Ha már nagyon hiányzik az életéből a rettegés, akkor ellátogathat az észak-angliai Blackburnbe a helyi Horror Táborba. A szervezők felfedezték, hogy a sok urbánus, elkényeztetett értelmiség számára már-már olyannyira unalmasan biztonságos az élet, hogy némi rémisztgetős terápiára szorulnak. Ezért a Blair Witch Project, a Péntek 13 és más klasszikus horrorfilmek nyomán létrehozták az egyéjszakás iszonykalandot. A Guardian egyik szerkesztője, Rhik Samadder el is indult, hogy próbára tegye idegeit a 13 órás sátorozáson. A beszámolóból úgy tűnik, ő állta a sarat, a szervezők kevésbé.

Érkezés után fagyival várták őket, ami egyébként a közeli kisváros helyi specialitása. Itt már kezdtek gyanakodni, hogy hatalmas ijedezésre nem számíthatnak. Vagy csak trükk? Elaltatják érzékszerveiket, hogy minél sokkolóbb legyen a hatás? A szóróanyag ugyanis nem csinál titkot abból, hogy „erőszakosan bánnak, megkötözzik, lecsuklyázzák, megláncolják és szimulált kínzásnak” vetik alá az önkéntes áldozatokat. Arról nem is beszélve, hogy „agresszív szavak és szexuális tartalmak" öntik el a következő órákat.

A 30 látogató nagyjából egy iraki Abu Ghraib börtön élményre áhítozik. Többségük nő, írja a szerző. Kissé bizarr, hogy valaha iskolai lányegyenruhát viselő brit hölgyek itt töltik éjszakájukat, de ha már így döntöttek, minket kerüljenek el, randizzon velük a barkácsbolt zipzár maszkos melákja.

Akad köztük egy házaspár is, akik évfordulót ülnek meg egy véres fejsze felett nosztalgiázva, valamint egy önjelölt Scully ügynök, aki néhány éve paranormális bűnüldözőnek kiáltotta ki magát.

Az egyik vendég azt sikítja Samadder fülébe, hogy neki azt ígérték, megkötözik és csuklyát húznak a fejére, erre most itt ücsörög, valami gyerekes akadályversenyen, ahol karamellás édességet adnak jutalomként. Valóban gyanús a cukorban gazdag este, de még csak most kezdődött.

Következik egy horrorfilm vetítés, ráhangolásképpen. Az egyik sátroban a Scarezone ut. Nálunk ez a Macskafogó 2 vagy a Honfoglalás lehetne, sőt, javasoljuk a Liberté 1956-t, na az egy nagy rémfilm.

Ezután elindítják a csapatot, még több akadály, ebben sem teljesen tisztázott szerepet játszanak az ijesztgetős színészek, köztük egy szétbarmolt képű és állkapcsú kannibál idegsebész. Találkoznak a cigány jóssal, de ez is képzavaros. A szerzők elvesztek a politkiai korrektség formalitásaiban, hiszen amikor egy idős cigány szerencseolvasó ír kiejtéssel úgy mutatkozik be, hogy „Dybuk vagyok”, akkor csak annyit tudunk meg a szerzőkről, hogy a gatyájukba piszkítottak az első jogvédő fenyegető levelétől.

Magyarországra importálva a szórakoztatóipar eme termékét a Dybuk egész jó ötletnek tűnik. Az állandó harckészültségben álló gyakorló idegnáciainkat elvinnénk Zircbe mondjuk, és megvalósítanánk az összeesküvés elméleteiket. Csak egy hétvégére úgy 400 négyzetméteren tényleg rájuk telepedne a bibsiveszedelem. Borzadály.

Folytatódik az este, fokozódik a horror. Elfogják, kisteherautóba dobják a vendégeket, találkoznak egy megroppant sebésszel, akinek a polcán egy betegesen vigyorgó baba ücsörög, továbbviszik őket sátánista szertartásokra.

Ennél is tudunk ijesztőbbet. Például megkötözzük az áldozatokat, és elvisszük őket egy reklámcéghez. Nem futhatnak sehová, végighallgatják, amint a kreatív igazgató brífeli az artdirektort, mi több, prezizik, ismerteti, hogy a marketingkommunikáció új korában hogyan kell a célközönséget megszólítani és az összes többi bullshit generátorról származó bölcsességet a fülébe duruzsolják, míg az orra vére el nem ered.

Lassan eljön az alvás ideje, úgy hajnali 3 körül. Éjjel még egy hamis riasztás, és vége. Reggel mehetnek haza. Az ijesztgetésre vágyó unott vendégek számára az igazán rémisztő az, hogy már alapos borzongást sem tudnak kiötleni polgártársaik. Talán legközelebb, szeptember 29-én jobban megszolgálják a 85 fontos díjat.