Manapság, először a tévének, majd az internetnek köszönhetően a képi kommunikáció jóval egységesebb lett, fontosabb, hogy ki van a képen, mint hogy ki fotózta, a celebek eluralkodtak mindenen, nem csak a divatlapokon. Az igazán érdekes képeket sokszor már nem a nagy fotósok készítik, akiknek a megrendelők kevés teret hagynak, a digitális kamerák és a mobilok korában szinte bárkinek lehetősége van jó fotót készíteni, bár eredetinek lenni ma már szinte lehetetlen.

Diane Arbus még kifogta a hőskor utolsó éveit, az ötvenes években még férjével, később önállóan fotózta körbe a világot. Képei sokszor zavaróak és furcsák, meglehetős túlzással a “szörnyek fotósának” is szokták nevezni. Nem volt az a kimondott magazinfényképész, mégis rendszeresen kapott megbízásokat olyan lapoktól, mint az Esquire vagy a Harper's Bazaar, amelyek mára szinte teljesen lemondtak olvasóik felrázásáról, senki nem vár többet néhány szép színes képnél.

Arbus nagyon fura nő volt, legalábbis az általa készített fotók és a képek alanyainak beszámolói alapján, de azért mégsem annyira, mint a róla készült filmben, ahol Nicole Kidman keltette életre.

Egy nemrég megjelent könyv tovább erősíti a “szörnyfotós” jellemzést, összekötve Diane Arbus nevét az annak idején New Yorkban működő Hubert's “színházzal”, amelyben a vásári mutatványosokéhoz hasonló “rémek” voltak láthatóak. Zsidó óriás és orosz törpe, kígyóbűvölő és kardnyelő asszony, a tetovált férfi. A Newsweek ajánlója szerint róluk készültek Arbus legjobb képei, de mi vitatkozni kényszerülünk ezzel az állítással.

Nem akarnánk kicsinyíteni a fotográfus teljesítményét, hiszen Arbus nem csak úgy “lekapta” ezeket az embereket, valóban megismerte őket, szinte velük élt egy darabig, követte őket a vásárokba és igyekezett túllépni a velük kapcsolatos elvárásokon. Az értő szemek meg is találják az eleganciát, a dicsőséget, a szeretetet a külső mögött, de ettől még az átlagember számára a képen csak egy férfi van, akinek a teste tele van tetoválással és csak ez különbözteti meg a többi embertől.
Ami igazán különleges Diane Arbus képeiben, az a megdöbbentő képesség, ahogy teljesen hétköznapi emberekből valami riasztót tud alkotni. A megfelelő hangulat, mozdulat megörökítése akkoriban még sokszor szerencse vagy ösztön kérdése volt, Arbusnak mégis sikerült még a gyerekeket ábrázoló képein is eltávolodni az édes kis babuci jelenségtől. A kézigránátokkal játszó kisfiú, a hátborzongató ikerlányok és a(z azóta már többször plagizált) síró kisgyerek mind hatással vannak a nézőkre a mai napig, holott mára a beáramló képek mennyisége miatt ez jóval nehezebb feladat.

A felnőtt modellek esetében Arbus akár az agresszióig is elment, hogy elképzelését megvalósítsa. Germaine Greer feminista ikon részletesen beszámolt híres portréja elkészülésének körülményeiről. Arbus lefektette Greert az ágyra, majd rátérdelt a mellkasára és az arcára irányította a kamera lencséjét egészen közelről és várt. Greer természetesen rendkívül kényelmetlenül érezte magát, de igyekezett nem mutatni félelmét, mert tisztában volt vele, hogy Arbus pontosan ezért jött, hogy a megmutassa a világnak, milyen is valójában a “szexis feminista, akit a férfiak is szeretnek”. A közös fotózás emlékei alapján Greer tagadja, hogy a Arbus valóban olyan nagyon empatikus lett volna modelljeivel, mint ahogy azt a kritikusok jelentős része szeretné hinni. A jó öreg szentimentalizmus helyett Greer valami sokkal erőteljesebbet lát Arbusban.

“Az ő világa olyan, amiben nincsenek horizontok, ahol nincs menekülés saját magadtól.”