Balog Zoltán. Új gyakorlat © Fazekas István

Balog Zoltán református lelkész mint Orbán Viktor egyházpolitikai tanácsadója és „lelki segítője” vált országosan ismertté. 2006 óta országgyűlési képviselő és a parlament emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke. Határozottan szorgalmazza a 2006 őszi, elsősorban az október 23-iki zavargások hatósági/rendőri felelőseinek megbüntetését. A Magyar Szemlének adott interjújának is ez az egyik fő témája. „Számomra az, ami a forradalom ötvenedik évfordulóján történt, egy olyan »negatív fénycsóva«, ami rávilágít arra, hogy milyen sérülékeny is a mi demokráciánk, jogállamiságunk” – számol be heurisztikus élményéről Balog. Nem kevesebbet állít, mint hogy „a magyar élet szempontjából” a 2006. október 23-iki brutális rendőri fellépés olyan volt, mint Amerikának és a Nyugatnak 2001. szeptember 11. (A beszélgetőtárs Gróh Gáspárnál ez 2000. szeptember 11.!) A bizottsági elnök szerint ez az eset irányítja rá a figyelmet arra: téves azt hinni, hogy az emberi jogok ügyében „nagyjából rendben vagyunk”. De ki gondolta ezt azok közül, aki itt él ebben az országban?

A fideszes képviselő kapcsolatot feltételez a kötelező etikaoktatás hiánya, illetve a kis októberi „sajnálatos események” között. Megemlíti Sólyom László éles kritikáját, hogy a rendőrség a szolidaritás jegyében el kívánja tussolni a rendőr bűnözők ügyeit, és azt is, hogy az ombudsman kifogásolta a Nemzetbiztonsági Hivatal állásfoglalását arról, hogy aki egy be nem jelentett utcai demonstráción vesz részt, az pszichikai bűnsegéd. Arról viszont megfeledkezik, hogy a tévéostrom után a köztársasági elnök a nemzethez intézett szózatában arról is beszélt: „az események után azonban a pártoknak mérlegelniük kell, hogy tömegrendezvényeiken a saját rendezőik és a rendőrség képesek-e biztosítani, hogy nem lépik át a határt. Másrészt figyelmeztetek arra, hogy az erőszakot tétlenül, vagy egyetértéssel szemlélő tüntetők maguk is felelősséget viselnek.”

Balog sok mindenre rácsodálkozik, ami az emberi jogi harc veteránjainak már régóta természetes. Ez persze önmagában nem baj, de az mégsem való, hogy a szakbizottsági elnök újnak hiszi, ami már általánosan bevett. Például arról beszél, hogy az emberi jogok nyelve a XXI. század nyelve, így a Benes-dekrétumok ügyét se csak „magyar szenvedéstörténetnek” fogjuk fel, hanem az ellenük való küzdés egyetemes szempontokra épüljön. Az 1975-ös helsinki egyezmény aláírása óta ez már közhely, bár az is igaz, hogy Magyarországon nem vált teljesen elfogadottá. Így a demokratikus ellenzéket az is megkülönböztette például a Kádár-rendszer népi ellenzékétől, hogy a magyar kisebbségek ügyét elsősorban emberi jogi problémának tekintette, nem pedig „nemzeti sorskérdésnek”, a „magyar szenvedéstörténet” újabb fejezetének.

Arra is rácsodálkozik Balog, hogy a szenvedélybetegségek a XX. században váltak népbetegségekké. Mindezt a korszellemmel magyarázza, s nem azzal, hogy soha ennyire könnyen (olcsón) nem lehetett italhoz, dohányhoz vagy droghoz jutni. Az is foglalkoztatja, hogy a keresztényszociális bajor CSU a kisemberek pártjának tekinti magát. De az általános választójoggal bíró tömegdemokráciákban ugyan melyik párt mondhatná magáról a siker legkisebb reményével is, hogy a nagyburzsoázia vagy a földtulajdonosok pártja?

Balog szerint „nem vehetünk át kritikátlanul mindent, amit emberi jogok címén el akarnak adni nekünk.” Ez nagyon helyes. De mikre célozhat a mérsékelt politikus hírében álló Balog? Csak találgathatunk. Mire gondoljunk például a következőt olvasva? „Két példa. Az egyik, hogy úgy nyer hatalmas előnnyel a nyugat-berlini vagy a berlini [helyesen: berlini] polgármester, hogy kiáll az emberek elé és közli, hogy ő homoszexuális. Másfelől az UEFA meg akarja tiltani, hogy ha győztes gólt lő egy futballsztár, akkor utána letérdeljen és imádkozzon a futballpályán, mert ez az ő vallásos motivációjának a ráerőltetése több millió nézőre.”

Az emberi jogi bizottság elnökeként – mondjuk úgy – legszokatlanabb véleménnyel az elbukott európai alkotmány kapcsán rukkol elő, amelyből kimaradt a kereszténység értékeire és Istenre való hivatkozás: „És ha egyszer egy moszlim identitású ország is bekerül majd az Európai Unióba, akkor – azt hiszem – egy moszlimot a legkevésbé zavar majd, ha ez benn van az alkotmányos szerződésben, mert nem tekintik ellenséges gesztusnak, ha valaki Isten segítségül hívásával kezd valamihez. Ez számukra is vállalható, sőt, ők határozottabban is vállalják, mint ahogy ezt mi tesszük.” Nem álljuk meg: talán addig a határozottságig mégsem kellene eljutni.

Balog elismeri ugyan, hogy egykoron, a felvilágosodás idején a kereszténység gátolhatta az önkifejezést, önmegvalósítást, de ez szerinte ma már nincs így, az államnak szövetségest kell látnia a vallási („ősi identitást” megőrző) közösségekben.

A képviselő interjújában értelmezi a saját kettős identitását, és úgy gondolja, lelkészként és politikusként egyszerre lehet képes „magasabb rendű szempontrendszernek” megfelelni. „Ha az ember olyan szerepbe kerül, amelyben mások sorsát befolyásolja, az már szolgálat, és azért felelősséget kell vállalnia ezek előtt az emberek és a transzcendens megbízója előtt is.” Lelkészként a legnagyobb feladatot nyilván a világnézetileg semleges állam, illetve az egyház(ak) elválasztásának elve jelentheti számára. Ezt szellemesen, korrekt konzervativizmussal úgy oldja fel, hogy meg kell különböztetni az államot az egyháztól, a kereszténységet a politikától, „de elválasztani, szembefordítani nem szabad őket, mert akkor szétesik valami, ami bár nem ugyanaz, de összetartozik”.

Balog „emberi megbízója” a pártja, és érezhetően igyekszik is neki megfelelni. Sokszor akkor is, ha ez nem fedi a krisztusi szeretet hagyományos felfogását, illetve ellentétben áll a parlamenti megbízatásával (mert hát elnöki mandátumát pro forma mégiscsak tőle kapta). „Látok […] az MSZP részéről egyfajta igyekezetet egy olyan offenzívára, mely szerint, úgymond, legalábbis propagandaszinten, rendes baloldali is lehet jó keresztény, és jó keresztény is lehet baloldali. Ami elvben természetesen igaz, csak éppen a mai Magyarországon ennek nem igazán látszik az igazi lehetősége.” S hogy ne legyen félreértés, később meg is erősíti: „Ez az akadálya [mármint a baloldal egyházpolitikája] annak, hogy kialakuljon az a természetes helyzet, hogy baloldali értékrend alapján is lehet valaki jó keresztény. Ez ma Magyarországon még nem így van” – kesereg (?) Balog. Mondandóját azzal az állítással „támasztja alá”, hogy az egyházpolitikát ma is egykori állambiztonságiak irányítják. Példát is hoz, persze név nélkül, az MSZP hívő tagozatának vezetőjét. Csakhogy Vankó Magdolnát spionkodással nem az Állami Egyházügyi Hivatal bízta meg, mint Balog mondja, hanem az állambiztonság, és nem egyházi, hanem „ifjúsági vonalon dolgozott”. Vankó kormánymegbízatást a rendszerváltás után sem kapott. Nem is beszélve arról, hogy az utóbbi évek történészi publikációi is bizonyítják, az egyházaknál mekkora volt a beszervezési arány (óriási!), így ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy az egyházakat máig a III/III. irányítja. Ez azonban éppen olyan botorság lenne, mint Balog csúsztatása.

A bizottsági elnök legfontosabb feladatának tekinti a „cigány-magyar együttélés” kérdéseivel való foglalatoskodást is. A Magyar Szemle-interjúban azonban nem sok szó esik ezekről. Annyit azért megtudhatunk, hogy ha a hivatalos szervek nem végzik jó a dolgukat, akkor a társadalom megszervezi magát. „És nemcsak őrző-védő magánhadseregek jönnek létre, hanem azok, akiknek erre nem telik, akármilyen gárdát szerveznek maguknak. És nemcsak az ideológia, hanem ilyesféle önvédelmi reflexek is itt vannak pl. a Magyar Gárdának nevezett szervezet gyors megerősödése mögött.” Balog ezt persze álmegoldásnak tekinti. Az Inforádiónak pedig ezt mondta: „az ország egyes részein, ahol sokan nyomorban élnek és magas a munkanélküliség, valóban előfordulnak egy etnikai kisebbséghez, a romákhoz köthető bűncselekmények, amelyeket a többség terrorizálásaként értékelhetünk.” Egy cigány értelmiségi konferencián pedig ezt: „akik úgy gondolják, hogy a cigánybűnözés mint fogalom segít bennünket a problémák megoldásában, szintén rossz úton járnak”, de „nem segít a cigányságon az sem, ha naponta háromszor elítélik a Magyar Gárdát”.

És hogy hogyan ítélte el a Gárdát a bizottsági elnök? Íme egy Népszabadság-idézet: „Határozott álláspontom, hogy téves úton jár, aki valamiféle gárdában látja a megoldást, és nem értek egyet azzal sem, ha a »cigánybűnözés« fogalmát politikai kategóriaként próbálják használni. Ugyanakkor képmutatónak és álságosnak tartom, hogy az értelmiség egy része folyton elutasító meg elhatárolódó nyilatkozatokat ad ki, viszont azokkal a problémákkal, amelyek tényleg feszültségeket okoznak, érdemben nem foglalkozik. Ettől persze még nem helyes, hogy a Magyar Gárda félelemkeltő demonstrációkat szervez.” Egyik oldalon a képmutatók, a másikon a tévelygők.

Az emberi jogi bizottsági tagokkal valahogy nincs túl nagy szerencséje a magyar parlamentnek. Azt hihettük, hogy a pártok ide a „galambjaikat” delegálják. Ehhez képest már az első ciklusban egyikük (Bogdán Emil állatorvos) a majmokkal rokonította a pigmeusokat, másikuk (Szűcs M. Sándor lelkész) a szolgálati fegyverével való öngyilkosságra buzdította Király Béla tábornokot. A leghevesebb fogadtatása azonban mindeddig egy bizottsági alelnök (Semjén Zsolt pártvezető) homofób és művészetellenes megnyilatkozásainak volt. Ezekhez képest Balog nézetei persze kevésbé botrányosak. De csak ezekhez képest.

(Magyar Szemle, 2008/3-4)