Aki keres, az talál, magam pedig sok-sok zseniális magyar embert fedeztem fel a még éppen csak elkezdődött száz napos utazásom során. A múlt héten jeleztem már, hogy felmegyek Svalbardra (Spitzbergák), a világ legészakibb pontján élő honfitársammal beszélgetni, arra azonban nem gondoltam, hogy ezt megelőzően hazánk fiai készítenek nekem fenséges japán ételeket a norvég főváros legelitebb negyedében.

Lantos Gábor

Időrendi sorrendben haladva kezdjük ez utóbbi történettel. Az előkészületek során a világhálón kezdtem el levelezni Csorba Gáborral, aki Oslo egyik japán éttermének, a Hanaminak melegkonyhai séf helyettese. Amikor megnéztem a műintézmény honlapját, egyértelműen kiderült, hogy ez nem a 222. számú sarki talponálló lesz. Szombat este vacsoraidőben léptem be a helyiségbe, s előbb csak a szemem kerekedett ki, később a szavam is elállt. A többfogásos vacsora végén azt hittem, hogy mozdulni sem tudok, ám nem így történt. A különféle nyers halak, a Vellai Gábor keze nyomán megszülető sushiköltemények, az elképzelhetetlenül finom desszerttál, a sült bárány és a szószban ülő lepényhal láttán tudtam, hogy itt megint olyan dolog történik, amire minden magyar büszke lehet. Ráadásul a japán konyha könnyű ételekkel szolgál, ezért aztán a vacsorát követő esti villamosozás és séta alatt sem érzetem meg a több órás étkezés egyetlen negatív hatását sem.

Száz nap északon

Londoni mosogatófiúból oslói sztárszakács

Pedig a sztori majdnem teljesen szokványos. Csorba Gábor Magyarországon végezte el a főiskolát, majd elkezdett dolgozni. Jött az első fizetés, Gábor agyában meg a gondolat, hogy ez így kevés lesz, tovább kellene állni. Az első cél egy londoni spagetti ház mosogatója lett, mint annyi más határátlépő esetében. A „feldobom a tányért, elkapom a tányért, elmosom a tányért, megtörlöm a tányért” állapot négy hónapig tartott, majd Gábor közölte a helyiekkel, hogy ő főzni is tud. Ekkor elküldték tésztát készíteni. A véletlen és a szerencse sodorta útjába egy honfitársát, aki sok londoni magyarral ellentétben nem keresztbe tett neki, hanem segített rajta. A brit főváros Zuma nevű japán étterméből pedig egyenes út vezetett Oslóba, ahol három dúsgazdag indiai tulajdonos nyitotta meg a Hanamit. Amely a főváros Aker Brygge negyedében van, véletlenül Oslo legelőkelőbb kerületében. Az étterem tökéletesen illeszkedik a környezetbe, szombat este teljesen telt házzal üzemelnek, s bár tizenegykor bezárnak, öt óra alatt száz százalékosan kicserélődik a vendégsereg. Az árakról e helyütt inkább nem írnék részletesen, maradjunk annyiban, hogy nem az átlag magyar turistára szabták az étlap jobb szélén sorakozó számokat. A vendégkör ehhez a helyzethez igazodik: az asztalok mellett ülő nőkről és férfiakról süt a jólét, az egész este hangulatát átszövi a „pénz nem számít, együnk egy jót” érzése, amely a magyar látogató számára különös, de semmiképp sem negatív érzéseket generál. Itt nagyon szolidan viselkedik felszolgáló és vendég, főpincér és ajtónálló egyaránt. Másképpen nem is menne a bolt.

Kattintson galériánkért!

Lantos Gábor

A Hanamiban öt magyar dolgozik. A két Gáborról már meséltem, mellettük Szabó Attila, Ács Levente és Endrész Dávid műveli szakmáját nem középiskolás fokon. Az öt magyar fiatal mellett igazi nemzetközi csapat jött össze, hiszen munkálkodik itt lengyel, szlovák, cseh, dél-koreai és persze norvég alkalmazott. Japán egy sem. Vajon miért nem lepődöm meg? Elvégre egy nippon étteremben vagyunk.

Hóviharban barangolva, Barbarához vándorolva

Norvégia hatalmas ország, s ahhoz, hogy a fővárosból a Spitzbergákra (Svalbard) eljussunk, a repülőgépen négy órát kell ülni. A helyzetet bonyolítja egy közbeeső tromsø-i leszállás, s mivel ebbe a sarkkörön túli egyetemi városba vonattal, illetve repülővel mentem el (Oslo és Bodø között a síneken, Bodø-től Tromsø-ig a levegőben töltöttem tizenhét, illetve egy órát), nekem csak száz percig tartott a repülés Longyearbyen-be. A városka légikikötője a legészakibb a világon, ahová menetrend szerinti utasszállító leteszi a futóművét. Az északi szélesség 79. fokán álltam, a gépből kilépve szinte magába szippantott a kora délutáni sötétség. A Spitzbergákon november vége és február közepe között éjjel-nappal mélyfekete az ég, ez a januári csütörtök pedig hóviharral és metsző széllel köszöntött. A sziget amúgy nem Norvégia része, hanem norvég fennhatóság alatt éli mindennapjait, a király által kinevezett kormányzó irányításával.

Amikor tavaly februárban itt jártam, a Spitzbergen Hotel recepciósa, Hagymásy Laura köszönt rám anyanyelvemen. (Magyar szó hallatán a nagy meglepődés nem szokásom, de a recepción ledobtam a táskámat a földre.) Laura azóta hazament, majd hamarosan elfoglalja vadonatúj állomáshelyét a kirkenesi jéghotelben. Ellenben a jegesmedvék szigete nem maradt magyar hölgy nélkül, hiszen Fogden Barbara immáron három éve a jégsziget szerelmese – de semmiképpen sem foglya. Egyszerűen imádja e furcsa világot, de ezt csak az tudja igazán megérteni, aki annyira szereti a természetet, mint ő. Azok, akik a Spitzbergákon csupán a saját dagadó pénztárcájukat látják maguk előtt, hamar csalódnak és menekülőre fogják. A három hónapos éjjel-nappali szurokfekete ég látványát a legelszántabbak képesek csak elviselni.

A hölgy jelen pillanatban a föld legészakibb pontján élő magyarja. Laura távozásával egyedül birtokolja ezt a büszke címet. Ahogy ülünk a város egyetlen főutcájának kávézójában, az egykoron Afrikában nevelkedő, majd Angliában is megforduló fotóművész, idegenvezető, területi képviselő elneveti magát. Mint mondja, ebbe bele se gondolt mindaddig, amíg ezt a tényt nem közöltem vele.

Barbara városa kicsi és nagyon összetartó közösség, itt mindenki nagyon vigyáz a másikra. Ahogy fogalmaz: ha a családfő átugrik Norvégiába, akkor a szomszédok fokozottan odafigyelnek az egyedül maradt nőkre. Longyearbyen ezekben a hetekben hibernált állapotát éli, bár az igazi tél még várat magára. (Jókat kuncogtam, mikor olvastam, hogy miközben Székelyföldön mínusz harminc fokban ér ablakpárkányig a hó, addig egész Norvégia hümmög a szokatlanul meleg január miatt.) Mondjuk az a 45 perces esti séta, amelyet hegynek felfelé csütörtökön este megtettem, nem volt éppen a kellemes élmények közé sorolható: a metsző sarki szél állandóan az arcomba vágta a havat. Volt, akiket ez nem zavart: egy szerelmespár egymást csókolgatva húzta maga után élő husky kutyáját, egy százfog-mosolyt villantó jóember integetve húzott el sílécén mellettem. A taxis megkérdezte, ne vigyen-e magával (kösz, ezt most már legyűröm), a rendőr meg azt tudakolta, hova megyek (a Gjethouse 102-be), ahová hóemberként toppanok be, hogy azután – mint anno az úttörőtáborban –nekiálljak az ágynemű felhúzásának. Az ablak alatt fütyül a szél, a vihar odakint erősödik, a fából épült ház minden eresztékében recseg-ropog, de mivel ezeket a sorokat is innen írom, még nem dőlt rám.

Úgyhogy most be is fejezem, de még meghallgatom Koncz Zsuzsa Barbara című számát, amelyben azt énekli a művésznő, hogy példát vehetünk a lányról. Érdekes, a mai írásom elején is erről beszéltem Csorba Gábor esete kapcsán. Fogden Barbara természetszeretete, kitartása, s nem utolsó sorban saját álmának megvalósítása igazán tiszteletreméltó, követendő út lehet mindannyiunknak.

A jövő héten – a Spitzbergákhoz képest – délkeletre indulok, mert vár a tanai tundra, a kirkenesi jéghotel és a strosletti folyó partján elterülő szauna. Na meg három újabb érdekes ember, s az ő különös sorsuk a messzi északon.