Kovács Katalin: „ha egy hajszállal lemaradsz, hirtelen nagyon tud fájni a pálya”
Harminc világbajnoki és két olimpiai arany után is hajtja magát – mert amin át lehet esni edzésen, azon át kell esni, akkor is, ha elmúlt az ember harminc. Kovács Katalin, a kajakkirálynő a negyedik olimpiájára készül. A szökőév számára nem csak a nyári játékok miatt különleges: február 29-én született, így olimpiai években van igazi születésnapja. Most kilencedszer.
hvg.hu: A szökőév miatt szoktak poénkodni az életkoroddal?
Kovács Katalin: Persze. Az egyik kedves kollégád már kiszámolta, ez a mostani az utolsó egyjegyű… Amikor úgymond általános iskolás korba léptem a szülinapjaim alapján, mindenki ellőtte ezt a poént, telelettem kisiskolás írószerekkel, vonalzóval, radírral. De nem szeretek a középpontban állni. Szeretem, ha vannak körülöttem, de azt nem, ha túl sokat foglalkoznak velem. Van, hogy jó otthon dögleni nagy magányban és álmodozni, de máskor az aktív pihenés is jól tud esni. Lényeg, hogy olyankor kicsit kiszakadjak a sportból. Igazából annak sem örülök, hogy egyáltalán van a szülinapom, mert rossz belegondolni, hogy már hányadik. Emlékszem, általános iskolás koromban egészen hihetetlennek tűnt számomra, hogy édesanyám már ennyi idős, mint amennyi most én lettem.
hvg.hu: Mióta vagy benne annyira, hogy nem tudsz kiszakadni belőle?
Kovács Katalin: ’95-96 tájékán fordult komolyra a dolog. Akkor kerültem Kati nénihez (Fábiánné Rozsnyói Katalin – a szerk.), a Kőbán Rita-féle csapatba. Addig csak úgy elvoltam a gimnáziumi osztálytársaimmal. Aztán vége lett a giminek, és dönteni kellett, mit szeretnék komolyan csinálni. Végül is ez lett belőle.
hvg.hu: És még korábban? Hogy jött a kajakozás?
Kovács Katalin: Úgy, hogy a nővéreim kajakoztak. Az edzőjük fűzte anyukámat, hogy miért nem megyek én is. Ráadásul sporttagozatos iskolába jártam, kötelező volt választani egy sportágat, így végül elég egyértelmű lett, hogy oda kerülök én is a vízitelepre.
hvg.hu: Mi volt a jó benne?
Kovács Katalin: Tök jó hangulat volt, tetszett, hogy nálam idősebbekkel edzettem, akkoriban a négy-öt év még nagy korkülönbségnek számított, és mindenki szurkolt nekem, hogy bennmaradjak a hajóban, hogy ki tudjam nyomni edzésen a harminc kilót, meg ilyesmi. Aztán velem egyidősekkel kerültem egy csapatba, sok fiú volt és páran voltunk lányok. Baromi jól éreztük magunkat, megfogott a hangulata. Azt gondolom egyébként, ma is erről kellene szólnia a nevelésnek, a sportág megszerettetéséről és nem egyből az eredményről.
hvg.hu: A kajak fizikai nehézségei sosem rémisztettek el?
Kovács Katalin: Nem, mert játékos volt minden. Nem túlélőtáborokba mentünk, persze, volt, hogy azt sem tudtuk, hogyan evezzük le az adott távot, de akkor meg az volt a jó, hogy meg lehetett beszélni utólag.
hvg.hu: Nem voltál csodagyerek, akire már korán mutogattak, hogy ő lesz az új Kőbán, vagy ilyesmi.
Kovács Katalin: Abszolút nem, de nem is szerettem volna, hogy bárkihez hasonlítsanak, ma sem szeretem. Sosem akartam más lenni. Szerencsésen alakult a fejlődésem, mert folyamatosan tudtam előrébb lépni, mindig egy picit nagyobbat álmodni. Nem görcsöltem azon 11 évesen, hogy mi akarok lenni, egyszerűen jól éreztem magam, lépésről lépésre haladtam.
hvg.hu: De azért lested az akkori nagyokat?
Kovács Katalin: Kőbán Ritának minden mozdulatát figyeltem, törekedtem arra, hogy mindig ott legyek a nyomában, abszolút inspirált. Ő ezt nagyon normálisan kezelte, sosem jelezte, hogy zavarná a figyelem. Nagyon jó kis csapat volt ott '97-ben, imádtam edzeni velük. Viski Erzsi, Szabó Szilvi, Bóta Kinga, Dékány Kinga, velük alkottuk a „kemény magot”, mindenki arra törekedett, hogy legyőzze a másikat edzésen, nemcsak négyesben, párosban is ellenfelei voltunk egymásnak, szerintem ezért jutott el közülünk mindenki oda, ahová. Minden edzésen meccseltünk, kemény pályákat mentünk.
hvg.hu: Ez a rivalizálás sosem hagyott nyomot a kedélyállapototokon?
Kovács Katalin: Biztos hagyott, de arról mindig Kati néni döntött, ki kivel menjen. Nem volt senkinek bérelt helye, edzésről edzésre kellett kiharcolni a jogot, hogy a négyesbe bekerüljél.
hvg.hu: Máshogy igényelted akkor a kritikát, mint most?
Kovács Katalin: Nekem az a legfontosabb, hogy megmondják, ha valami rossz volt. Úgyis tudom, hogy az volt, belül érzi az ember, ilyenkor ne mondja senki, hogy de baromi jól mentél, mert tudom, hogy nem.
hvg.hu: Miből tudod?
Kovács Katalin: Érzed a mozgáson, az izmaidon, az agyadban. Hogy nem tudtál rákoncentrálni. Ezzel nincs is baj, inkább azzal van, ha úgy érzed, hogy baromi jó vagy, szinte széttéped a vizet – aztán mész egy szar időt. Ilyenkor néz az ember kifele a fejéből, hogy ez most mi volt? De ez nálunk nagyon furcsa, mert annyi külső tényezőtől tud függni, hogy hogy érzed magad: a széltől, a víztől, a levegőtől, mindentől. Ugyanakkor nem mondom, hogy semmit se számít, mit mondanak kívülről, mert számít. Mert belül nem tud mindig reális maradni az ember. És mert telhetetlen, a legjobbra törekszik és ha kicsit nem sikerül valami, hajlamos esetleg túlságosan elkeseredni, ilyenkor jól jön, ha kívülről kap egy kis pozitív impulzust.
hvg.hu: A fizikai fájdalmat mikor szoktad meg?
Kovács Katalin: Azt nem lehet megszokni. Inkább úgy mondom, meg kell tanulni kezelni. Amikor kondizásnál csináljuk a százas sorozatokat és már hallod, hogy fél perc, már csak tizenöt másodperc, és úgy érzed, szétszakadnak az izmaid, akkor is ott van a fejemben, hogy fel kell húznom még ezt, mert milyen lenne, ha nem csinálnám. Olyan, mintha letenném a lapátot a cél előtt. Az elmúlt években, hogy azért már csak elmúltam harminc, mindenki elkezdte sulykolni a környezetemben, hogy „neked már nem kell annyit edzeni, mint a fiataloknak”, és én ezt valahol végül el is raktároztam. És amikor az volt, hogy edzésen elkezdett volna fájni, előjött ez a gondolat, hogy jaj, hisz nekem már nem kell annyit, és amikor ez előjött, akkor úgymond eldobtam a lapátot. Nem azért, mert a tűrőképességem nem bírta, hanem mert ez a hülye kisördög ott volt a fejemben. És amin át kellett volna esni edzésről edzésre, azon így sokszor nem estem át. Mondjuk, egy uszodai edzésen, amin tizenöt darab százötven métert kellett megcsinálni, azt mondtam magamnak, hogy minden másodikra teszem oda magam, de azt mint az állat, meghajtom. Csak ezáltal a felét nem csináltam meg rendesen. És aztán idén azt mondtam, nincs ilyen többé, hogy nekem nem kell. Ha kibírom, miért ne kéne. Mindig is abból a munkából éltem, amit elvégeztem és csak abban hittem, hogy amit beleteszek a kosárba, azt tudom kivenni.
hvg.hu: Jozefa Idem majdnem ötvenévesen ott akar lenni Londonban, Birgit Fischer túl az ötvenen bejelentette, hogy visszatérne – ezt hogy fordítod le? Mindenki be tudja fogni a testét és fejben dől el, ki nyer?
Kovács Katalin: Nagyjából igen. Fizikálisan majdhogynem egy szinten vagyunk. A technika meg a fej dönt, főleg a fej. Nekem az teljesen mindegy, ki van mellettem, én mindenkit le akarok győzni, lehet húsz- vagy százéves.
hvg.hu: A vereséget fiatalon viselted könnyebben vagy most?
Kovács Katalin: Azt mindig rosszul viseltem, utálok kikapni. Persze attól is függ, éppen hol tartok. Európa-bajokságon sokszor kaptam ki, van huszonvalahány ezüstérmem Eb-ről, de az mindig felkészülés volt a világbajnokságokra. Nem mondom, hogy jólesett, de úgy voltam vele, inkább kapjak ki itt, mint a vb-n. Ha egy hajszállal lemaradsz, hirtelen nagyon tud fájni a pálya – ha meg egy hajszállal nyerek, úgy érzem, mintha nem is csináltam volna semmit. Fizikálisan ugyanazt teljesítem, de amikor a célban kinézek oldalra és azt látom, első vagyok, minden elmúlik.
hvg.hu: Az ötszázat vagy az ezret szereted jobban?
Kovács Katalin: Ha jól ment, mindkettőt szerettem. Volt olyan ezres versenyem, hogy szinte el se hittem, hogy ez egy verseny, annyira jól ment minden. Elkaptam a mozgást, ki tudtam volna kajakozni a világból. Ötszázon ez ritkább, azért az ötszáz gyorsabb és abban jobban meg lehet halni.
hvg.hu: A páros vagy a négyes jobb?
Kovács Katalin: Párosban annyival jobb, hogy csak egy emberrel kell kommunikálni. Az a rossz, amikor nem ugyanazt érezzük. Én úgy érzem, ez volt a baj, a párom meg azt, hogy más. De amikor a négyesben van ez, az még rosszabb. Én szerettem sztrókolni a négyesben, az komoly felelősség, ma már jól elvagyok inkább a „motor” környékén, ott nem kell mást csinálni, csak nyomatni, ahogy belefér. Most, hogy hátul ülök érzem igazán, mennyivel nagyobb a felelőssége a vezérevezősnek.
hvg.hu: Janics Natasával a párosotok tényleg egy „pöccenésre”, azonnal működött?
Kovács Katalin: Tényleg. Annyira passzolt az evezésünk, pedig nem is hasonló technikával eveztünk. Mégis, azonnal ment minden. Én is azt éreztem, mintha egyedül ülnék a hajóban, meg Natasa is. Annyira könnyen ment, el se hittem, hogy ilyen létezik. Beülünk, elindulunk és nyerünk.
hvg.hu: Athénba úgy mentél az egyes válogató utáni feszültségekkel együtt, hogy tutira megnyeritek?
Kovács Katalin: Abszolút. Jó, persze sosem lehet előre biztosat mondani. De az úgynevezett feszültséggel egyáltalán nem foglalkoztam, mert a páros teljesen más történet volt. Jól éreztem magam benne, boldog voltam tőle.
hvg.hu: Athén után két évig mindent megnyertetek, ahol elindultatok. Az ellenfelek nem tették fel a kezüket egy idő után?
Kovács Katalin: Szerintem nem, inkább volt egyfajta tisztelet a részükről, ezt nem elszállva mondom, hogy „el voltak ájulva” attól, hogy lehet ennyire gyorsan menni. Tök jó volt így versenyezni.
hvg.hu: A pekingi arany menyiben volt más, mint az athéni?
Kovács Katalin: Megint csak nem az úgynevezett lelki tényezők miatt volt más, hanem mert öregebbek voltunk négy évvel. Mindketten változtunk közben. De sosem szerettem különbséget tenni. Kérdezhetnék azt is ennyi erővel, mi a különbség a „száz” érmem között. Mindegyik más. Amikor beérsz és nyertél – az viszont mindig egyforma, az egy hihetetlen pillanat.
hvg.hu: Pekingben jól jött az egyes elvesztése után, hogy nem volt idő gondolkozni a páros előtt?
Kovács Katalin: Nagyjából tudom, miért történt az egyesben, de nem szeretek gondolkodni róla. Kialakult bennem egy szerencsés hajlam, hogy ami negatív élmény az életemben, az szinte automatikusan törlődik. Nemrég Bóta Kingával beszélgettem régi dolgokról és tényleg kiderült, egy csomó rosszul sikerült versenyre egyszerűen nem emlékszem A környezetem hozza fel ezt a témát szívesen, én nem szeretek foglalkozni vele.
hvg.hu: Londonnal mennyire foglalkozol már?
Kovács Katalin: Annyira, hogy non-stop kattog a fejemben május 18-a, az első válogató időpontja. Folyamatosan számolom, hogy hány hét edzőtábor, aztán még hány hét itthon és már itt is van. Azon a válogatón szinte minden eldől, ott kell olyan formát mutatni, hogy bekerüljek a csapatba. Nem céloztam be magamnak semelyik számot, első körben most az foglalkoztat, hogy jól funkcionáljon a megműtött kezem (egy biciklis esés miatt eltört a jobb keze ősszel – a szerk.), aztán meg, hogy valami hihetetlen jól kell menjek egyesben. Azt szeretném, hogy ne maradhasson bennem egy szikra rossz érzés sem a válogató után, hogy nem úgy mentem, ahogy kellett volna, ahogyan képes vagyok. Ennyi.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
