Klasszikus horror kisdedeknek
Furcsa helyzetben vannak a mai gyerekek, szüleik ideológiai hátterétől függően előfordulhat, hogy életük minden apró részletével kapcsolatban külön döntés születik, de az is megtörténhet, hogy majd a bíróságon hallják először, mik az elemi szabályai az emberi együttélésnek.
A szabályozó szülők számára az olyan apró részletek is lényegesek, mint például, hogy milyen mesét olvasnak gyereküknek, hiszen abban minden gyermeklélektani szakértő egyetért, hogy az esti felolvasás jót tesz a sarjaknak. Manapság már az egészen pici babáknak való olvasást is támogatja a pszichológusok egy része, a szélsőségesebbek pedig a magzatnak is mesélnek, zenélnek. Szerencsére a kortárs meseirodalom igen jó választékkal rendelkezik, mind a magyar, mind a külföldi szerzők jobbnál-jobb történetekkel látják el a családokat, sokunk életének mindennapi látogatója Boribon, az akaratos kis királylány, Panka és Csiribí, Bogyó és Babóca, hogy csak néhányat említsünk. A folyamatosan bővülő mesepiacnak köszönhetően a régi nagy klasszikusok némileg háttérbe szorultak, a legtöbb esetben csak a felvizezett dizni verziójukat ismerik meg a gyerekek, pedig számos értelmezés szerint ezek a több száz éves történetek fontos szerepet játszanak a nevelésben, fejlődésben.
A könyv külseje első ránézésre gyönyörű, Agócs Írisz illusztrációi nagyon bájosak. A probléma akkor kezdődik, amikor az ember elolvassa a történetet, ahogy azt a felelős szülő teszi mielőtt bemutatná a gyereknek. Mert ugyan mindannyian ismerjük ezeket a meséket, de valahogy egészen más érzés újra beleélni magunkat és elképzelni, hogy megosztjuk ezt az érzést azzal az édes kis háromévessel a szomszéd szobában. Az a helyzet ugyanis, hogy a kiadó a Jancsi és Juliskát bizony 3-8 éves gyerekeknek ajánlja. Ami egyrészről érthető, hiszen egy 5-10 éves gyerek már valószínűleg Harry Pottert, vagy rosszabb esetben Gyűrűk urát, Narniát néz és olvas, a Jancsi és Juliska addigra dedósnak számít a jobb körökben. Azonban a gyermekéhezés még oly kedves leírása, vagy a mostoha következő tirádája még felnőtt fejjel (vagy pont azzal) is nehezen emészthető: "Adj túl a kölykökön. Én ugyan nem akarok éhen veszni miattuk. Etesse őket, aki tudja. Vidd az erdőbe, jó mélyre és hagyd ott őket." És ezek után jön még a nagyja, a botorkálás a félelmetes, sötét erdőben, a boszorkány (aki különben, ha pc-k vagyunk, minimum kihívásokkal küszködik az intelligencia terén), Jancsi hízlalása, hogy megegyék, végül a banya megsütése. Jó nagy váltás Boribonhoz képest, ugye?
A legkevésbé sem kívánjuk kétségbe vonni a klasszikus mesék üdvözítő hatását, nem véletlen, hogy még terápiás üléseken is használják ezeket, a Jancsi és Juliskát például az elengedés és az elindulás szimbólumaként kezelik. De talán az sem véletlen, hogy még teljesen felnőtt egyedek is idegenkednek ezektől a történetektől és "horrornak, bizarrnak" nevezik azokat.
A történészek szerint a Jancsi és Juliska valószínűleg a Harmincéves háború (1618-1648) alatt keletkezett, ami szörnyű élmény volt a közembereknek, kollektív traumát okozott a fosztogatás, gyilkosság, nemi erőszak, az erdőben való bújkálás és az éhezés, amely kannibalizmushoz vezetett. Michael Marr értelmezésében azt állítja, a mese ezt a tabutémát dolgozta fel, nem meglepő tehát az esetleges undor, amit érzünk.
Azok a szülők és nevelők, akik szerint ezekre az élményekre a gyerekekre igenis szükségük van, Bruno Bettelheimre és A mese bűvölete című könyvre szoktak hivatkozni. Bettelheim azt állítja, a “Jancsi és Juliska arról szól, milyen nehézségekkel és szorongásokkal kell megküzdeniük a gyermekeknek, mikor kénytelenek leválni anyjukról és megszabadulni orális fixációjuktól”.
Bár Bettelheim hosszú éveken keresztül komoly szaktekintélynek számított, többek között a mese témájában is, mostanra néhányan erősen megkérdőjelezik hitelességét. Richard Pollak például jó pár évet és egy egész könyvet szentelt annak, hogy bebizonyítsa, Bettelheim saját életével kapcsolatban ritkán mondott igazat. Ettől még persze elméletei akár helytállóak is lehetnek, de ha amúgy sem értettünk vele soha egyet, akkor megnyugodhatunk.
Mi ugyanis nem tudjuk elképzelni, egy 3-4 évesnek valaha is elmeséljük ezeket a klasszikusokat, ismerünk ugyanis jó néhány olyan célcsoportos kisdedet, akiknek már attól rémálmaik voltak, hogy tudomást szereztek a vulkánok, cápák, földrengések puszta létezéséről, ezért nehéz elképzelni, hogy a szülői elutasítást és az emberevést könnyen feldolgoznák.
Furcsa módon a valóban kedves, de kifejezetten kortárs rajzok csak tovább erősítették viszolygásunkat, szinte már morbid volt a jelentés és a képek stílusa közötti ellentét. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy van olyan gyerek, akinek a Jancsi és Juliska csak épülésére szolgál és felnőttként fontos tanulságként emlékszik rá vissza, de mi nem ismerünk ilyet, úgyhogy inkább megkíméljük saját utódainkat az élménytől.
