Iskoláskoromig rengeteg időt töltöttem anyai nagyszüleim székesfehérvári mesekertjében – két kisnyugdíjas szerény otthona volt ez, ám a bogyóktól pirosló ribizliágak, a különös illatú ringlófa, a baromfiudvar mellett álló nyúlketrec izgalmai eltakartak előlem minden hiányt. Például, hogy a hetvenes években csak hideg víz jutott a konyhai falikútba – utólag realizáltam csak ezt, hisz mindig volt meleg víz, nagyanyám forralta, öntötte bádogdézsába a mosdatáshoz, és a törülköző hozzá szénfekete vas kályhaellenzőn langyosodott. A vasárnap reggeli lágy tojáshoz is mindig jutott két kifli – mi kell még?
A tisztaszoba vitrinjében vagy öt-hatszáz könyv is volt. Hamar, már nyolc-kilenc évesen rákaptam Jókai Dekameronjára: szerettem, ahogy meglepnek a szövevényes sztorik fordulatai. Az alsó tagozat végén aztán már csak a nyári, tavaszi, téli szüneteket töltöttem Fehérváron. Általában egy régi, támlás széket húztam a spalettával sötétíthető ablak mellé, két marék hókiflit elcsentem a kamrából, és nekiláttam a következő könyvnek.
Úgy kilenc-tíz éves koromban történt, hogy nagyanyám, látva az olvasási hullám tornyosulását, egy szép napon belépett a szobába, és felemelt ujjal közölte: bármit leemelhetek a polcról, de Emile Zolától a Nana, és Mikszáthtól a Különös házasság szigorúan tilos. Miért? – tudakoltam tágra nyílt szemekkel, őszinte kapcsolatunk teljes bizalmában fürödve. Mert nem neked való! – hangzott az egyenes válasz.
Ezekkel folytattam. Tartva attól, hogy eltűnnek a vitrinből, ezért gyorsan akartam letudni, egyszerre olvastam mind a kettőt, dunyha alatt, zseblámpával. (Nagyanyám soha nem kérdezte: Remélem, azt a két könyvet nem…?) Hol könnyebben, hol nehezebben birkózva a császárság korának luxusprostituáltjának borzongató enyészetén, töprengve és háborogva Dőry Mariskának és báró apjának gyilkos képmutatásán. Ha akkor már létezett volna a közösségi média, a „kapcsolata: bonyolult” opcióval, el is csodálkoztam volna: úgy gondoltam, mindenkinek minden kapcsolata bonyolult. Ma már tudjuk, hogy minden házasság különös.
Szvetelszky Zsuzsa
Reviczky Zsolt
Kisebb és nagyobb vargabetűk következtek, egy öt évig tartó bölcsészképzést hívjunk talán nagyobbnak. Dolgoztam időközben könyvtárban is, ahol rájöttem, hogy az olvasás nem a könyvek, hanem az idő hozzáférhetőségétől függ – már rég nem tiltott senki semmit, mégis egyre kevesebbet olvashattam.
A kilencvenes évek vége sodort közel a pletykához, és a téma könyörtelen szigorral szociálpszichológia disszertációt íratott velem. Izgalmas síkjait, rétegeit máig szálazgatom, és közben arra jutottam, hogy ha van lélekbúvár (ami nem vagyok), akkor kapcsolatbúvár is van – ezt talán elmondhatom magamról. Aki kutatja és feltárja a formális és informális viszonyokat, és próbálja leírni ezeket a gubancokat a tudomány nyelvén.
Az elmúlt tíz évben kezdtek nagyobb számban megjelenni itthon Irvin Yalom művei. A Stanford Egyetem pszichiátere nemcsak szakkönyveket, hanem regényeket és novellákat is ír, megállapításaiban kiemelt szerepet kap a szépirodalom. Modern szemlélettel emeli be ezt a terápiába, miatta értem újra a lemorzsázott ablakpárkány mellett olvasó tízévesnek a kételyeit. Miatta látom be, sőt, tudok örülni is annak, hogy hiába tanultam meg az interperszonalitást (és hiába tanítom is már), az irodalom velem marad. Támasz abban, hogy amennyire csak lehet, friss szemmel nézzek kapcsolatokra, viszonyrendszerekre.
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, melynek témája: újrakezdés a bizonytalanság korában.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra Pszichológia közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
