„Egyszer volt, hol nem volt…” – gyerekkorunkban számtalan tündérmesét hallottunk, melyek általában „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” zárszóval végződtek. A felnőtt valóságban aztán szembesültünk azzal, hogy a királyok nem mind jóságosak, a mostohák nem mind gonoszak, a hercegek nem mind jóképűek, és a világraszóló lakodalmakat sem követi minden esetben sírig tartó boldogság.

A kapcsolatoknak is van gyerekkoruk, amikor naivan, csak a szépet és jót látjuk meg a másikban, gyermeki kíváncsisággal ismerkedünk. Ezt követi a kamaszkor, amikor a hormonok, a szexualitás dominálnak. Majd a kapcsolat nagykorúvá érik, a játékosságon és a testiségen túl megjelenik a felelősségvállalás, a közös célok kitűzése: összeköltözés, családalapítás, amikor az én-ről a mi-re kerül a fókusz.

Hétfejű sárkány az otthonunkban

Az igazi kihívás ilyenkor kezdődik: hagyjuk-e, hogy a kapcsolatunk elöregedjen, és az elmúlás felé haladjon, vagy fenn tudjuk tartani, és időről időre megújítani, hogy még akár a kamaszkort is újra élhessük. Szerencsés esetben sikerül ezt egyazon partnerrel megvalósítani, ez azonban munkával és áldozatokkal jár, meg kell tanulni jól szeretni.

Mindenki a másiktól várja a megoldást

Shutterstock

A munkát nehéz elfogadni, mert gyerekkorunk óta az az idilli kép él bennünk, hogy a szerelem jön magától, és ha megtaláltuk az igazit, az érzés végigkísér minket egy életen át. És már eleve gyanús, ha dolgozni kell egy kapcsolaton.

Arra nem gondolunk, hogy a mesebeli hercegnek is meg kell küzdenie a hétfejű sárkánnyal, aki bizonyos élethelyzetekben nem más, mint maga a királylány. Ahogy a főhősnőknek sincs mindig könnyű dolga a harcias természetű szőke hercegek megszelídítésével.

Meleg vacsora kontra lelkizős beszélgetések

Amikor szülőkké válunk, megtapasztaljuk, hogy valóban létezik feltétel nélküli szeretet. A gyermekünk bármit is tesz, mindig szeretni fogjuk. De ez nem azt jelenti, hogy mindig a kedvére teszünk, hiszen egy jó darabig meggyőződéssel állíthatjuk, hogy szülőként mi jobban tudjuk, mi a jó a gyerekeinknek, mint ők maguk.

Lehet, hogy a közös vacsora jelenti a szeretetet

Shutterstock

Párkapcsolatunkban viszont ez a feltevés nem állja meg a helyét, mi nem dönthetjük el, mi a jó a másiknak, meg kell ismernünk, mitől érzi ő szeretve magát. A szeretet képessége mindenkiben ott van, de hogy mennyire tudjuk kifejezni, illetve elfogadni—befogadni, az tanulási folyamat eredménye. Legjobban a gyakorlatban, a kapcsolatainkban tanulhatunk meg jól szeretni, és jól érezni magunkat azért, mert szeretnek.

Mindenki másképp szeret szeretve lenni, és ezeket az igényeket érdemes összehangolni. Lehet, hogy a férjnek a reggeli kávé elkészítése, a vasalt ing, a meleg vacsora, vagy az esti összebújás jelenti a szeretetteljes kapcsolatot. De ha a feleség szeretetnyelve a napközbeni telefonhívás, az esti lelkizős beszélgetések vagy a nőnapi rózsacsokor, és a férj saját magából kiindulva a reggeli kávét erőlteti, a legjobb szándék mellett is csak egyre nő a feszültség.

Mindenki a másiktól várja a megoldást. Ha nincs megfelelő, őszinte kommunikáció, és a hétköznapok sodrásában csak arra jut idő, hogy a napi teendőket, a gyerekekkel kapcsolatos feladatokat beszéljük meg, egyenes az út az elhidegüléshez. Pedig a szeretet megvan, de egyik fél sem olyan formában kapja, és adja, ahogy az neki megfelelne.

A kis dolgok titka

A férjemmel mi is átmentünk ezen a hullámvölgyön, és kezdtük úgy érezni, elmegyünk egymás mellett. Nehéz volt belátnunk, hogy egy régóta tartó kapcsolatban már nem jön ösztönösen minden magától, hanem tudatosan kell egymás igényeire figyelmet fordítanunk. Jó néhány őszinte beszélgetés kellett ahhoz, hogy tisztázzuk, ki hogyan érzi szeretve magát.

A kis dolgokban rejlik

Shutterstock

Megtanultuk a másik szemével látni önmagunkat. Fontos, hogy tudjuk kívülről szemlélni önmagunkat, például lennénk-e a saját házastársunk. Szeretni valakit azt is jelenti, hogy azt az énünket is szeretni tudjuk, akivé a párunk mellett válunk.

Nehéznek tűnik a feladat: kifejezni a saját igényeinket, önzővé válás nélkül, és figyelembe venni a másik igényeit, önmagunk háttérbe szorítása, mártíromság nélkül. De valójában könnyű is, hiszen a jól szeretés a kis dolgokban rejlik. A reggeli pusziban, a „vigyél esernyőt!” – gondoskodásában, a befizetett csekkekben, egy jól időzített beszélgetésben, vagy az elcsendesedésben a megfelelő pillanatban. Egyszer a simogatásban, máskor a békén hagyásban. A tündérmesénk akkor lesz valósággá, ha nemcsak álmodozunk, hanem teszünk is érte.

Czafrangó Ágnes