Mohács, Trianon, Bern, a magyar történelem sötétmezes belsőhármasa örökké élni fog a nemzet emlékezetében. Az általuk okozott fájdalmakat tán az idő sem enyhíti. Máig sajog és fáj. Majtényi György a Kritika decemberi számában az 1954. július 4-én elveszített vb-döntő közvetlen következményeiről ír.
A magyar futball, az Aranycsapat feledhetetlen menetelése a kommunista elit számára egyet jelentett a rendszer sikerével, a propaganda minden erejével azon volt, hogy Puskásék győzelmeit azonosítsa a szocialista berendezkedés soha nem látott eredményével. Mint annyi más diktatúrában, a magyarban is az élsport, ezen belül a foci a rezsim legitimitását erősítette. Így nincs min csodálkozni azon, hogy a mindenki (a sport- és pártvezetők, a közvélemény, sőt a csapat) számára is váratlan vereség után támadt spontán budapesti népmozgalom magának a rendszernek az alapjait veszélyeztette. A politikai vezetők természetesen a kudarcban nem kívántak osztozni Sebes Gusztáv együttesével, ám az emberek tömegei ezt már másképpen gondolták.
Szokás Rajk László 1956. október hatodiki újratemetését és az 1954. júliusában három napig tartó „kis magyar focialista forradalmat” valamiképpen az „igazi” forradalom előzményének tekinteni. Abban mindenképpen van valami, hogy a fordulat éve után a tömeg más spontán gyülekezésére és demonstrációjára nem akadt példa. Az elbukott vb-döntő utáni tüntetéseket a vonulások útvonala és dinamikája is rokonítja a bő két évvel későbbi megmozdulásokkal.
Már július 4-én, a döntő napján elindul a tömeg, amelynek a magját a Népstadionban a rádióközvetítést együtt hallgató szurkolók adják. Sorra veszik a Keletit, a Nov. 7. teret (ma Oktogon), az Országos Testnevelési és Sportbizottság Rosenberg házaspár utcai épületét (ma Hold utca), hogy aztán elég gyorsan eljussanak a Rádió épületéhez, amelybe sikerül is behatolniuk, akárcsak két évvel később, akkor már sokkal véresebb körülmények között. A többezres tömeggel szemben 1954-ben mindössze 46 fős karhatalmat sikerül mozgósítani, talán ez is az oka annak, hogy nem folyik vér. A tüntetők állítólag petíciót kívánnak a rádióban beolvastatni, amelyben Sebest és Puskást arra figyelmeztetik, hogy ne merjenek hazajönni.
A másnapi tüntetés csúcspontján a tömeg már elérte a tízezres létszámot, és a „Vesszen Puskás, vesszen Sebes” szlogenen túl már az „Aki magyar, velünk tart”, a forradalomban majd sokat használt jelszavát is skandálják. Megindul a rendőrök és a tüntetők közötti fogócska, ami éjszakáig tart. A Belügy másnapra már rendezi a sorokat, de 6-án még így is háromezren vannak a Keletinél, akik a csapatra várnak, a játékosok azonban már két napja itthon vannak.
Három nap alatt összesen 472 előállítás történt, s csak 11 esetben indult a büntetőeljárás, a többség megúszta pénzbüntetéssel. A hatalom számára kínos ügyet megpróbálják elhallgatni, hírzárlat van. A politikai vezetés farizeus módon leginkább a sajtót teszi felelőssé, hogy az emberekben indokolatlan várakozásokat keltett. Mintha bizony az újságok találták volna ki, mondjuk, a gyárakban bevezetett „világbajnoki műszakot”.
Az is felettébb kínos proletárdiktatúra élcsapatának, hogy a letartóztatottak zöme – akárcsak 1956-ban – „munkásszármazású”, amit a rendőri jelentések azzal enyhítenek, hogy a randalírozók lumpenek, huligánok, jampecok, fradisták, tehát voltaképpen nem igazi munkások.
Majtényi György – Bahtyin nyomán – karneváli elemeket azonosít az 1954-es focialista forradalomban: a szabadság spontán kiélését, a nyilvános terek elfoglalását, a világ, a rend egy időre feje tetejére állítását, a hatalom átmeneti degradálását. Erről nekünk meg 2006 őszének utcai zavargásai jutnak eszünkbe, amelynek a rendőri erőszak és a csőcselék tobzódása mellett éppen a karneváli jellege volt a legszembetűnőbb. Meglehet, minden spontán tömegmegmozdulásnak van karneváli jellege. Is.
(Kritika, 2009/12)
zádori
