Boksztragédiák: ha több életet tesz jobbá, mint ahányan belehalnak, akkor rendben van?
Az egyik legősibb, de legveszélyesebb sport az ökölvívás. Orvosszervezetek kampányoltak a betiltása mellett, az amatőrök egészségét fejvédővel próbálták megóvni, de úgy tűnik, az csak tetézte a bajt. Közelebb vihetnek a sorra ismétlődő tragédiák a sportág biztonságosabbá tételéhez?
Éppen egy héttel azután, hogy a kilencedik menetben az állapota miatt leléptették, egy belfasti kórházban meghalt John Cooney. A 28 éves ír ökölvívó a brit profi bokszszövetség nagypehesúlyú (57-59 kilogramm) kelta bajnoki címének megvédéséért bunyózott a walesi Nathan Howells ellen, de már a szorítót sem tudta a saját lábán elhagyni: hordágyon vitték el, majd megállapították, hogy koponyaűri vérzést szenvedett. Megoperálták, hogy csökkentsék a koponyájában fokozódó nyomást, de a beavatkozás és az intenzív ellátás sem tudta megmenteni az életét.
A brit boksztársadalom megdöbbenéssel fogadta a halálhírét. „Rémisztő, hogy ez megtörténhet egy 28 éves kölyökkel az élete virágában” – nyilatkozta a hír hallatán Barry McGuigan korábbi világbajnok, aki szerint Cooney „kedves, édes srác volt” nagy ambíciókkal, erős motivációval.
Conrad Cummings, a WBO korábbi Európa-bajnoka tragikusnak nevezte a halálesetet, amely rávilágít arra, hogy milyen veszélyes tud lenni a sport. Cooney szerinte harcos bunyós volt, a ringen kívül pedig kedves, csendes és alázatos. „Megvolt benne a lehetőség, hogy nagy dolgokat érjen el” a sportágban.
„Nem hibáztathatunk senkit, és John családja nem is hibáztat senkit” – jelentette ki Cooney menedzsere, Mark Dunlop. Szerinte mind a bokszoló, mind a szerettei ismerték a sportág veszélyeit, ahogy mindenki más is tisztában van a rizikóval ebben a világban. „Az ökölvívás több életet tesz jobbá, mint amennyit tönkretesz vagy elvesz” – magyarázta Dunlop, aki úgy látja: ahhoz képest, hogy hányan bokszolnak, a halálos esetek száma rendkívül alacsony.
Ez persze igaz lehet, de könnyű amellett érvelni, hogy a sportban – legyen szó bármilyen sportágról – még egy haláleset is nagyon sok. Márpedig a bokszban egyáltalán nem ritkák a tragikus kimenetelű mérkőzések. Hogy mennyire nem, azt nehéz megmondani, mert nem vezetnek pontos statisztikát az ilyen esetekről. Jó részük nem kerül be a hírekbe, így nem is volna könnyű nyilvántartani őket. Az egyik legátfogóbb kiadvány a témáról a Manuel Velazquez Gyűjteményé, amely azonban 2011-ben frissült utoljára. E szerint az 1890-es évektől – amikortól a bokszmeccseket kesztyűben vívják – addig 1604 ökölvívó halt meg a ringben elszenvedett sérülései következtében. Vagyis évente tizenhárom.
Ősi gyökerek
A boksz a legnépszerűbb küzdősport világszerte, évezredek óta űzik, s már időszámításunk előtt a harmadik ezredből is fennmaradtak olyan ábrázolások, amelynek szereplői az öklükkel harcolnak egymás ellen. A sportág szabályrendszeréről az első feljegyzések az ókori Görögországból származnak: szigorúan tilos volt lefogni egymás karját, a küzdelmek pedig addig tartottak, míg az egyik fél fel nem tartotta az egyik ujját, jelezve, hogy elismeri riválisa győzelmét, vagy míg már nem tudott tovább harcolni. A mérkőzések a szabad ég alatt zajlottak, így a bokszolók az időjárás viszontagságainak is ki voltak téve.
Már a görögök szerint is ebben a sportban lehetett a legkönnyebben megsérülni, s a küzdelmek keménységét irodalmi alkotások, így köztük Homérosz Iliásza is megörökítette. Az olimpiákon is szerepeltek ökölvívók, a források szerint először hivatalosan ie. 668-ban. A sportolók kezdetben bőrszíjakkal tekerték be a csuklójukat és az öklüket, később keményített bőrdarabokat erősítettek rá, amelyekkel komoly sebeket tudtak ejteni az ellenfélen. Éles küzdelemben nem, de gyakorláshoz használtak párnázott kesztyűket. A rómaiak már a párharcokhoz is kesztyűt húztak, ám nem az volt a céljuk vele, hogy csökkentsék a sérülésveszélyt, épp ellenkezőleg: a sokszor fémgolyókkal vagy -tüskékkel kirakott caestusszal nagyobb kárt lehetett tenni az ellenfélben.
A mind fejlettebb fegyverek elterjedésével az ökölvívás gyakorlata – amelyet a rómaiak még mind a közelharcban, mind szórakoztatási céllal űztek – jó időre eltűnt a nyugati forrásokból, és csak a XVI. században tűnt fel újra. Angliában az első dokumentált puszta kezes ökölvívó-mérkőzés 1681-ben zajlott le, az évtized végére pedig rendszeresen tartottak ilyen tornákat a londoni Royal Theatre-ben. Súlycsoportok még ekkor sem léteztek, így a versenyeknek általában egyetlen győztesük volt – és nem nehéz kitalálni, hogy azok általában nem vékony dongájúak voltak. A küzdelemben engedélyezett volt a birkózás, és az 1700-as évek közepéig azt sem tiltották, hogy a bokszoló megüsse a földön fekvő riválisát. Egyéb, ma is hasonló formában használt szabályelemek viszont akkoriban jelentek meg, például a rászámolás, a mélyütés és a rúgás tiltása.
Az ökölvívók akkortájt kezdték használni a modern bokszkesztyűk elődjét is azzal a céllal, hogy óvják a kezüket és az ellenfelet a sérüléstől. Bár emiatt egyre kevésbé számított a nyers erő, és fontosabb lett a technika és a taktika, részben a szándékkal ellentétes hatást értek el, mert míg puszta kézzel elsősorban a puhább testrészeket ütötték, és kerülték az arc csontos felületét, bélelt kesztyűben bátrabban csaptak a fejre is.
A sportágban alkalmazott előírások 1867-ben változtak nagyot, az akkor bevezetett úgynevezett Queensberry-szabályok egyebek mellett meghatározták a ring méretét, azt, hogy mi számít kiütésnek, tiltották a birkózást, továbbá három perces menetekre és egy perces pihenőkre osztották a mérkőzéseket. Nem sokkal később az első súlycsoportokat is bevezették.
Feltűnnek a fejvédők
Fejvédőt először a XX. század elején kezdtek viselni a bokszolók. Ezek az eszközök bőrből készültek és kevéssé voltak párnázottak, a céljuk az volt, hogy csökkentsék a vágások, zúzódások kialakulásának esélyét.
Az ötvenes években már megjelentek a habbal párnázott fejvédők, amelyek a korábbinál nagyobb felületen fedték a fejet: rányúltak a homlokra, a halántékra és részben az arcra. A használt alapanyagok azonban még mindig nem tudták elég hatékonyan „szétteríteni” az ütések erejét.
Sokáig nem csak a profik, az amatőrök számára sem volt kötelező fejvédőt hordani, ami azután változott meg, hogy az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban orvosi szervezetek a sportág betiltásáért emeltek szót. Azzal érveltek, hogy a tudomány fejlődése révén egyre többet lehet tudni az ütések nyomán bekövetkezett agysérülésekről és azok hatásáról. Akkorra már tisztában voltak azzal, hogy még az enyhe agyrázkódás is strukturális károkat okoz az agyban.
Amikor kötelező lett
Az orvosi véleményeket az olyan tragédiák is erősítették, mint Kim Duk-kué. A dél-koreai ökölvívó 1982. november 13-án mérkőzött meg az amerikai Ray Mancinivel a World Boxing Association könnyűsúlyú vb-címéért. A szabályok szerint 15 menetig tarthatott volna a meccs – ennyit Kim korábban sosem bokszolt, Mancini többször is –, de a tizennegyedik elején technikai KO-val az amerikai bunyóst hirdették ki győztesnek. Néhány perccel később Kim kómába esett, a kórházi vizsgálatok pedig ugyanazt mutatták ki, mint a Cooney-n elvégzettek: koponyaűri vérzést. Megműtötték, de már sosem tért magához, öt nappal később, 27 évesen meghalt. Később az édesanyja és a mérkőzést vezető Richard Green is véget vetett az életének, Mancinit pedig sokan gyilkosként könyvelték el.
Nem egészen két héttel később Larry Holmes és Randall „Tex” Cobb brutális mérkőzése okozott felzúdulást. Holmes 15 meneten keresztül csépelte az ellenfelét, és végül egyhangú pontozással győzött. A mérkőzés ugyan nem torkollott tragédiába, de az ökölvívó-szervezetek imázsát tovább tépázta.
A profi szervezetek erre szabályváltoztatásokkal reagáltak, például 15-ről 12-re csökkentették a menetek számát. Emellett komolyabb egészségi protokollt írtak elő a meccsek elé: az addigi vérnyomás- és pulzusmérés mellé bevezették az EKG-t, a tüdőszűrést, az agyi és idegrendszeri vizsgálatokat. Módosították a mérlegelés időpontját is, miután kiderült, hogy Kim a meccs előtt sokat fogyasztott, hogy hozni tudja a súlyát.
Lépett az amatőr bokszot irányító AIBA (ma IBA, Nemzetközi Ökölvívó-szövetség) is: kötelezővé tette a fejvédő használatát. Nemcsak a kisebb tornákon, 1984-től 2016-ig az olimpiákon is viselnie kellett az eszközt minden sportolónak, Rio óta azonban csak a nőkön látni ilyet. A miértre a válasz meglepőnek tűnhet: biztonsági okokból.
Az évek során ugyanis kiderült, hogy a párnázott fejvédő inkább a nyílt sebek kialakulásának esélyét csökkenti, az agyrázkódás ellen alig véd. Ráadásul, mivel az állat nem takarja, az oda kapott ütésektől még nagyobbat rázkódik a fej, és benne az agy – ami kiütéshez is vezethet.
Az IBA – kutatások nyomán – több vélhető okot is felsorakoztatott amellett, hogy a fejvédő többet árt, mint használ. Például azt, hogy mivel beszűkíti a látómezőt, a bokszolók nem feltétlenül látják az ellenfelük minden mozdulatát, ezért bizonyos ütések elől nem is tudnak kitérni. Azt is felvetették, hogy a fejvédő hamis biztonságérzetet nyújt, így az ökölvívók nagyobb kockázatot mernek vállalni és több ütést is kapnak. Ezek aztán nem feltétlenül okoznak azonnali agyrázkódást, de hozzájárulnak az agyi, idegrendszeri problémák fokozatos kialakulásához. Azt is felhozták az eszköz ellen, hogy megnöveli az eltalálható felület méretét.
Nincs elég adat
Mindezek ellenére a nőknek továbbra is kötelező fejvédőt viselniük. Amikor a férfiakra vonatkozó határozatot meghozták, az IBA-nál amellett érveltek, hogy a nőkkel kapcsolatban egyszerűen még nincs elég adatuk ahhoz, hogy megalapozottan döntsenek. Az elképzelés egyébként is az volt, hogy a nőknél az agyrázkódás nem olyan mértékű probléma, hiszen nincs akkora ütőerejük, hogy azzal az ellenfelüknek agysérülést okozzanak. Akadnak azonban olyan kutatások, amelyek szerint az ökölvívás a neurokognitív funkciók gyengülését okozhatja – függetlenül attól, hogy a sportoló visel-e fejvédőt.
Bár az IBA tavaly márciusban a nőknél is törölte a kötelező használatát, az eszközt a versenyzőknek használniuk kellett a párizsi olimpián. Ennek az az oka, hogy a boksztornát nem az IBA, hanem az azzal korábban a kapcsolatokat megszakító Nemzetközi Olimpiai Bizottság szervezte.
Fejvédővel vagy anélkül, az ökölvívás valóban meglehetősen veszélyes sport, elég csak az utóbbi néhány évre visszatekinteni. 2019-ben néhány nap különbséggel két bokszoló is meghalt. Június 23-án a 28 éves orosz Makszim Dadasev technikai KO-val kikapott a Puerto Ricó-i Subriel Matiastól, majd összeesett. Ugyanaz történt vele, mint már annyi más sporttársával korábban: kórházba került, megműtötték, de nem tudták megmenteni az életét. Két nappal később Hugo Santillán mérkőzött Eduardo Javier Abreuval, a meccs döntetlennel ért véget. Az eredményhirdetés során már látszott, hogy Santillán nincs jól, az edzője tartotta, míg az ő és az ellenfele kezét is a magasba emelték, majd összeomlott, a kórházban pedig meghalt. 23 éves volt.
Tragédiák egymást után
2021-ben legalább három bokszoló vesztette életét a ringben kapott ütések miatt. A legfiatalabb közülük a 18 éves Jeanette Zacarias Zapata volt, akit a női boksz egyik nagy tehetségének tartottak. A következő évben heten biztosan meghaltak ugyanilyen okok miatt. Emlékezetes Simiso Buthelezi könnyűsúlyú ökölvívó esete, aki utolsó mérkőzése tizedik menetében a levegővel kezdett verekedni. Később kiderült, hogy súlyos agykárosodást szenvedett, rajta sem tudtak segíteni.
A statisztikák azt mutatják, hogy karrierje során az ökölvívók 20 százaléka elszenved agyrázkódást – a statisztika azonban korántsem pontos, az ilyen sérülések nagy részét ugyanis nem jelentik, főleg az amatőrök köréből nem. Ezzel szemben az Amerikai Idegsebészek Szövetségének adatai azt mutatják, hogy a bokszolók 90 százaléka szenved traumás agysérülést.
Amikor tavaly decemberben az al-Dzsazíra a biztonságról kérdezte a profi bokszszervezeteket, több nem válaszolt, a NOB pedig azt írta, hogy számukra és a teljes olimpiai mozgalom számára az a legfontosabb, hogy a sportolók és a nézők számára is a „lehető legjobb és legbiztonságosabb” körülményeket biztosítsa, s hogy az olimpiai stílusú ökölvívásnak egyébként sem a kiütés a célja, nem is jár érte előny a pontozás során. A lap emellett idézte a World Boxing Federation (WBF) szóvivőjét, aki korábban éppen úgy fogalmazott, mint Mark Dunlop:
az ökölvívás rengeteg jóval szolgál a fiatalok számára, távol tartja őket az utcáktól, a kábítószerekről, fegyelemre, önbizalomra tanítja őket; az előnyei jócskán túlszárnyalják a hátrányait.
A cikk megjelenése utáni napon, december 28-án KO-győzelme után elhunyt egy újabb bokszoló, a 30 éves Paul Bamba, aki egy héttel korábban szerezte meg a WBA cirkálósúlyú aranyövét.
Cooney tragédiája nyomán Colin Doherty neurológus professzor, a dublini Trinity College orvosi karának vezetője arról beszélt az RTE-nek, hogy „viszonylag alacsony” a ringben összeszedett, egyenesen halálhoz vezető traumás sérülések aránya, amiatt azonban aggódik, hogy milyen hosszabb távú problémákat okoznak a fejet érő sorozatos ütések és rúgások a kontaktsportokban. „Ezt a szörnyű halálesetet nyilvánvalóan meggyászoljuk, de nem azért állok itt, hogy megvédjem vagy hogy felelőssé tegyem az ökölvívást egyetlen elhunyttal kapcsolatban. Hanem kéréssel fordulok azon sportágak irányítóihoz, amelyekben fennáll a fejsérülés, tünetekkel és azok nélkül járó agyrázkódás veszélye. Szedjük össze az embereket, a kormány hozza össze az érintetteket, olyanokat mint én, a sportágak vezetőit, a sportolókat, a szurkolókat, hogy együtt tegyük biztonságosabbá ezeket a sportágakat, mert hogy nem annyira biztonságosak, amennyire lehetnének, az egyszerű tény.”
Finoman szólva nem valószínű, hogy Doherty kérése meghallgatásra talál. Az olyan sportágakban, ahol dollármilliárdok forognak és sok millió ember kíváncsi a legvéresebb összecsapásokra is, sosem a benne szereplők biztonsága lesz a legfontosabb.
Nyitóképen a Zöld-foki szigeteki David De Pina ütést kap a zambiai Patrick Chinyembától a férfi ökölvívók 51 kg-os súlycsoportjának negyeddöntőjében a 2024-es párizsi olimpiai játékokon a Villepinte-i North Paris Arénában 2024. augusztus 2-án. Fotó: AFP/Mohd Rasfan
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
