A Hypnotic Brass Ensemble (HBE) sikeres amerikai jazz zenekar. Annyira sikeres, hogy épp most állt össze olyan nagy nevekkel, mint Lou Reed és a Massive Attack, hogy közösen hozzanak össze egy albumot. Mindezt teljesen profi és hagyományos módon, ám a lemezborítón nem SonyBMG vagy EMI, esetleg más kiadó neve szerepel majd, hanem a dán farmermárka, a G-Star logója. A farmercég szponzorálja az albumot, és a zenét saját imázsa népszerűsítésére használja.
A kürtös Gabriel Hubert lelkesen mesél az új partneri kapcsolatról. „Minden zenésznek függetlennek kellene maradnia, mert muszáj, hogy a dalaink a sajátjaink maradhassanak. A kiadói ajánlatok nem ideálisak az olyan zenészeknek, amilyenek mi vagyunk. De ha egy márkához csatlakozunk, lehetőséget kapunk fellépésekre, így felépíthetjük kapcsolatrendszerünket és saját szerződéseket köthetünk a magunk javára. Mindezt anélkül, hogy el kellene adnunk a szerzői jogainkat egy tál lencséért és egy ígéretért” – mondja Hubert a Time magazinnak, utalva a kiadói taktikákra.
Az együttesek más megoldásokat keresnek a függetlenségük megtartására, és nem bánják a kereskedelmi vállalatokkal való együttműködést sem. Kínálat pedig akad bőven. Olyan komoly nevek állnak be a sorba, hogy tehetséges zenekarokat és énekeseket kapcsolhassanak össze a termékeikkel, mint az Agent Provocateur, a Diesel, az Audi vagy a Coca-Cola. A zene hatalmas kommunikációs eszköz, kiváló eszköze lehet egy termék bevezetésének. A MySpace-en népszerűvé vált Tom Glynn például most szerződött le a Caffé Nero presszókávé-hálózattal egy logóval ellátott albumra, és arra, hogy a művész fellép a cég kiemelt kávézóiban. Ez a kölcsönös kapcsolat, nem kétséges, tovább népszerűsíti a zenészt, ugyanakkor imázst meg klienseket hoz a Caffé Neronak – mindezt kötöttségek nélkül. Ez az üzlet pedig annyira vonzó, hogy már olyan nevek, mint Madonna, Annie Lennox és Paul McCartney is válófélben vannak a lemezkiadóiktól, mondván, inkább kiaknáznák a kereskedelmi lehetőségeiket, amennyire csak lehet.
Az előbb említett szerzői jogok felvásárlása most visszaüt a kiadókra, hiszen a sztároknak, akik nem keresnek, nincsen vesztenivalójuk sem. A legjobb példa Prince esete, akinek szinte egyetlen száma sincs a tulajdonában. Nem így a U2. A banda összes tagja multimilliárdos lett dalaik tulajdonosaiként, mert a bevétel a mai napig nekik csordogál. Prince tavaly felénekelt a Daily Mail angol napilap vasárnapi számának egy teljesen új albumot (Planet Earth címmel) pénzügyi megfontolásból, jó nagy bosszúságot okozva ezzel persze a SonyBMG-nek, amely maga is tervezte az album kiadását a sztár turnéjával összhangban. Jogai eladásával Prince bevétele ma már többnyire csak a koncertjeiből származik, emiatt népszerűségének fenntartása kulcsfontosságú az énekes számára. A Daily Mail hárommillió olvasóhoz juttatta el az új albumot, ellentétben a Sonyval, aminek mindössze 80000 darabot sikerült eladnia az Egyesült Királyságban Prince utolsó albumából.
„Nem kétséges, nagy változások előtt állunk” – nyilatkozta Steve Levine, a legendás 80-as évekbeli popbanda, a Culture Club producere. „Az egész olyan, mintha a zenészek hirtelen ráébredtek volna az albumszerződések mögött meghúzódó érdekellentétekre. A legtöbb zenész ma már tisztában van a kiadással kapcsolatos üzletmenettel, azzal is, hogy kik a rajongói, és hogy ez a közönség mennyit ér egy kereskedelmi márkának. Ez pedig sokkal igazságosabb rendszert hoz létre” – reménykedik a producer.
Nem csak a pénz az, ami egy együttest a kereskedelmi márkákhoz hajt, hanem az a tény is, hogy a fent említett imázs visszafele is működik. Mindenki megdöbbent, amikor a Groove Armada nevű, igen népszerű duó a múlt hónapban faképnél hagyta a SonyBMG-t és összeállt a Baccardival. „Az egész egyesülés olyan természetesnek tűnt. A Baccardi nevéhez erős zenei világ és partihangulat tartozik, mint ahogyan hozzánk is. A cég ráadásul tisztességes összeget ajánlott, amellett, hogy játszhatunk olyan helyeken, ahol normális esetben nem, és ami a legfontosabb: megtarthatjuk a szerzői jogokat a dalainkra” – mondja Tom Findlay, a duó egyik tagja.
Hogy a másik oldalról is elhangozzon egy vélemény, Tim Parry, a Biglife lemezkiadó (Verve, Klaxons) szerint a kereskedelmi cégek belépése a zeneiparba lényeges és izgalmas lépés, de akad hátulütője is. „A lemezkiadók mindig a tehetségekre hajtanak, akik újat nyújtanak, akik érdekesebbek az elődöknél. A márkák mögötti felállás viszont általában teljesen fantáziátlan, hiszen a szemlélet vevőközpontú, így nem sok igény van a komoly alkotómunkára egy együttes és egy márka közötti kapcsolatban” – állítja Parry.
Lehet, hogy igaza van, ám a menedzserek erre is gondoltak. Dan Dumbar, a Sync ügynökség partnere dalok százait használta már olyan ismert cégek kampányaiban, mint a Marks&Spencer vagy a Vodafone. „A zene komoly eszköz az üzenetközvetítésre. És ezért a dolgok olajozottabban zajlanak már. A márkák komolyan odafigyelnek arra, hogy megtalálják a zene és a márka közötti összeillő párosítást, hiszen a megfelelő zene a szó szoros értelmében hangot ad a márkának.”
Krisztina O'Brien
