Miért? Mert a szavazatmaximalizálás fontos dolog. Osztottak, szoroztak, és arra jutottak a kormánypártok – ezen persze a Fideszt értem, a KDNP leginkább arra való, hogy néha csitítgassák --, hogy jóval több szavazatot vesztenének, mint amennyit nyernének. Remek megoldás? Nem, aljas, elvtelen megoldás, de mindaddig, míg a választók többsége nem szeretné – nyilván nem egy közvéleménykutatásban szondázták ezt a kérdést --, addig nem lesz abortusz-tilalom. A hírek szerint persze a terhességmegszakítások OEP támogatására szánt összeget csökkentették, így kérdés, hogy ez eddig is drága műtét mibe fog kerülni a következőkben. A finanszírozási rendszer látszólag szociális érzékenységről teszi tanuságot. A segélyre szorulóknak ingyen van. A kiskorúaknak féláron. De nézzünk kicsit e szociális intézkedés mögé, és vessük össze azzal, amit a minap nyilatkozott Semjén Zsolt.

Az abortusz, véleménye szerint nem szükségszerű, hiszen számtalan pár vár befogadható gyerekre, az állami gépezet pedig csikorog. Hordja hát ki a nemkívánt terhességet az anya, és adja örökbe gyermekét. Innen aztán elkalandozhatnék a szigorúan büntetett béranyaság, illetve a magánszerződés alapján történő, úgyszintén tiltott azonnali örökbefogadás felé, de nem teszem.

Babarczy Eszter

Berki Beáta Babarczy Eszter kultúrtörténésznek tanult, de a tudománynál fontosabbnak tartja a tanítást, és annál is fontosabbnak a beszélgetést. Nem professzionális publicista, mindenről ír, ami megérinti, felháborítja vagy elgondolkodtatja. Sokfele dolgozott, most a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és az IBS tanára. Mindenben feladatot lát, ezért hozott létre önsegítő honlapot pszichés gyötrelmekkel küzdőknek, és egyesületet, amelynek célja, hogy végre tiszta fejjel beszéljünk a magyar társadalomról.

Térjünk csak vissza ehhez a bizonyos képmutatáshoz. Mire jó az abortusz-finanszírozás megváltoztatása? Leginkább arra, hogy a nem kívánatos alsóbb néprétegeknek (többnyire cigányok) ne legyen annyi gyereke (amúgy se fogadják őket örökbe, hacsak nem kötnek ki nevelőszülőknél, mely eseteben érdemes felidézni Állami Árvácska történetét). A középosztályt és az alsóközéposztályt viszont rettentsük el. Ha nem állna szöges ellentétben a saját hozzájárulás mértékének növelése a kormányzat politikájával, amely éppenséggel következetesen a gazdagoknak, a felsőközéposztálynak kedvez, gondolhatnánk, hogy végre némi szociális érzékenységről tesznek tanúságot. Hohó! Erről szó sem lehet. A kormány vágyai igen egyszerűek. A középosztály szüljön minimum három gyereket, a leszakadók, s köztük főként a cigányok pedig szüljenek minél kevesebbet. A magyar társadalom többsége természetesen ezzel is egyetért, és demográfiai szempontból – hűvösen szemlélve – van benne racionalitás, ha szűklátókörű is.

Egyszóval, a KDNP szenteskedik (de legalább elvei vannak), a Fidesz pedig politizál (elvei pedig nincsenek). Amit egyikük sem tesz (nem mintha eddig bármely kormány különösebb figyelmet szentelt volna az ügynek), az az abortusz maga. A nők, akik abortuszra kényszerülnek. Ezeknek a nőknek a választási lehetőségei. És az, amit e választási lehetőségek bővítésére a kormány tehetne, ha akarna. De persze nem akar – legyen a család szentség, az esélyegyenlőség pedig erkölcsi megújulás, aztán a többit intézzék el a vállalatok, rugalmasabb munkaidőt biztosítva, netán még vállalati óvodát is. Fizessen a vállalat a női gyerekvállalásért, ha nem fizet, majd jól megbüntetjük – lóg a levegőben a fenyegetés. Mi marad tehát a vállalatoknak? Nem vesznek fel kisgyermekes vagy szülőképes nőt. Mi marad a terhes nőknek? Az abortusz vagy az éhezés.

Nincs nő, aki az abortuszt afféle sportgyakorlatként élné meg. Ha hangosan követelik is egyes csoportok a nő rendelkezését saját teste felett, mindannyian érezzük, mennyire fals érv ez. Szeretnénk gyereket (legalábbis legtöbbünk szeretne), többet is, mint amennyit végül, a kijózanító valóság közepette, megengedhetünk magunknak. Mint (lecsúszó) középosztályi nők. Mint nők, akik tudják, hogy anyai kötelezettségük nem ér véget azzal, hogy a gyereket lehetőleg valami minőségi iskoláig eljuttatják (ez is hat-hét év már). Mert a gyereket jó középiskolába, onnan pedig jó egyetemre szeretnénk küldeni. Egy gyerek huszonöt-harminc éves projekt, nem Magyarországon, hanem minden fejlett országban. A különbség csak az, hogy míg fejlettebb országokban ezt a projektet a keresetek nagyjából finanszírozhatóvá teszik (bár az Egyesült Államokban komoly feszültségek vannak már kialakulóban), itthon egyre küzdelmesebb. Nem egy kereset, hanem két kereset kell hozzá. És az a második kereset nagyon hiányzik. Hiányzik, ha valaki három gyerekkel sokáig otthon marad. És hiányzik, ha egyedül marad a gyerekével.

Marton Szilvia

A kormány esélyegyenlőséget kíván nyújtani a családoknak. De az isten szerelmére, miféle családoknak? Olyan családoknak, amelyek a magyar családoknak már csak töredékét teszik ki. Mindenki másnak marad a küzdelem. Marad a kétségbeesés, amikor mérlegelnie kell, vajon még egy gyermeket fel tud-e nevelni tisztességesen – középosztályi színvonalon. Marad végül a megalázó abortusz.

Ki beszél ezekről a nőkről, amikor bölcs keresztény férfiak a magzat élethez való jogáról prédikálnak? Ki beszél arról a nem kívánt gyermekről, aki már születésekor esélytelen arra, hogy megkapja azt a neveltetést, amely nélkül aligha boldogul majd. Ki beszél azokról a családokról, vagy, pláne egyedülálló dolgozó asszonyokról, akik tudják, hogy bölcsődére nem számíthatnak, óvodára is csak jó esetben, de a munkahelyük mindenképpen odavész. Ki prédikál erről a parlamentben a kormánypárti padsorokban? Ki ismeri el, hogy az építmény, amelyet építenek, éppen arról szól, hogy egyes gyermekeknek – a cigányok gyermekeinek – jobb meg sem születniük? És ki beszél arról, hogy a középosztályi családok maguk érzik úgy, hogy jobb egy gyermeknek, ha meg sem születik.

Az abortusz nem szimbolikus háború dühös feministák és önelégült keresztény úriemberek között. Az abortusz az esélyegyenlőségről szól, a családok valóságáról Magyarországon. Nem elég követelni a abortusz jogát (kétlem egyébként, hogy ez emberi jog volna). Amit követelnünk kell, az sokkal több ennél: a kormány és a kormánypártok nézzenek bele egyszer néhány statisztikába. Az ál-konzultációk és a negédesen mosolygó propaganda-családok helyett nézzenek szembe a kétkeresős családok vagy az egyedülálló szülők lehetőségeivel. És ezután beszéljenek az abortuszról. Mert a szavazatok számolgatása itt meg ott politikai cinizmus. A politikai bölcsesség annak megértése, miért is ellenzi a magyar polgár az abortusznak – mint végső és kétségbeesett választásnak – a betiltását.