„Megvalósították a tökéletes bűntényt” – Így zárta elmegyógyintézetbe az ellenzékieket a rendszer
Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című, minap bemutatott filmje a politikai pszichiátriáról szól: arról, hogy az előző rendszerben a hatalom a pszichiátriát is felhasználta ellenfelei elnémítására, így az ellenzékieket sokszor nem is börtönbe zárta vagy emigrációra kényszerítette, hanem betegnek minősítette és intézetbe küldte. A témáról a film mellé Papp Bojána háromrészes, ingyenesen elérhető dokumentumfilmet rendezett Túlzott igazságérzet címmel. Kettejükkel beszélgettünk.
Hogy találtak rá a politikai pszichiátria témájára? Úgy tudom, eddig még nem készült róla egy magyar film sem.
Fabricius Gábor: Sőt, úgy tudom, általában sem készült még film a témáról, legfeljebb motívumként jelenik néhányszor, és ezt elég furcsának tartom, mert szerintem ez az egyik végpontja hatalom és egyén viszonyának: ennél már nincs tovább. Felmerült, hogy a film címe Elmélet és gyakorlat legyen: gyönyörűen fel lehet építeni a kommunizmus mint vágyott ideológia elméletét, de amint átültetik a gyakorlatba, teljesen összeomlik, és ilyen módszereket használ, mint a politikai pszichiátria, a dehumanizáció egyik legerősebb eszköze. Nagyon érdekes, hogy a rendszer, miután kiderült, a jól hangzó ideológia a gyakorlatban működésképtelen, az agy, a tudat ellen indított háborút, és ennek volt helyszíne a pszichiátria, amelybe mozis szempontból belépni eleve izgalmas trip. Volt úgy, hogy író lesz a film főszereplője, de az írás introvertált dolog: nincs mit nézni rajta, márpedig fontos, hogy egy film képekben, atmoszférákban, mozdulatokban is tudjon mesélni.
Hogy érti, hogy a politikai pszichiátriánál már „nincs tovább”?
FG: A nézetkülönbségek és a gondolkodásmódbeli ellentétek mindig töréseket okoztak a társadalmon belül. A törésvonalak egyik oldalán állók módszereinek egyik végpontja, hogy megsemmisítik a másik oldalon állók testét, a másik viszont az, amire Hajas Tibor költő is utalt: az embernek egyetlen elméje van, épp elég azt megsemmisíteni. A testtel nem is kell foglalkozni ahhoz, hogy megvalósítsák a tökéletes bűntényt: a másik továbbra is él, funkcionál, csak épp leépítették a tudatát, megszüntették azokat a gondolatait, amelyek egyénivé, sajátossá és azzá tették, aki valójában volt.
Amíg témát kerestem a filmhez, az érdekelt, miben lehetne tetten érni azt a negyven évet, amiről nagyon nehéz beszélni, mert annyira körmönfont, orwelli rendszerről van szó. Dramaturgiai értelemben az 1984 és a Sötétség délben is sorvezetőm volt: azt kerestem, az ilyen antiutopisztikus képek hol találhatóak meg a valós történelemben. És az ideológia játszott főszerepet a korszakban, az ideológia tökéletes ellentéte pedig a kognitív tudomány, azaz például a pszichológia és a pszichiátria – így érkeztem meg erre a területre.
Mik voltak a téma kutatása során a legmeglepőbb felismeréseik?
Papp Bojána: Minél többet foglalkozik a témával az ember, annál jobban látszik, mennyire mély volt a társadalom mentális krízise a nyolcvanas években. A társadalom traumái alapvetően a háborús emlékeknek voltak köszönhetőek, aztán a kommunizmusnak, és így tovább: mindez egymásra épült. A nyolcvanas évek pedig a kussolás, a totális némaság időszaka volt: beállt egy rendszer, amelynek nem lehetett látni a végét, az elejére pedig már nem emlékezett senki, ez pedig egyfajta vákuumot okozott.
Az ötvenes években létrehozott intapusztai munkaterápiás mintapszichiátria története nagyon plasztikusan mutatja be a hazai pszichiátria helyzetét. Az 1952-ben létrehozott intézmény első vezetőjét, Benedek Istvánt politikai okok miatt küldték el, őt egy zseniális szakember, Goldschmidt Dénes követte, aki viszont éveken keresztül ügynök volt. Miután ő is távozott az intézményből, egy házaspár vette át a vezetését, akikről szintén Gervai András könyvéből derült ki nemrég, hogy ugyancsak jelenteniük kellett. Mindannyian remek szakemberek voltak, sok embernek segítettek, de a vezető pozíciók morális áldozatokkal jártak a kommunizmusban.
A betegeket illetően pedig az derült ki számomra, hogy 1952-ben ide-oda pakolták őket, miközben a világháborús traumáikról nagyjából szó sem esett. Erről az intézményről szól Hajnóczy Péter Az elkülönítő című elbeszélése is: egy munkában kimerült nő jelentkezett a pszichiátriára, hogy pihenni tudjon, ehelyett elmeszociális otthonba utalták. Ez azzal a jogi következménnyel járt, hogy az állam gyámsága alá került, ami miatt többek között a lakását is elvették, ő pedig évekre az intézetben ragadt, jogaitól teljesen megfosztva. Végül ez a bizonyos intapusztai házaspár hozta ki rengeteg munkával. Ez a sztori azt is megmutatja, milyen mélyen beépült a rendszer erre a területre is, onnan kezdve, hogy a gyámság alá helyező hivatalnok a beteg tájékoztatása nélkül aláírta az adott papírt.
FG: Épp azért volt akkora csönd ebben az évtizedben, mert minden pillanatban oda tudtak nyúlni azért, aki egy kicsit is ugatott, és lehet, hogy aki beköpte, még az sem tudta, mi is következik utána. Még a rendszer egyes sejtjei sem feltétlenül tudtak egymásról: az egyik beköpte, a másik utánanyúlt és bevitte, ott aztán a harmadik pszichiátriára utalta, a negyedik pedig a pszichiátrián volt, már azt hitte, aki hozzá érkezik, az bolond, és úgy is kezelte. Megdöbbentően komplexen működött a kafkai rendszer, épp ezért nem lehetett megdönteni: a szocializmust csak az tudta lerombolni, hogy a Szovjetunió nem tudta tovább finanszírozni. Egyébként tökéletes volt a rendszer, az iratok ledarálása miatt még felelősségre sem lehetett vonni miatta senkit.
PB: Szerintem ennél is deprimálóbb volt a helyzet: szerintem még csak nem is a rendszer tökéletessége kellett a működéséhez, hanem az, hogy együttműködött vele a társadalom. Akinek kiutalták a Trabantot, többé nem volt érdekelt a lebontásában. A nyolcvanas években már csak hatezer ügynök dolgozott a korábbi több mint tízezer helyett, de addigra már minden házmester megtanulta, mit kell tennie a rendszer fenntartása érdekében, cserébe bizonyos kedvezményekért. És ez nagyon nehézzé teszi a szembenézést a múlttal, mert sokaknak az anyukájáról vagy a nagymamájáról van szó.
FG: Így lehet kondicionálással elrajzolni egy társadalom tudatát.
Bojána, korábban azt mondta, a traumák egymásra épültek, és ez vezetett a társadalom mentális problémáihoz. Mindez ugyanígy folytatódott máig is?
PB: A rendszerváltás elvileg cezúrát jelentett. Szerintem ma már nagyobb a hangsúly az egyéni felelősségen: ma már mindenki számára elérhető a pszichoterápia, már van tudásunk arról, mivel lehet feldolgozni az akár több generáción átívelő traumákat, lelki sérüléseket. Sőt, egy jó társadalom erre javaslatokat is tesz az egyénnek, de ha egy társadalomban nem cél a mentális egészség elérése, ez nehezebben megy – mi is ide tartozunk. De még így is sok a lehetőségünk. Ráadásul sok feldolgozatlan családi történet ma már 70-80 éves; egy antropológiai elmélet szerint a kulturális emlékezet 75 évig, két generáción át tart, utána a rendszer újraírja magát, és a múltbéli sztorinak már nem lesz köze a jelenkori valóságunkhoz.
A film főhőse művész. Valóban jobban fenyegette a művészeket a veszély, hogy politikai okból a pszichiátriára utalják őket?
FG: Sok munkás, aki a kocsmában szidta a rendszert, a pszichiátrián találhatta magát, ez is abszolút jellemző volt, de a filmbe olyan főhőst szerettem volna, aki jobban rálát a dolgokra, és akit jobban foglalkoztatnak morális, etikai kérdések, meg az önkifejezés és annak beszűkítése, azaz a „három T” rendszere. Ezért lett punk a főhős: ez az attitűd a kompromisszum nélküliségről szól. Egy olyan komplex rendszerben, amilyenről Bojána beszélt, ennyire szilárd katonának kell lenni, hogy éket verhess a valóságba, minden mást meg tudott oldani a hatalom más eszközökkel is.
PB: A valóságban arra is volt példa, hogy a művészeket segítette a pszichiátria. A mai Kálvária, akkor Kulich Gyula téren működött a Nappali Szanatórium nevű intézmény Gerevich József vezetésével, amely művészetterápiával foglalkozott, és amelynek a pincéjében próbatermet rendeztek be: innen indult az Európa Kiadó és az URH is. És több író vagy más értelmiségi kutatni ment be az elmegyógyintézetekbe, Petri György költő, aki pszichiáternek készült, például Intapusztán volt segédápoló.
FG: Érdekes a dolog kettőssége is: miközben voltak, akik idézőjelben „privilegizált” helyzetben voltak a pszichiátrián, a másik oldalon ott volt a pokol.
PB: Ugyanakkor a rendszernek kimondott célja volt a nyolcvanas években, hogy ne gyártsanak mártírokat, még ha ezzel együtt is voltak borzalmas sztorik. Ef Zámbó István esete is jó példa erre, bár őt még a hetvenes évek elején minősítették „skizofrénnek”: az egyik performansza után hónapokat töltött az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben, majd amikor rájöttek, hogy ők művészetet, és nem államellenes tevékenységet folytatnak, műtermet és műhelyt kaptak az államtól. Nyilván erre egy fiatal művész nem fogja azt mondani, hogy nem fogadja el.
A filmet nézve a nézőben ott motoszkál az a kérdés is, hogy bár Frankot, a főhőst egyértelműen politikai okból utalják be a pszichiátriára, vajon – ha nem is ilyenre, de – nem lenne-e szüksége tényleg valamilyen pszichológusi segítségre.
FG: Kifejezett célom volt, hogy az eldöntetlenség ott legyen a nézőben, hiszen az életben is sokszor gondoljuk a másikról, hogy „hát ez bolond”, vagy valamilyen mentális probléma miatt viselkedik úgy, ahogy. Ebben rengeteg az arrogancia. És ez az arrogancia, ez az intolerancia, a másik lehülyézése minden olyan sztori első lépése, amelynek a végpontjáról a film beszél. Lehet, hogy Franknak tényleg vannak problémái, de ezt tudnunk kellene tolerálni. Az egyik kisfiam ADHD-s, így napi szinten tapasztalom, mennyire megnehezíti a többségi társadalom egy figyelemzavaros gyerek helyzetét, és milyen lelki problémát okozhat az, ahogy a társai róla beszélnek. Intoleránsak vagyunk nemcsak a másság, de a más pszichés állapotokkal kapcsolatban is.
PB: Kérdés az is, mi tekinthető normálisnak. A rendszer azt a valóságot kérdőjelezte meg, amit te felépítettél: hiába tudtad valamiről, amit állítottak neked, hogy nem igaz, nem volt semmilyen eszközöd vagy hatalmad arra, hogy ezt kommunikálni tudd. És ettől egy idő után pszichózis alakul ki, hiszen a valóságod alapjait kérdőjelezik meg. Ma ugyanakkor szerintem is alacsonyabb a társadalom normalitással kapcsolatos tűrésküszöbe, mint a hatvanas években volt, mert akkor legalább volt egy közmegegyezés arról, hogy vagyunk „mi”, és vannak „ők”. Rainer M. János történész mondta el a dokumentumfilm készítése közben, hogy épp ezek a határok mosódtak el a nyolcvanas évekre, és ez még nehezebbé tette a dolgokat.
A politikai okból pszichiátriára utaltak esetében az egyik leggyakoribb „diagnózis” a paranoia volt, a film és a dokumentumfilm is felveti viszont: lehet-e vajon paranoiáról beszélni, ha egyszer tényleg követik és megfigyelik az embert?
FG: Ha megbetegítelek téged azzal, hogy követlek, majd közlöm veled, hogy beteg vagy, amiért azt mondod, hogy követnek, az egy nyugati ember számára kafkai antiutópia. Nekünk, magyaroknak viszont ez volt a realitásunk.
PB: A korabeli vicc szerint a paranoia az egy súlyos betegség, de az üldözés az létezik. És ez nem csak vicc: Pákh Tibor 1983-ban adta elő a saját politikai pszichiátriáról szóló történetét a bécsi Pszichiátriai Világkongresszuson; ez előtt egy évvel az Amnesty International ideküldött egy svájci professzort, hogy diagnosztizálja Pákh-ot. A professzor aztán kiadott egy nyilatkozatot arról, hogy Pákh esetében nem tapasztalt paranoid tüneteket, megfigyelést viszont igen. (Pákh Tibort 56-os tevékenysége miatt zárták börtönbe, és mivel ott éhségsztrájkot folytatott, 1971-ben „gyógyíthatatlan elmebetegnek” nyilvánították. Tíz évvel később elmegyógyintézetbe zárták; embertelen „kezelése” miatt már nemzetközi szervezetek is tiltakoztak – K. B.)
A dokumentumfilmben többször is elhangzik, hogy a politikai pszichiátria létezésére semmilyen elsődleges bizonyíték nincs, hiszen nyilván egyetlen korabeli dokumentum sem különbözteti meg a valódi és a politikai okból koholt mentális betegségeket. Hogy lehet akkor mégis kutatni a témát?
PB: Ráadásul ezek duplán szenzitív anyagok: eleve minden pszichiátriai diagnózis titkos a személyiségi jogok miatt, az orvos és a beteg érdekében is. Pákh Tibor esete nagyon egyértelmű példája a rendszer működésének, de még erről sem adtak ki soha jogi állásfoglalást. Még a szovjet esetek is alig bizonyítottak, a moszkvai Szerbszkij Intézet aktái, ami a politikai pszichiátria központja volt, a mai napig nem hozzáférhetők, így csak személyek nyilatkozatai állnak rendelkezésre, amelyek voltaképpen nem bizonyító erejűek. Ez is megmutatja, hogyan is működött ez a rendszer.
A témáról szóló, háromrészes dokumentumfilm első része itt, a második rész itt, a harmadik rész pedig itt érhető el.
Kovács Bálint
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelyben test és lélek kölcsönhatásával, pszichoszomatikával és az öngyógyítással foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
-
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
