat Kozák.

De nemcsak a hazugság jellegében térnek el a két nem tagjai, hanem a jelek szerint abban is, ahogyan megélik az őszintétlenséget. A nők lelkileg nehezebben viselik a hazudozást, mint a férfiak, amire DePaulo abból következtetett, hogy általában fizikai rossz érzésük támadt közben. Ebből persze korántsem szabad általános következtetéseket levonni erkölcsi érzékük fejlettségéről, legfeljebb "annyit jelent, hogy jobban tartanak egy esetleges büntetéstől" - magyarázza Nábrády Mária.

Az egyes emberek között e téren megmutatkozó különbségeket egyébként ma már teszteknél és szituációs gyakorlatoknál egzaktabb módszerekkel is igyekeznek tetten érni. A hazugságra való hajlam az agy felépítésétől is függ - jutott például meghökkentő következtetésre nemrégiben két Los Angeles-i kutató, Yaling Yang és Adrian Raine, akik MRI-vel (mágneses rezonanciás agyi képalkotó berendezéssel) vizsgáltak önkénteseket tódítás közben. A szakemberek úgy találták, hogy egy korábbi teszt során rendszeres hazudozóként kategorizált alanyaiknak a - döntéshozatalért és önkontrollért felelős - szürkeállománya átlagosan 14 százalékkal kisebb, míg a sejtek közötti jó összeköttetést biztosító fehérállomány közel egynegyedével nagyobb, mint az őszintébbeké. Bár az ezzel kapcsolatos mélyebb összefüggések feltárására még várni kell, Kozák Gyula szerint az eredmények alátámasztani látszanak azokat a feltevéseket, miszerint a hazugság az evolúció során szükségszerűen kifejlődött jelenség, mely mindenkor a túlélést, az érvényesülést segíti. Ami egyébként az élővilág mindennapjainak a része - a beporzásuk érdekében nőstény rovarok formáját és illatát reprodukáló orchideafajoktól a kicsinyei megmentése érdekében haldoklást mímelő vadkacsáig -, s ami az emberi társadalmakban manapság talán a politikai propagandákban nyilvánul meg a legleplezetlenebbül.

SINDELYES DÓRA