"Képzelje el, hogy az egész napos kemény munka után hazaérkezik. Nagyon meleg van, kimerült, izzadtnak érzi magát és nagyon vágyik egy kis felfrissülésre. Egy kis tavacska közelében lakik, amelyben rendszeresen úszik, elhatározza tehát, hogy elmegy fürödni. Összeszedi az úszóholmiját, magához vesz némi élelmet, és elindul. Nagy kedvet érez, hogy úszás közben végre igazán kikapcsolódjon, és utána egy kicsit a fűben feküdjön. A kis tó csak ötpercnyi sétára van a háztól; sietősen elindul, mert fülledt meleg van, izzadtnak és piszkosnak érzi magát. Az út kacskaringós, helyenként éles kanyarokat is vesz. Amikor az utolsó kanyart elhagyja, egyszerre útját állja egy óriási kerítés, rajta táblával: „Tilos az átjárás.”

Stiller Ákos

Ön mit érezne? És mit tenne?

Riekje Boswijk-Hummel e gyakorlattal kezdi Harag című könyvét, melyben frusztrációink okára keres választ, továbbá megpróbál segíteni abban, hogyan kezeljük dühünket annak elnyomása nélkül. Véleménye szerint egyáltalán nem egyértelmű dühünk kieresztésének hasznossága, hiába is tanácsolja ezt a legtöbb terapeuta.

„Egy csomó problémával könnyebben megküzdenénk, ha nem csak a saját szempontjainkat vennénk figyelembe, hanem érdeklődnénk a másik iránt, még a legnagyobb dühünk közepette is. Indiában azt mondják: sose ítélkezz senkiről addig, amíg nem jártál öt mérföldet a cipőjében” – mondta el Boswijk-Hummel kérdésünkre. A másik bőrébe bújásról szóló bölcsesség persze nem sokat segít, ha egy kerítés áll velünk szemben.

A harag másik ismérve, hogy mindenkiből máshogy jön elő. A dühösebb fajta elkezdi rángatni az rácsot, kárt tesz benne (vagy magában), a meghunyászkodóbb viszont máshol vezeti le a feszültséget. Semelyik sem jó megoldás. Mindegyik esetben ugyanis egy történik: csalódottak vagyunk, és veszteséget érzünk.

Mi a cél?

Ezért ragaszkodnak az emberek annyira a haragjukhoz: mert úgy érzik, ha igazságtalanság éri őket, azonnal helyre kell hozni. Az ilyenkor létrejövő feszültség olyan fizikai szimptómákat okoz, melyek arra sarkallnak minket, hogy mozgósítsuk energiáinkat a valós, vagy vélt ellenséggel szemben. Ha azonban megállunk és újrajátszuk a történetet - akár az előttünk tornyosuló kerítés esetét - észrevesszük, hogy az akadály miatt szem elől tévesztettük az eredeti célunkat: azt, hogy felfrissüljünk. A célhoz vezető legkellemesebb út le van zárva, ezért begurulunk. A vágyunk hirtelen nem az lesz, hogy felfrissüljünk, hanem, hogy eltegyük láb alól azt, ami (vagy aki) megakadályoz minket ebben.

Annak érdekében, hogy valódi „emberközi” konfliktusokkal is ismerkedjünk, az írónő egy erdőőrt is beemel a történetbe, akit kérdőre vonhatunk a kerítésről. Ő is ugyanúgy ellen fog állni, mint a tárgyi akadály, hiszen neki az a feladata, hogy megvédje a területet. A helyzetből adódó konfliktus kimenetele sokféle lehet, melyekbe a könyvet olvasva habitusunk szerint beleélhetjük magunkat.

Boswijk-Hummel a frontok csillapítására a következő megoldást ajánlja: „Próbáljunk eltávolodni haragunktól, és rájönni, hogy a másikat mi motiválja cselekedetében.” Ez lehetőséget ad arra, hogy lehűljenek a kedélyek. Természetesen vágyunk nem biztos, hogy ki fog elégülni, de a lehiggadás mást is lehetővé tesz: hogy újra ráhangolódjunk eredeti célunkra - a felfrissülésre. Az eredendő cél szem elől tévesztésére jó példa Michael Douglas 1993-as Összeomlás című mozija, mely jól visszaadja, mi történik egy „civilizált” emberrel, ha folyamatosan akadályozzák.

Az írónő könyvében komoly politikai, hatalmi kérdésekben is a harag egyszerű pszichológiai mechanizmusára mutat rá. A támadás-ellentámadás, akció-reakció, bosszú-viszontbosszú párbeszédei évszázados történelmi ellentéteket, háborús övezeteket, és terrorista formációkat eredményeznek. Ha tisztábban látnánk a másik felet, az úgynevezett ellenséget, akkor könnyebben tudnánk kezelni e helyzeteket.

„Ellenkező esetben elkezdjük a másikat hibáztatni, és próbáljuk rákényszeríteni akaratunkat. Mire a másik egyértelműen védekezni kezd.” Ellenségünknek ugyanannyira megvan a saját igaza, mint nekünk: ő is a saját akaratát próbálja érvényesíteni, illetve, ha már "letámadtuk", helyrehozni a sérelmet, a csalódottságot,  a veszteséget, amit okoztunk neki.

Az, hogy egy vitában melyik fél nyer, a pillanatnyi erőviszonyok kérdése. Egy biztos: a vesztesben nyomot hagy a vereség, ez pedig fájdalommal jár. E fájdalom elviselése nehéz feladat. A legtöbben ezt képtelenek feldolgozni, ezért máson tölti ki a mérgüket, vagy várják az adandó alkalmat a visszavágásra. Egy végeláthatatlan folyamat kezdődik, amiben szerepet játszik minden olyan haragos élmény, ami gyerekkorunk óta ért minket. „Azonban, ha a jelenben adódik egy probléma, akkor azt hiába fogjuk rá gyerekkorunkra vagy szüleinkre. A reakciónkra lehet, hogy magyarázatot ad, azonban ez nem szolgálhat kibúvóként viselkedésünkre” – véli Boswijk-Hummel.

A magyar harag

A haragos hozzáállás azonban nem csak családban, hanem a társadalomban is gyökerezhet, és akár egész közösségek mozgatórugója lehet, sőt a nemzeti identitástudat részéve is válhat. „A magyaroknak nagyon fájdalmas a történelmük, és hatalmas bátorság kellene ahhoz, hogy szembesüljenek ezekkel a sebekkel. Valószínűleg inkább elnyomják őket, ebből adódhat az, hogy a kívülállóknak depressziósnak tűnnek” – magyarázza a holland nemzetiségű írónő.

Ám vannak olyan területek, ahol a düh akut módon ölt egyre hatalmasabb méreteket. A közel-keleti konfliktusok mélyére nézve ugyanoda jut Boswijk-Hummel, mint a kisember mindennapos stresszhelyzetét tekintve. A veszteségeket és fájdalmakat nem tudjuk elfogadni, és azonnal kompenzálni akarunk. Ez egy ösztönös, automatikus reakció, amely állati tulajdonságainkról tanúskodik és feltétlenül kárt okoz a másikban.

Kin kell felülkerekedni?

„Fel kell fognunk, hogy a fájdalom sosem szűnik meg. Ahogy az öröm jelen van, ugyanúgy jelen kell lennie a bánatnak is életünkben” – mutat rá Boswijk-Hummel. A fontos az lenne, hogy foglalkozzunk vele. Állandóan elnyomjuk a fájdalmat, de ez csupán abban segít, hogy kompenzáljuk. Az első lépés az önvizsgálat és saját vágyaink analizálása.

Boswijk-Hummel vágyaink és motivációnk eredetével is foglalkozik, és arra a következtetésre jut, hogy számos alapvető emberi szükséglet mellett olyan neurotikus, traumatikus és társadalmi vágyak terhelnek minket, melyeket valamilyen hiányérzet vagy félelem táplál. Ezek leggyakrabban az érvényesülést, a figyelem iránti igényt jelzik, melyek sokszor negatív önképünk miatt sohasem elégülnek ki teljes mértékben.

A 12 dühös ember című műben végigkövethetjük, hogy az emberek énképe, saját fájdalmaik kivetítése milyen mértékben befolyásolja döntéseiket, még akkor is, ha objektívnek gondolják magukat. A tét egy emberi sors, mely az ítélkezők kezében van. Az esküdtszék egyik tagja veszi a fáradtságot és szembesíti társait saját bűneikkel és tragédiájukkal, és rávilágít, hogy saját haragjukat töltik ki a vádlotton. Az utolsó jelenetben jól látható, miként működik a harag.

A magunkban rejlő problémák nyomára bukkanni fájdalmas tapasztalat, ennél sokkal egyszerűbb hibáztatni rajtunk kívül állókat. Hosszú távon azonban ebből sokkal több kárunk származik: megromlanak emberi kapcsolataink, a kompenzálásból adódó mellékhatások pedig sosem tudnak igazi gyógyulást eredményezni.  

Boswijk-Hummel arra is rámutat, hogy egy alá-fölérendeltségi lánc alakul ki, amelynek a csúcsán állhat például a munkahelyi vezető, aki a beosztottjának az életét keseríti meg. A megalázott munkavállaló otthon feleségén tölti ki frusztrációját. Az „asszony” a gyereken bosszulja meg, a gyerek az osztálytársán, aki pedig a háziállatát kínozza. A lényeg, hogy a lent elhelyezkedő áldozatok mindenképp vétlenek. És az is biztos, hogy egyre több harag koncentrálódik egy ilyen környezetben.

A feold(oz)ás

A Harag című mű - a pozitív gondolkodást és a képzelet teremtő erejét szajkózó spirituális útmutatókhoz képest - a realitás talaján marad. "Aki leül a kerítés mellett, és arra vár, hogy valami csoda folytán megszűnjön az akadály, valószínűleg csalódni fog. A pozitív gondolkodást arra kell használni, hogy a valós lehetőségeket jószándékkal vegyük számba, és építő módon cselekedjünk" - mondja az írónő, aki szembesít minket a "szomorú" igazsággal: a harag nem fog eltűnni a világunkból.

Mindig lesznek fájdalmas meglepetések, betegségek, balesetek, melyekre nem tudunk felkészülni. Annak sincs értelme, ha eldöntjük, hogy soha nem fogunk dühöngeni. Mert ez az elvárás frusztrációt okoz minden alkalommal, amikor az élet valami bosszúságot hoz. A különbség csupán annyi, hogy ebben az esetben nem másra, hanem magunkra fogunk haragudni. Ennek pedig nem sok értelme van.

A megoldás, hogy nézzük el magunknak, ha haragossá válunk, ismerjük el és fogadjuk el a fájdalom létezését. A recept egyszerűen hangzik, sokkal nehezebb azonban gyakorlatban alkalmazni. Valóban meg tudunk állni és felindultságunkban önvizsgálatot tartani? Azaz a kerítést békén hagyni és otthon egy sör mellett felfrissülni?

Riekje Boswijk-Hummel

Holland nyelvi és irodalmi tanulmányait követően többek között a Gestalt-terápiában, a bioenergetikában és a pszichoszintézisben mélyült el, de foglalkozott a keresztény misztikával és a buddhizmussal is. Férjével, Jan Boswijkkel 1985-ben hozta létre a Hollandiában széles körben ismert Boswijk Központot, amelyben harminc esztendőn át tevékenykedett pszichoterapeutaként és a Transzperszonális Pszichoterápiás Oktatóközpont oktatójaként. Riekje Boswijk-Hummel az évek során sajátos látásmódot alakított ki az ember energetikai, érzelmi és spirituális “felépítéséről”, rendszeréről. Tapasztalatairól és meglátásairól kilenc könyvet írt, magyarul a Haragon kívül a Párkapcsolat forradalma című műve jelent meg.