"Érzek minden kis bukkanót, dombocskát" – avagy miért gyantázunk?

Kimberly M. Wetherell és Amy Axelson saját fájdalmas tapasztaltaik birtokában eltűnődtek, vajon miért is szánja rá magát annyi nő, és az utóbbi időben egyre több férfi is a gyantázásra. A két hölgy addig gondolkodott, míg kipattant a fejükből egy dokumentumfilm ötlete, amelyet meg is valósítottak és több díjat is elnyertek vele különböző fesztiválokon.

A Miért gyantázunk? címet viselő alkotás megszólaltat hétköznapi felhasználókat, kozmetikusokat és gyantázómestereket is. Amerikában ugyanis a művelet szakértői csak a szőrtelenítés e fajtájának szentelt szalonokban távolítják el a vendégek feleslegesnek ítélt testszőrzetét. A dokumentumfilm bemutatja a gyantázás történetét is, az ősi Egyiptomban még cukorral csinálták, és az úgynevezett brazil fazon kialakulásáról is szó esik - állítólag igazából New Yorkban találták fel.

A legérdekesebbek természetesen a személyes beszámolók, amikor mindenki nyíltan beszél róla, mit érzett, mit gondolt gyantázás közben és után. “A születésnapomon mentem el. Ez volt a legszörnyűbb születésnapi ajándék, amit valaha adtam magamnak” - kezdi a vallomások sorát az egyik alkotó, Wetherell. “Emlékszem, hogy nevettem közben, mert a fájdalomhoz már kevés volt a sírás. Körülbelül egy hétig olyan érzésem volt, mintha a vaginám Jabbává változott volna, a Jedi visszatérből” - folytatta a rendezőnő élete első teljes fanszőrzet-eltávolításának történetét. “Negyven dollárt fizettem valakinek, hogy forró gyantát dugjon a fenekembe” - hüledezett saján magán egy másik nyilatkozó. “A férjem szerint őrült vagyok, őt nem érdekli. Tényleg nem” - állította egy feleség. “Dzsungelből katedrális” - rajongott viszont egy láthatóan érdeklődő úriember a téma iránt.