A világhírű testvérek az általuk 13 éve alapított Rippel Akadémiára hívtak meg beszélgetni. Miközben az artista-utánpótlás bemelegített, a fivérek – időnként a gyerekekhez fordulva, időnként hozzám – felváltva meséltek a pályájukról. Az interjú közben olykor azt vettem észre, hogy mondjuk – bizonyítva a bizalom és az összhang fontosságát – Ferenc egy pillanat alatt felmászik Viktor nyakába, és egy kézen áll testvére fején, vagy a gravitációnak és a fizika összes törvényének ellentmondva rendeződnek lehetetlen alakzatokba pillanatok alatt.

Majd nevetve folytatták a beszélgetést, amit nem is volt könnyű úgy lefolytatni, hogy állandóan leesett az állam. De a testvérpár – amely évekig turnézott Amerikában a Ringling Brothers Barnum & Bailey Circusszal, évtizedig fellépett a párizsi Moulin Rouge társulatával, bejárta a világot, megnyerte a Spain Got Talentet és megdöntött számos világrekordot – már csak ilyen. Miközben a világ csúcsaira törnek, sosem nőnek fel.

Az artistaművészetben a szereplők egymásra vannak utalva. Önök is kitüntetett bizalommal kell hogy legyenek egymás iránt. Hogy lehet ezt kiépíteni?

Rippel Ferenc (R. F.): Magunk és a másik iránt is fontos a teljes bizalom. Tudnom kell, hogy ha odanyúlok, ahova kell, biztosan lesz ott egy kéz. Vagy ha dőlök el, akkor megfog vagy biztosít a másik. Egy-egy előadás és minden próba alatt maximálisan kell figyelnünk magunkra és a másikra is. A képzéseinken is azt tanítjuk, hogy az első és legfontosabb szabály a biztonság.

Rippel Viktor (R. V.): Minden edzésen fontos, hogy bízzál abban, hogy a diák, a társ megcsinálja azt, amit megbeszélünk. Ha valaki nem csinálja meg, annak a vége nagyon könnyen sérülés lehet. Az artistaképzés egészen gyerekkortól kezdődik. Mi is már négyéves korunktól szertornázni jártunk. A fegyelemmel együtt kell kiépülnie ennek a bizalomnak, elsősorban az edző iránt, később, amikor már partnerrel dolgozunk, akkor iránta.

R. F.: Amikor az artistaképzőn már eljutottunk egy olyan szintre a testvéremmel, hogy elkezdhettünk együtt dolgozni, az első körben olyan produkciót gyakoroltunk ki, amiben sok akrobatikai elem volt és sok műpofon is. Ha időben nem húztam el az arcom, akkor az öcsém súlyosan betalált, hiszen neki ott és akkor lendítenie kellett a kezét. Egyszer figyelmetlen voltam, kaptam is egy jó nagyot, máig megvan a nyoma. A bizalom ettől függetlenül nem múlt el, sőt megerősödött, hiszen ő azt csinálta, amit előre megbeszéltünk.

Tehát az összpontosítás, a figyelem a másik nagyon fontos tényező.

R. V.: Így van, egy pillanatra sem hagyhat ki a figyelem a produkcióban. 1989-ben kezdtük el az első artistaszezonunkat, amit megelőzött gyerekkorunkban tíz év versenyszintű atlétika, szertorna, birkózás, majd kilencévnyi tanulás az artistaképzőben.

Miért pont az artistaművészetet választották valamelyik sport helyett? Családi indíttatás? Mivel a szüleik is artisták voltak, önök gyakorlatilag beleszülettek a műfajba.

R. F.: Az edzőink könyörögtek, hogy maradjunk a sportnál, mert úgy látták, eljutnánk az olimpiai szintig is. De fontos volt a családi indíttatás abban, hogy ezt választottuk, igen. Ebben láttuk a jövőnket, hogy lesz munkánk, miközben azt csináljuk, amit szeretünk. Tudtuk, ha jól csináljuk, akkor ebből sokáig lehet megélni. A munkánk rendben tartja a testünket, azt csináljuk, amit szeretünk. Ehhez hangoltuk az étkezésünket, a napi rutinunkat. És ez működik!

R. V.: A szüleink egészen addig járták a világot, amíg mi meg nem születtünk. Sőt, a testvérem egy turnén fogant meg Svájcban. Amikor már én is megszülettem, onnantól már nehéz lett volna utazgatniuk. Én már nem az utazásokba születtem bele, de a cirkusz iránti szeretet valóban benne volt a vérünkben, és ez mind a mai napig így van.

Ma már a cirkusz teljesen átalakult, az önök artistaszámai is egyre extrémebbek, látványosabbak.

R. F.: Haladnunk kell a korral. Extrém antigravitációs műsorunkban olyan pozíciókban tartjuk meg és emelgetjük egymást, ami a közönség számára mission impossible-nek, lehetetlen küldetésnek tűnik. És ezzel a vizuálisan irracionális produkcióval bárhol járunk a világon, örömet és elképedést okozunk az embereknek.

Az, hogy önök testvérek, és a gyerekkoruktól együtt vannak, mit adott hozzá a produkcióhoz? Mennyiben más így, mintha „csak” partnerek lennének?

R. F.: Nagyon korán elkezdődött a pályánk, nagyon kis korunktól megtanultunk egymásra figyelni, egymásban bízni. Minden pályafutásban vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, így nálunk is. Főleg a hullámvölgyekben, a holtpontokon tudtuk így jobban átsegíteni egymást, hogy testvérek vagyunk.

R. V.: A színpadon, a porondon csak mi ketten vagyunk, nincs más, nincs segédeszköz. Szoktam mondani, hogy minden előadásba kicsit belehalunk, akkora teljesítményt kell beletennünk a fellépéseinkbe. Ez nagyon idegőrlő. Ha nem testvérek lennénk, sokkal nehezebb lenne. Az általunk ismert artistapárosok kiválóan elműködnek 5–10 évig, de aztán általában elválnak az útjaik. Akik már régen indultak, és mind a mai napig csinálják, az az Alexis Brothers és a Pellegrini Brothers, ők is testvérek. Valószínűleg ez nem véletlen, nagyon sokat ad ez a fajta szoros kapcsolat ehhez az intenzív, nagy összpontosítást és bizalmat kívánó tevékenységhez. Mi már 31 éve csináljuk. Sokkal könnyebb így megbeszélni azt, ha valaki például hibázik a produkció közben.

Olvassa tovább Balla István interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a hála, a bizalom és a remény érzéseivel foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja – akár a Kamasz különszámot is megkaphatja ajándékba.