© Pozsonyi Pagony

A jó szülők tapasztalatból ismerik azt az érzést, ami az egyébként kedves mesék századszorra történő olvasása közben elfogja az embert. Igen, ez, kérem, az unalom. A meseírók nagy része ugyanis nem kíván nevettetni – jó esetben kicsit szórakoztat, a kevésbé izgalmas esetekben pedig tanítani akar, amivel persze mi is egyetértünk általában, főleg, ha a pedagógiai célok nem zárják ki a viccet. A humorra vágyó gyerekek és szülők eddig kénytelenek voltak az angolszász írók könyveihez fordulni, nekünk nagy kedvencünk volt például Andrew Lang Mafláziája, illetve a kisebbeknek szóló Apu, hová tűnt a puszim? David Mellingtől.

A Pagony könyvkiadónak köszönhetően azonban mostantól kezdve igazi, jófajta magyar könyvön is röhöghetünk az esti meseolvasás során, ha Czigány Zoltán Csoda és Kósza című könyvét választjuk.

Csoda és Kósza két ló, akik, bár rendelkeznek a hagyományos lótulajdonságokkal külsőleg, tudnak beszélni és személyiségük jóval fejlettebb egy átlagos négylábúénál. A lovak egy Gödöllő környéki tanyán élnek gazdáikkal, Gyöngyi nénivel és Sajó bácsival. Ez önmagában még sem nem túl érdekes, sem nem túl vicces, de Csoda és Kósza kalandjai illetve azok leírása már annál inkább. Már az első sztoriban felizgatnak egy pizzériát és összefutnak egy gyengeelméjű miniszterrel, később lazán szétverik a Közlekedési Múzeumot a legszebb börleszk hagyományokat betartva, volt ott csilláron hintázás (helyett repülőn), seggreesések és vörös fejű, ordító igazgató. Csoda és Kósza viszonya is a legnagyobb nevettetőkéhez hasonló, az egyikük kicsit gyagya, a másik okosabb, aztán mégis sokszor a kis butának lesz igaza. A hatást remekül fokozzák Baranyai András rajzai, amelyek legalább olyan viccesek, mint a lovak.

Czigány Zoltán az írás mellett egyébként leginkább dokumentumfilmesként ismert, filmjeit a Magyar Televízióban láthattuk. Meseírói munkáját a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának Magyar Szekciója Az Év Gyermekkönyve díjjal ismerte el, amit röviden IBBY-díjként ismernek, ennek kapcsán kérdeztük a szerzőt a lovas mesék hátteréről, filozófiáról és a jövőről.

hvg.hu: Számos írásod jelent már meg, de egyiket sem nevezném túlságosan viccesnek. Viszont a Csoda és Kósza olyan igazi hangosan röhögtető könyv. Eddig miért nem írtál hasonlóakat felnőtteknek?

Czigány Zoltán: Valóban nem írtam vicces dolgokat korábban, mert még fiatal voltam, és azt hittem, hogy a komoly dolgokról komolyan kell beszélni, írni. Ezek a mesék a gyerekeimnek szóltak, természetesen viccelődve, és természetesen a legkomolyabb dolgokról, időről, szerelemről, művészetről és Gyöngyi néni bableveséről.

hvg.hu: A Csoda és Kósza eredetileg 2005-ös könyv, akkor még mintha más címe is lett volna. Hogy is volt ez akkor?

Cz. Z.: A mesék kiadásának a fiam volt az ötletgazdája – ő vette őket hangszalagra, aztán ő ültetett a számítógép mellé, együtt is alakítottuk az élőbeszédből írássá a két ló történetét. Ezután következett a kiadók keresése a kézirattal. Egy ideig nem sok sikerrel, a legnagyobb gyermekkönyvkiadók is szomorúan adták vissza a meséket. Ekkor egy nagy lóbarát, Hittig Gusztáv, aki a Bardigiano lovak tenyésztője, segített nekünk, az egyik mese megjelent magyarul és olaszul is, sőt, olaszul kötelező olvasmány lett Bardiban. Ennek a címe volt Csodaló és Kószáló. Persze, mi a többi mesét is szerettük volna megmutatni másoknak, és ez végül a Pozsonyi Pagonynál sikerült.

hvg.hu: Az idén a Csoda és Kósza kapta az IBBY-díjat. Volt ez rád valamilyen hatással? Esetleg a fiadra, Matyira? Hiszen neki is komoly szerepe volt a könyv létrejöttében.

Cz. Z.: Matyi számára egyértelművé vált, hogy folytatni kell a mesék leírását, így az én számomra is. Nagy megtiszteltetés, nagy öröm volt: jó, amikor mások is úgy ítélik, hogy volt értelme ennek a munkának. Sokaktól halljuk, hogy sokat nevetnek a könyvön, talán ilyesfajta, kissé ironikus, kellően humoros mesék kevesen vannak. Nyaralás közben is kaptam sms-t egy régi barátom kislányától, hogy a Csoda és Kósza a legviccesebb mese. Azt hiszem, a lényegük az, hogy nem meseírói szándékkal születtek, ettől lettek igaziak.

hvg.hu: A könyved nem az a kifejezett bájos-cuki gyerekeknek szóló írás, számos olyan poén van benne, ami leginkább a felnőtteknek érthető. Ezeket annak idején is így mesélted bele a sztoriba a saját gyerekeidnek?

Cz. Z.: Kétségkívül a magam szórakoztatására is beszéltem esténként, így keveredett bele sok minden, ami felnőtteknek is való. Az érdekes az volt – és talán az is lett –, hogy a gyerekek mindent értettek, azt is, ha Heidegger filozófiájáról, azt is, ha Remsey bácsiról, a Gödöllői Művésztelepről volt szó. Egyébként nem beszélünk bájos-cuki nyelven a gyerekeinkkel. Inkább sokat viccelődünk, „húzzuk egymást”, és ha tudunk, szójátékokkal kommunikálunk.

hvg.hu: A komolyabb helyeken rendes elemzéseket lehet olvasni a két ló történeteivel kapcsolatban, filozófia, szatíra, meg hasonló kemény dolgok jönnek szóba. De nehéz lenne elképzelni, hogy ezeket valóban létező dolgokat tudatosan, esetleg valamilyen pedagógiai céllal írtad volna bele. Mit szólsz az ilyen értelmezésekhez, gondolta a fene, vagy örülsz, hogy komolyan vesznek?

Cz. Z.: Ezeknek a meséknek nem volt, nem is lesz pedagógiai célja. Korábban ugyan én találtam ki a történeteket, de később a gyerekeim határozták meg a címeket, nekem csak mesélnem kellett. A célja mindig a szórakoztatás volt. Ami a mélyén megbúvik, az is ötletszerűségből van. Öröm, hogy vannak értelmezők, akik erre felhívják a figyelmemet.

hvg.hu: Folytatódnak még a két ló kalandjai, lesz még más gyerekkönyved vagy ennyi volt, visszatérsz a felnőttes dolgokhoz?

Cz. Z.:Ilyen sikerem még sosem volt, úgyhogy folytatni kell. Rejtő Jenő is máshogyan ért el sikereket, mint gondolta. Majd meglátjuk.

KM