Próbálom tartani a távolságot az olimpiától, meg ettől az egész sportőrülettől, ami elhatalmasodik az országon, főleg az „elfutballosodástól”, ahogy Esterházy Péter a tendenciánkat meghatározta, de most nem megy. A józan eszemmel ugyan még tudom, hogy az élsport egy illúzió, egy absztrakció, vagy éppenséggel egy absztrakt illúzió, de az Izland elleni győzelem után épp nem találom a józan eszemet. Rájöttem ugyanis, hogy a kézilabda: tudatmódosító szer. A rendes játékidő vége előtt 14 másodperccel lepergett előttem az életem. A második hosszabbítás utolsó másodpercében rájöttem, miről szól a Kubla kán utolsó két sora. A lefújás után két másodperccel megértettem Zelk Zoltánt, aki verset írt a 6:3-ról.

MTI / Illyés Tibor

De tulajdonképpen felfoghatatlan. Amikor az izlandiak a hatvanadik percben egy góllal vezettek és hetest kaptak, a túlélés érdekében egy vicc jutott eszembe az öreg vadászról, aki régi afrikai kalandjairól mesél az unokáinak. „– Akkor a vérszomjas oroszlán elől felmásztam egy fára, de a fa tetejéről egy mérges kígyó tekergőzött felém, be akartam előle ugrani a folyóba, de ott éhes krokodilok hegyes fogai villantak. – És ezután hogy menekültél meg, nagypapa? – Ezután? Nem tudom, a többire nem emlékszem.” A különbség annyi, hogy most mindenre emlékszünk: ahogy Fazekas Nándi lába egy szabályos félkörívet leírva a füle mellé érkezik, a labda pedig kipattan onnét, valahogyan hozzánk, Zubai közben heroikus pózba zuhan (specialitása a fordított Haldokló gallus), a labda mégis előreszáll, ott pedig jön Lékai, a legkisebb királyfi, ravaszul megkerüli a fanyűvő óriást, és akkor valaki már üvölt mellettem, de az is én vagyok.

MTI / Illyés Tibor

Éveken, néha évtizedeken át ilyen mesebeli pillanatokra vár az ember, irigykedve néz másokat, ahogy megélik, aztán megdöbben, hogy egyszer csak neki is jut belőle. Utoljára olimpián talán a lányoknál volt ilyen, 2000-ben, az osztrákok ellen, annak aztán sírás lett a vége, de még mindig a fülemben hallom a riportert, ahogy az utolsó másodpercben azt kiabálja: „Dzsandzsagava!”. A mostani, Izland elleni mozdulatok viszont nemcsak bennem (és néhány sportőrültben) maradnak majd meg, de évekig-évtizedekig ott lesznek a magyar sportköznyelvben: „ezt most úgy fogtad meg, mint a Nándi az izlandiak ellen!”, vagy „olyan messziről varrta be, mint Nagy Laci a hosszabbításban”, esetleg „pont ennyi idő volt hátra akkor is”. A meccs pedig legendás történetté alakul, amelyet az unokáinknak mindig úgy kell majd mesélni, hogy nem maradhat ki a folyton egyenlítő izlandi mumus; a drámához nélkülözhetetlen Harsányi; Nagy Laci, az önsorsrontó mégis-hős; a rettenthetetlen Császár, meg a rettenetes fáradtság motívuma. A mesékben persze az a jó, hogy mindig (viszonylag) szabadon alakíthatók – a miénk napokon belül akár tovább is íródhat.

Egy fél nappal a mérkőzés után – bevallom, félálomban – az jutott például az eszembe, hogy az olimpia eddigi magyar aranyérmeseit két kategóriába lehet sorolni: az elején azok nyertek, akiknek az arca (sisakban, vízben) nem mindig látszik verseny közben, később pedig azok, akik a dobásuk, gyakorlatuk, vagy futamuk során kézzel (kalapáccsal), lábbal, illetve lapáttal köröket írnak a levegőbe. Miközben mindenkit józanságra intenék, csak annyit tennék ehhez hozzá, hogy a labda gömbölyű.